Szittyakürt, 1990 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1990-01-01 / 1-2. szám

1990. január—február hó

«IttVAKÖfcí

11. oldal

Hecckampány százmillió körül!

Az ország politikai palettáján az utóbbi hónapokban egyre több új párt jelent meg, hogy a demokrácia adta lehetőségeket kihasználva, zászlót bontson és hozzájáruljon ahhoz, hogy az ország kilábaljon abból a válságból, ahova az egypártrendszer négy évtized alatt juttatta.

Elsőként az MDF alakult meg Lakitelken. Majd sorban a FIDESZ, az SZDSZ, majd a történelmi pártok és sorra a többi, a ma ismert párt, szervezet. Ezek az új pártok igen nehéz működési feltételek között kezdték meg tevékenységüket. Irodahelyiség, telefon és mindezekhez szükséges pénz nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben állt rendelkezésükre. Ezen próbált a Kormány segíteni úgy, hogy 100 millió forintot ajánlott fel a pártoknak, hogy működésük alapvető feltételeit megteremthessék. Meg kell említeni, hogy a fenti összeg kimondva soknak tűnik, azonban az állami költségvetésnek csupán ezrelékeiben kifejezhető töredéke. Összehasonlítva a veszteséges üzemek dotálására fordított 100 milliárdokkal, a volt MSZMP, a Munkásőrség támogatására fordított milliárdokkal, vagy az alig létező DEMISZ részére kiutalt és már el is költött 650 millióval, csak minimális adománynak tűnik.

A Minisztertanács képviselőinek jelenlétében kezdődött meg a jelentkező 15 párt között a megbeszélés a pénz elosztásáról. Napokig tartó méltatlan vita, vádaskodás közepette folyt az „osztozkodás”, ami egyáltalán nem vált az ellenzéki szervezetek dicsőségére.

Egyes pártok valós, vagy vélt igazuk bizonygatását arra használták fel, hogy a sajtó nyilvánosságát kihasználva, valóságos támadást intézzenek más ellenzéki szervezetek ellen, előrevetítve árnyékát a választási küzdelemnek.

Különösen a SZDSZ és a FIDESZ próbálta minden áron felhívni magára a figyelmet. Először azzal, hogy nem kértek pénzt, amikor az ország ilyen nehéz helyzetben van. Később meggondolták magukat és mégis kértek támogatást, sőt kétségbe vonva más pártok taglétszámra vonatkozó tájékoztató számadatait, azok részére megpróbálták akadályozni a pénz kiutalását. A vita, a vádaskodás sokszor már az etikátlanság határát súrolta. A sorozatos felszólalás véleményem szerint nem volt más, mint szereplési vágy, feltűnési viszketegség, a vélt népszerűség hajhászása. Ügy tűnni fel, mint az abszolút igazmondás Grál-Lovagjai, mert mindenki hazug és csaló, csupán azok nem, akik tagnévsort tudnak produkálni.

Szeretném elmondani helyes SZDSZ- es és FIDESZ-es barátaimnak, hogy ha a Politikai Foglyok Szövetségének egyetlen tagkönyvvel rendelkező tagja sem volna, akkor is félmillió üldözött és azok hozzátartozója nevében szólunk.

Fontosabb feladatokat próbáltunk megoldani, mind a tagság névsorát számítógépre felfektetni, mert nemhogy számítógépünk, de egyetlen írógépünk, sőt egyetlen telefonunk sincs. Azonban ha a számok bűvöletében gondolkozunk, garantálom, hogy féléven belül, akár százezres nagyságrendet produkálunk!

Hogy mégis miért voltam olyan erkölcstelen, hogy dokumentált tagnévsor nélkül merészeltem támogatást kérni, ezt szeretném most megmagyarázni:

— Ügy gondolom és ez határozott meggyőződésem, hogy egyetlen párt, vagy szervezet sem tud olyan széles bázisból meríteni tagságot, mint a Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ).

— A mi tagságunk van társadalmi szinten a legalacsonyabban, tagságunk 92%-a nyugdíjas, 60%-a a létminimum alatt, ebből 30% kultúremberhez méltatlan lakáskörülmények között, nyomorszinten tengődik.

— A mi tagságunk a legidősebb. Az átlagéletkor 65-80 év között mozog, de 90 éven felüli tagjaink is vannak. Ezek nem érnek rá évekig várni a rehabilitálással, ezeknek azonnal kell segíteni. Azonban, hogy segíteni tudjunk, előbb azt kell tudni, hol laknak, milyen segítséget kérnek, ill. milyen segítségre jogosultak, fel kell oldani bennük a még ma is élő félelmet, hogy egyáltalán jelentkezni merjenek.

— A mi szövetségünk működik a legmostohább körülmények között. A harmadik emeleti helyiségünkbe tagjaink nagy része fel sem tud jönni. Néhány bútort, széket a Bizományi Áruházban vettünk, hogy egyáltalán le tudjunk ülni.

