Szittyakürt, 1989 (28. évfolyam, 8-12. szám)
1989-10-01 / 10-11. szám
1989. október—november hó «ItfVAKÖkT 15. oldal Jelenetek Magyarország titkos történetéből „Magyarország népéhez! A kormány lemondott. Azok, akik eddig is a nép akaratából s a magyar proletárság támogatásával kormányoztak, belátták, hogy a viszonyok kényszere új irányt parancsol. A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletariátus veszi kezébe. A fenyegető' termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos. A párizsi béke-konferencia titokban úgy döntött, hogy Magyarország csaknem egész területét katonailag megszállja. Az entente-misszió kijelentette, hogy a demarkatios vonalat ezentúl politikai határnak tekinti. Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja az, hogy Magyarországot fölvonulási és hadműveleti területté tegyék a román határon harcoló orosz-szovjet hadsereg ellen. A mitőlünk elrabolt területek pedig zsoldja lenne azoknak a román és cseh csapatoknak, amelyekkel az orosz-szovjet sereget akarják leverni. Én, mint a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke a párizsi konferenciának ezzel a határozatával szemben a világ proletariátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának. ” (Károlyi Mihály) * „Magyarországot csak én menthetem meg” — mondotta Károlyi Mihály 1918. október 31-én, mikor hazugságban elkezdte.,,Átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának” — mondja 1919. március 21-én, mikor hazugsággal végzi. Közben eladta és eltékozolta Magyarországot. Kiáltványa nem egyéb, mint egy megcsalt nemzet adás-vételének legaljasabb okmánya. Ő félreáll, és mögüle merészen felvonul a had, melyet ő a legorcátlanabbul Magyarország népei proletariátusának nevez. A „Forradalmi Kormányzótanács” névsorában ott vannak jóformán valamennyien. Az előtér szemfényvesztő keresztény bohóca: Garbai Sándor elnök. (Ő az egyetlen, akiről a mai napig nincsen sem utca, sem tér elnevezve!) A többiek: idegenek... Külügyi népbiztos: Kun-Kohn Béla, helyettese: Ágoston-Augenstein Péter. Hadügyi népbiztos: Pogány-Schwarz József, helyettesei: Szántó-Schreiber Béla, Szamuely-Sámuel Tibor. Belügyi népbiztos: Landler Jenő dr., helyettese: Vágó-Weiss Béla. Pénzügyi népbiztos: Varga-Weissfeld Jenő, helyettese: Székely-Weissit Béla. Közoktatásügyi népbiztos: Kunfi- Kunstätter Zsigmond, helyettese: Lukács-Löwinger György. Igazságügyi népbiztos: Rónai-Grünfeld Zoltán, helyettese: Corvin-Klein Ottó. Kereskedelmi népbiztos: Landler Jenő dr., (ideiglenes) helyettesei: Rákosi-Roth Mátyás, Haubrich József. Szocializáló népbiztos: Böhm Vilmos, helyettesei: Hevesi-Honig Gyula, Dovcsák Antal. Közélelmezési népbiztos: Erdélyi-Erlich Mór, helyettese: Illés-Braun Arthur. Német népbiztos: Kalmár-Kohn Henrik. Ruszin népbiztos: Szabó Oreszt dr. Földművelésügyi népbiztos: Hamburger Jenő. És így tovább.... Zsidók az összes népbiztosok. Csak a helyettesek között van elvétve egyegy magyar. És ezeken túl ismét csak ők. A főváros élén Preusz Mór, Vincze-Weinberger Sándor és a félvérzsidó Dienes László. Zsidó a rendőrség védőrségének és népőrségének két politikai népbiztosa: Biró-Burger Dezső és Seidler elvtárs. Az újonnan felállított nyomozóosztálynak a főnöke Szamuely-Sámuel barátja: Corvin Ottó. Az igazi neve: Klein, aki azelőtt bankhivatalnok volt. És közülük való az Osztrák—Magyar Bank új kormányzója Lengyel-Goldstein