Szittyakürt, 1989 (28. évfolyam, 8-12. szám)
1989-12-01 / 12. szám
1989. december hó ÍZIftVAKÜkT 11. oldal Parajdi Incze Lajos: EGY HONSZERETŐ SZÍV EMLÉKEZETE Nyíró' József születésének 100. évfordulójára Valahol az égboltot átívelő Hadak Útján, melyen a székely nép bajnokai örök nyugalomba vonulnak Csaba királyfink seregében, egy első rendű fényes csillag Erdélyért ragyog. Egyébként nem volna érthető, hogy a leggyászosabb összeomlások közepette, amikor a végveszély túlélése is kérdésessé vált, mindig vezérszerepre emelkedett egy lobogó lelkű, hősi méretű székelymagyar ember, vagy asszony — mégha némelyik nem magyar anyatejen növekedett is gyermeksorba — aki vállára vette kisebb hazánk súlyos terheit és ügyünkre vonta a széles világ figyelmét, rokonszenvét, megbecsülését. Erdély óriásai között említsük meg templomalapító és várépítő lovagkirályunkat, nagyváradi Szent Lászlót, a törekverő ősz vitézt, Hunyadi Jánost, a kolozsvári igazságos Mátyás királyt, a nemzetközi diplomácia nagymesterét, alvinci György Barátot, enciklopédiás apácai Csere Jánost, testvér-kereső Ázsia-kutatónkat, Körösi Csorna Sándort, ágyúöntő Gábor Áront, fehéregyházi Petőfi Sándort... Amikor a harcosok létszáma megcsappant, írók, költők, festőművészek, szobrászok, számtantudósok, mérnökök léptek az előtérbe, hogy folytassák a küzdelmet létünkért, kolozsvári Györgytől a két Bolyain át aranydíjas zsögödi Nagy Imréig és parajdi Szopós Sándorig... Trianon gyászbaborul ege alatt, amikor a nemzetmentő feladatok vízözönként omlottak a magyar értelmiségre, de a munkás kezek és lángoló szívek száma Isten erdélyi szőlőskertjében elapadt, a székelyek vezércsillaga különös fénnyel rámosolygott egy szegény vidéki katolikus papra: „Fiam, — mondta — mostantól kezdve kereszted mellé felveszed a kardot és az írótollat!” így lett felsőbb parancsra Nyírő József egy személyben népi író és közéleti harcos. Nyírő József 1889. június 19-én született az Udvarhely megyei Székelyzsomborban, és 1953. október 13-án halt meg Madridban. A közbeeső évtizedekben négy emberéletet élt: 1912- től egy sárba sülyedt székely falucska papja, 1919-ben kilép a felavatottak sorából, megnősül, előbb földet túró földműves, majd lisztes molnár a Küküllő mentén. Végül, 36 éves korában „megtalálja magát” — író lesz. Egyidejűleg égretörő események rügyeztek ki Erdélyben. Kemény János fejedelmi ivadék, aki Dsida Jenő találó szavai szerint „báró volt, de abbahagyta régen”, marosvécsi kastélyában maga köré gyűjti a nemzeti kisebbségi sorsba lökött írókat és költőket 1924- ben. Erdély szellemi képviseletében megjelenik a parajdi Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Berde Mária, Gulácsy Irén, ezermester Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Moher Károly, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Tamási Áron, Tompa László, Wass Albert, és a legújabb irodalmi tünemény, Nyírő József. (Rendkívül szerencsésnek érzem magamat, mert a csatarendbe álló nagyságok közül négy később személyes jóbarátom lett.) így alakult meg a magyar szellem döntő erejű munkaközössége, az Erdélyi Szépmíves Céh. Amint Keszthely a magyar szépirodalom bölcsője, úgy Marosvécs az erdélyi szellem gyengéd dajkája. A két világpusztító háború között gyönyörűen kibimbózott erdélyi irodalomnak öt kimagasló alakja volt: három költő, két író; a székely táj csodás szépségéről daloló Áprily, a magyar fennmaradásért saját lelkét tépdeső Reményik, a székely fajta dacos erejét tápláló Tompa („Lófürösztés”); az írók közül Tamási és Nyírő tündöklő üstökösként tör fel a sötét erdélyi égre. Jelentős párhuzam van közöttük: mindkettő hitelesen erdélyi, tagadhatatlanul népi, utolsó szívdobbanásig magyar. De a különbség nagyobb, mint a hasonlóság. Tamási a játékos kedvű, mindig mókázó Ábel szemléletében mutatja be ezt a cudar világot. Nyírő pedig Úz Bence mindennapi terhes gondjaiban tükrözi vissza az erdélyi magyar sors keserű valóságát. A