— Tagságunknak nagy részétől még a 20 Ft-os tagdíjat sem fogadjuk el, mert ez a pénz is hiányozna nekik.

Folytathatnám az érveket, de egyelőre legyen ez is elég.

Bár sok és fontosabb munkám lenne, mégis szakítok időt magamnak, és néhány POFOSZ-os bajtársam, valamint néhány újságíró segítségével a következő témakörökben fogok öszszehasonlító kimutatásokat készíteni:

Egyrészről az SZDSZ és a FIDESZ, másrészről a POFOSZ vezetőségi tagjait, szóvivőit, hangadóit állítom párhuzamba. Ugyanis meggyőződésem, hogy az SZDSZ és a FIDESZ e milliók nélkül is működőképes, de a POFOSZ-nak még a léte is elképzelhetetlen e minimális segítség nélkül.

Tehát az összehasonlítás szempontjai:

1. A lakások helye, minősége, nagysága, berendezése.

2. A lakások telefonnal való ellátottsága.

3. A tagok foglalkozása, jövedelme.

4. A szülők beosztása, a jövedelme az 50-es években.

5. Milyen mértékben részesültek a „Soros Alapítványiból.

6. Hány tagjuk volt Nyugaton az elmúlt évben meghívással, vagy tanulmányúton.

7. Hány tagjuk van jelenleg Nyugaton meghívással, vagy tanulmányúton.

A fenti adatok összehasonlítása után egyértelműen meg fog mutatkozni, hogy a „pénzosztozkodás” körüli hecckampány sem anyagi, sem erkölcsi szempontból nem megalapozott és csupán az elkövetkező választások sikere érdekében folytatott népszerűnek hangzó szólamok puffogtatása.

Ezért szeretettel kérem fiatal barátaimat, akik a számítógépes tagnyilvántartás bűvöletében élnek, hogy hallgassanak egy sok évtizedes politikai tapasztalattal és több éves börtöntapasztalattal rendelkező öreg harcosra és higgyék el, mi is ugyan azt

akarjuk, amit ők, csak talán néhány évtizeddel előbb kezdtük el a küzdelmet és lehet, hogy nem vagyunk olyan képzettek, mert az elmúlt évtizedekben a tanuláshoz nekünk nem volt olyan lehetőségünk, mint nekik, de a becsületességünket ne vonják kétségbe, mert ez sértő és méltatlan, nemcsak emberileg, de méltatlan ahhoz az ellenzékhez is, amelyik a POFOSZ felhívására imponáló egységben készítette elő és ünnepelte meg október 23-át.

Ezért azt kérem, hogy önuralommal és méltósággal fejezzék be ezt a méltatlan bizonygatási huza-vonát, ne hátráltassuk egymás munkáját. Az idő úgyis megmutatja majd, hogy ki az önzetlen, igaz érdekért küzdő politikus, ill. szervezet és ki a támogatásra méltatlan karrierista, politikai konjuktura lovag. Az országban ma egyetlen olyan hiteles ellenzéki szervezet van, amelynek minden egyes tagja sokéves börtönbüntetéssel, és tönkretett életével bizonyítja ellenzékiségét és ez a POFOSZ.

Jogosabban senki nem léphet fel kéréssel, követeléssel a hatalommal szemben. Mi mégsem akarunk külön érdemeket és beálltunk az ellenzéki szervezetek soraiba, hogy mint egyik az egyenlők között, közösen harcoljunk a megújulásért, a jogainkért. Ezért nem sajátítottuk ki 1956. október 23-a megünneplésének megszervezését és ezért jöttünk el az itteni megbeszélésekre is. Azonban, ha ez a nevetséges vita itt folytatódik, a POFOSZ az egyes, magukat ellenzékinek tartó szervezetek viselkedéséről levonja a következtetéseket, kivonul a tárgyalásról és az itteni vitától függetlenül külön nyújt be igényt a Kormányhoz. Szalay Róbert

A sztálinizmus kárpátaljai áldozatairól

„Az igazságot kimondani jöttünk, nem ítélkezni”

— Emlékkonferencia Beregszászban —

A padsorokban több százan: érdeklődők, szakemberek, a négy és fél évtizeddel ezelőtti deportálás túlélői, szemtanúi, az áldozatok hozzátartozói. A kétnapos emlékülésen ott volt Páldi András, a Magyar Köztársaság kijevi főkonzulja és Szabó László, a Magyarok Világszövetségének titkára is.

Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetsége (KMKSZ) elnöke megnyitójának alapgondolata ez volt: emlékezzünk, de ne haraggal. Ezután felolvasták Pozsgay Imre államminiszternek a tanácskozáshoz küldött üzenetét, majd Dalmay Árpád, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke szólt: 1944 novemberében Kárpátaljáról több mint negyvenezer magyar férfit hurcoltak el 18 évestől 50 évesig a Szovjetunió munkatáboraiba. Egyetlen bűnük a magyarságuk volt. Több mint kétharmaduk pusztult el a megpróbáltatások következtében. Ma már tudjuk: a,,háromnapos kicsi munkára" behívott kárpátaljai magyar férfiak körében a deportálás nagyobb vérveszteséget okozott, mint a második világháború harcai. A deportálás gyűjtőtábora a Latorca folyó menti Szolyva városa volt, itt 1944. november végéig mintegy százezer embert gyűjtöttek össze, nemcsak a kárpátaljai magyar férfiakat, hanem más nemzetiségűeket — e vidéken élő németeket, ukránokat, románokat is —, rajtuk kívül több tízezer hadifoglyot, valamint Magyarország keleti részéről, Nyíregyházáról, Csonka- Beregből elhurcolt férfiakat.

A megpróbáltatások következtében mindjárt a szolvvai átmenő táborban is ezrével haltak meg — tudtuk meg a túlélők zaklatott, időnként sírásba fúló viszszaemlékezéseiből. A tábor felszámolása után, amikor a foglyok az ország belső területeibe — Ukrajna, Oroszország, illetve Szibéria egyes munkatáboraiba —

kerültek, a hatóságok igyekeztek gyorsan eltüntetni a nyomokat. Szolyván a tömegsírok fölé sebtében autóbuszpályaudvart építettek... Minderről, s egyáltalán a deportálás tényéről négy évtizedig Kárpátalján szólni sem volt szabad, de ,,végre eljöhettünk kimondani az igazságot” — jegyezte meg hozzászólásában Szőllősi Tibor técsői főorvos, a KMKSZ elnökhelyettese. — „Nem ítélkezni érkeztünk — folytatta —, hiszen az eltelt hosszú években ezt minden túlélő szemtanú és hozzátartozó magában már elvégezte, hanem az igazságot kimondani, emlékezni és fejet hajtani az áldozatok emléke előtt.”

Minderről Kárpátalján még ma sem teljesen veszélytelen szólni, az akkori események irányítói, a mai posztsztalinisták továbbra is igyekeznek e tényeket elhallgatni. Ezért volt különösen fontos a tanácskozáson Mihail Korszunynak, a KGB egyik vezető tisztségviselőjének, a kárpátaljai területi rehabilitációs munkabizottság alelnökének a felszólalása. Arra kérte a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget, hogy aktivistáival gyűjtse össze a magyar falvakban és a városokban elhurcolt áldozatok adatait. Az íveket adják majd át a munkabizottságnak, amelynek célja: egyetlen áldozat se maradjon ki, valamennyiüket rehabilitálni kell.

A kétnapos tanácskozáson több mint húszán szólaltak fel. Dupka György költő, a Kárpáti Kiadó szerkesztője például a deportálás történelmi hátteréről, Csatári György és Baráth József az ungvári területi levéltár ide vonatkozó anyagairól szólt, amelyek létét évtizedeken keresztül hivatalosan tagadták. Lusztig Károly író a kárpátaljai zsidók elviteléről beszélt, de hallhattunk előadást a Csonka-Bereg és Nyíregyháza magyar lakossága egy részének elhurcolásáról. Balla Gyula irodalomtörténész mindennek sajtóvisszhangjáról tartott adatokban bővelkedő előadást, majd a túlélők emlékeztek Aknaszlatinától Ungvárig, Munkácstól Nagyszőlősig.

Az emlékkonferencia végül a következő határozatot fogadta el:

,,Az emlékkonferencia résztvevői felhívással fordulnak valamennyi kárpátaljaihoz, magyarokhoz és nem magyarokhoz, hogy őrizzék meg a sztálinizmus ártatlan áldozatainak emlékét. Tegyenek meg mindent, hogy a múlt soha ne ismétlődhessen meg, hogy a demokrácia térhódítása egyszer 5 mindenkorra száműzze a megtorlást, a rettegést az emberek életéből.

Szorgalmazzuk, hogy a terület (Kárpátalja) vezetői szolgáltassanak igazságot az elhurcoltaknak, és kollektív rehabilitálásukkal, a vétkesek megnevezésével, megbélyegzésével állítsanak méltó emléket az otthonuktól távol elpusztultaknak, a testilelki nyomorultakként visszatérteknek.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség helyi szervezetei a tanácsi szervekkel együtt készítsék el az 1944 őszén háromnapi munkára elhurcoltak névjegyzékét, és azt a szükséges intézkedések megtétele végett adják át a területi tanács által megalakított rehabilitációs bizottságnak. A KMKSZ alakítsa meg a túlélők bajtársi körét, hogy annak tagjai visszaemlékezéseikkel hathatósan segítsék a rehabilitációs bizottság munkáját, a történelmi igazság helyreállítását.

A konferencia anyagait a KMKSZ emlékkönyvben jelentesse meg. ”

*

Munkácson is megemlékezett a KMKSZ helyi szervezete a magyar férfilakosság 1944. novemberi elhurcolásáról. A városban kétezer embert tereltek össze az ősi Rákóczi-kastélyba, innen vitték őket Szolyvára.

Botlik József

(Magyar Nemzet, kivonatos közlés^