hit, remény és szeretet arany kincseit önti irodalmi formába: a törhetetlen hitet Erdély életképességében, a lankadatlan reményt a magyar feltámadásban, a lángoló szeretetet szegény szenvedő fajtánk iránt... Rövid időközönként gyors egymásutánban ereszti szárnyra műveit. Könyveinek címjegyzéke úgy hangzik, mint a havasról harsogó székely zsolozsma: „Jézusfaragó ember” 1924, „Sibói bölény” 1928, „Isten igájában” 1930, „Kopjafák” 1933, „Madéfalvi veszedelem”, majd „Úz Bence” 1934, „Havasok könyve”, és végül „Az én népem” 1935. A hontalanság keserű kenyerén írja utolsó alkotásait: „A zöld csillag” 1950, „íme, az emberek!”, önéletrajz, 1951, „A megfeszített” című színművét, „A próféta” című játékát, és méltó befejezésül „Mi az igazság Erdély esetében?”. Posthumus műveiből eddig kiadott munkái is a székely nép olthatatlan szeretetét bizonyítják: „Áfonyaszedés” 1958, „Fonó a székelyeknél” 1958, és „Fadöntő emberek” 1964. Rövidke 27 év alatt, egy borzalmas világpusztító háború és lélekzúzó hontalanság ellenére 13 nagy művet teremtett. Ez még a nyugati dédelgetett írók pazar körülményei között is jelentős termés volna. Nyelvezete olyan gyönyörű, mint a harmat-csókolta vadvirágos rét; tiszta, mint a Hargita kék ege; természetesen folyó, mint a csobogó havasi patak... Történetei felejthetetlenek, mint a frissen kaszált fű illata; zamatos, mint a házi sütetű székely kenyér. Nyírő hitelesen népi író, a fájdalmas székely sors hírvivője. Minden sorából az erdélyiség kereszthordozó élete omlik felénk. A tengeri kagyló a legszebb gyöngyök termelésével védekezik puha palástja alá bejutott homokszemek sérelme ellen. Nyírő könnyből és vérből eredő remekművekkel válaszolt a honfibánattal terhelt magyar szív fájdalmára. A sivár életkörülmények között is termékeny író volt. Egy emberélet alatt sem „írta ki magát”, mint néhány balszerencsés kortársa. A magyar írók és költők közös sorsa, a szegénység volt útitársa élete szivárványának kezdetén és végén is. Az ijesztő szegénység korán bekopogtatott a Nyírő-háztartásba és ismét viszszatért az önkéntes száműzetésben. De jellemző az író közösségérzetére, hogy irodalmi sikereinek ormán nem zárkózott az elefántcsont-torony hűvös magányába. A közélet zsivaj os porondjára lépett: harcos újságíró lett, a kolozsvári „Keleti Újság” szerkesztője, erdélyi magyar ügyek bajnoka, fajának ihletett tanítómestere, személyes kockázatok árán is példaadója... Bátor világszemléleti állásfoglalása miatt ma otthon, szülőhazájában a „hallgatás összeesküvésével” kísérlik meg nevét a feledés sülyesztőjébe dobni. Ez igaztalanul csorbát üt a magyar irodalom egységes arculatán és mélyen sé.ti az erdélyi magyar igazságérzetet. Jebn megemlékezésünk egyik mellékes célja az, hogy egy villanásban felmérje Nyírd József hatalmas alkotását és méltó helyét kijelölje a magyar élet folytonosságában. Még viszonylag zsenge életkorban, alkotó erejének teljességében, a leselkedő halál elragadta sorainkból. Testét idegen földben helyezték kegyelettel örök nyugovóra, amely a házsongárdi temető díszhelyére volt jogosult. De lelke elutasította a spanyol vendégszerető meghívást, és sietve hazaszállt. Ma ott lebeg drága Erdély és gyönyörű Székelyföldünk fölött, Körösvidéktől Marosfőig, a Szamostól az Öltig, a két Küküllő közben, a Királyhágó és Hargita lármafás őrhelyein. Zokogva tekint le idegen nyelven zsibongó ősi városainkra, lerombolásra ítélt védtelen falvainkra, elnémított templomi harangjainkra, lelakatolt iskoláinkra, a földekével szembenéző temetőinkre. A gyulák és rabonbánok földjén, az őrtüzek rianó lángjával vetíti az égre fogadalmunkat, az élők és elhunytak nevében, hogy amíg magyar szív dobog és székely vér lüktet, amíg magyar szó zeng és székely dal harsog, amíg magyar kéz tartja az eke szarvát és hinti az Isten-áldolta vetőmagot vérrel szerzett és könnyel áztatott ősi barázdáinkba, — egy lélekkel és szent határozattal, bontatlan testvériségben dacosan kiáltjuk a világ felé: „Nem!!! Ez nem mehet így tovább! Ez nem megy így tovább!" jEawsssasaea'císsisassíssísíassissísöissi'cassi'sassjKsíwiEsísaEssssíssícíisaassj’öí BOLDOGOK, AKIK ADHATNAK Korunk embere mindig kapni akar. Már a gyermekek követelésekkel kényszerítik szüleiket engedményekre. Fiatalok elvárják szüleiktől a legjobbat és a legszebbet minden ellenszolgáltatás nélkül. Munkanélküliek fizetést követelnek az államtól. A dolgozók mindig több jogot követelnek és mindig több fizetést, de teljesítményeik csökkenőben vannak. Korunk embere azt hirdeti, hogy boldog, aki kap. De ha ez így van, akkor miért nem boldog az ember? Az Úr Jézus azt hirdette, hogy boldog csak az lehet, aki adni tud és adni akar. Azután hozzátette, hogy aki a kevésből ad, az többet ad, aki áldozatot hoz, az még többet ad, aki az életét adja, az a legtöbbet adja. Harmincöt esztendővel ezelőtt történt Magyarországon. A teológus otthonra gyűjtöttünk, házról házra mentünk. Nehéz idők voltak ezek. Sanyargatták az embereket. Az egyik sokat szenvedett gazda megkeseredetten mondta: „Mindig és mindenkinek adni kell! Én már nem adok senkinek!” Megértettem és megbocsátottam neki. De nem bocsátott meg neki az élet. A következő évben mindenét elvették. Az életét maga oltotta ki. Akkor még adhatott volna... Ugyanazon az utcasoron, kicsit messzebb a házaktól állt egy kis kunyhó. Vezetőm ide már el se akart menni. „Szegény hadirokkant lakik ott — magyarázta — az úgysem tud adni.” Fáradt voltam már, de úgy éreztem, hogy nem fordulhatok vissza. Jézus is meglátogatta volna az elesett szerencsétlent. Már az ajtóban várt a rongyos, mankós, egylábú ember. Egy kicsit zavarban is volt: „Köszönöm, hogy eljöttek, tessék befáradni." Ritkán láttam ilyen szegénységet. Nehezen indult a beszélgetés. Azután a hadirokkant valamit súgott a feleségének, aki kendőt kötött és elment. Mi is menni akartunk, de a házigazda nem engedett. Fél óra múlva visszatért az asszony. Egy húszforintos papírpénzt tett le az asztalra. „A lelkészképzésre hoztam.” Majdnem elsírtam magam. Kölcsönt kért az egyik közeli házból, hogy adhasson! Amikor az adományt beírtam a többi közé, úgy éreztem, hogy ez volt életem legnagyobb adománya a lelkészképzés javára. Pedig sok ezer dollárt gyűjtöttem össze a teológus otthonra. Ma is hallom a szegény szavait: „A lábamat a hazáért adtam, az életem az Istené!” Jólétben élő magyar Testvér! Mit adtál ebben az évben az elhagyottaknak, az öregeknek, a betegeknek, a nehezen dolgozó ápolóknak, akik a magyarság keresztjét viszik az öreg és az ápoló otthonokban? Adományt vagy kritikát? Elutasítást vagy szeretetet? Kifogásokat vagy áldozatot? Karácsonykor ne felejtsétek el, hogy a ti boldogságotokat a másik ember megsegítésén keresztül érhetitek el. Adjatok, amíg erre lehetőségetek van! Amíg gondolkozni és beszélni tudtok! Amíg lábatok jár és szívetek dobog! Amíg az Isten számotokra is meghosszabbítja a földi kegyelmi időt! De sokan adnának, akik már nem adhatnak, mert mindent elvett tőlük az élet! Ezekkel a gondolatokkal kérünk és kívánunk boldog karácsonyi ünnepeket minden magyarnak! fí ■ t . .. , Őszinte szeretettel: Dömötör Tibor püspök . a Lorántffy Otthon elnöke-------------------------------------------------------.—...jjh, t\ C N—< C t*-t i. Sohasem lettem én Dr. Bobula Ida: H«telen tehozzád Hordozlak magamban Örök Magyarország. Miattad mentem volt Bujdosók Ide8en határba, Régi nagy bujdosók Keserves útjára. éneke 1973. ii Messze tengerentúl, Rossz csillagok alatt, Töretlen hűséggel Tovább szolgáltalak. Nem tehettem sokat, Sohasem eleget, Ügy küzdöttem érted Ahogyan lehetett, Töretlen hűséggel Bízva és remélve, Hogy a te napod is Felderül m^jd végre. Mikor engem már az Idegen hant elfed, Leszel ami voltál: Büszke, szabad nemzet. Aki a tiéd volt Közel, avagy távol, Veled számoltatik A feltámadáskor. Viharok poraim Akárhova hordják, Tebenned nyugszom én, Örök Magyarország...