Gyula is. Vajon van ember, akit nem ejt gondolkodóba ez a névsor? Ezer év óta először történik, hogy Magyarország sorsának intézéséből mindenütt, a Kárpátok alatt és Erdélyben, a Délvidéken, a Dunántúlon, a véghetetlen rónán és minden tenyérnyi kis helyen ki van tiltva a magyar. Megosztoztak a földünkön a csehek, oláhok, szerbek és a zsidók. Magyar Tanácsköztársaság! Magyar Tanácsköztársaság??? Kun, Vágó és Rónai: Kohn, Weiss és Grünfeld határoz annak az ősi nemzetnek az új élettörvénye fellett, melynek vérkeringése a hét vezérek aranykelyhében kezdődött. A Forradalmi Kormányzótanácsnak már az első számú rendelete is: „Statárium! Mindenki, aki a Tanácsköztársaság parancsainak ellenszegül, vagy a Tanácsköztársaság ellen felkelést szít, halállal büntetendő. A bűnösök fölött forradalmi törvényszék ítél. Budapest, 1919. március 21. ” A forradalmi törvényszék annak, aki magyar zászlót rejteget: „A Kormányzótanács elrendelte, hogy minden zászlót be kell szolgáltatni, a tiszta vörös és a fekete színűek kivételével.” A forradalmi kormányzótanács 91- ik rendelete: „Az Osztrák—Magyar Bank 50, 100, 1000 és 10000 koronás bankjegyei folyó év július hó 1-től kezdődően forgalomképességüket elvesztették. Aki ezentúl fizetésül használja, elfogadja vagy felváltja, forradalmi törvényszék elé kerül. A kiszabandó büntetésen felül a tettes birtokában talált összes ilyen bankjegyek elkobzás alá esnek. A feljelentőt jutalmul az elkobzott összeg értékének a fele része illeti.” A vörös plakátok hirdetik a főváros épületeinek falain: „A szociális termelésből fakad a jólét.” A tanácskormány, miután az állampénztárt, a páncélszekrényeket, a magánlakásokat és a fiókokat „kitermelte”, hozzáfog a zsebek kitermeléséhez is. Lukács-Lőwinger György népbiztos elrendelte, hogy az „elhagyott” lakásokban maradt gyűjtemények a Tanácsköztársaság tulajdona. Az értékes képeket, műtárgyakat szocializálják... Kun Béla kijelentette: a tanácsköztársaság helyzete bel- és külpolitikai téren igen megerősödött, anyagilag is igen kitűnően áll. Kijelentette továbbá, hogy: olyan fedezete van ékszerekben, gyöngyökben, érmékben és műkincsekben, hogy nincs egyetlen polgári kormánya a világnak, mely felvehetné vele a versenyt. A magyar kincseket Hollandiában fogják értékesíteni. Már folynak a tárgyalások. A Szent Koronáért 170000 koronát kínálnak, mert a kövek másodrendűek, az arany elvékonyodott, csak a történelmi emlék ér valamit. Közben Budapesten nincs élelmiszer. Nincs kenyér, a főváros éhezik. Leszakad a ruha elszegényedett százezrekről, és cserébe nem vigasz az, hogy beléphetnek a Margitszigetre. Rendelet: „Mindenki tartozik az ünnepi menetben részt venni, mindenki tartozik a házát feldíszíteni, mert különben forradalmi vésztörvényszék elé kerül.” Egész házakat vonnak be vörös drapériával, hídfőket, homlokzatokat, falakat. Vérvörösre mázolták a villamoskocsikat is. És a forradalmi kormányzótanács Bécsnek, az éhező Budapest vörös díszleteiért bőkezűen harmincmillió (korona) értékű vágómarhát adott. Ez volt az első „szabad” május elseje. Budapesten elrendelte a vörös hatalom, hogy mára be kell zárni Krisztus templomait, és holnapra mozgószínházat akar beléjük telepíteni. A tanítószerzeteket kiüldözik, az apácákat elkergetik a betegek és árvák mellől. Letépik róluk rendjük viseletét. Rendházaikba kommunista gyülekezőhelyeket, titkos tivornyatanyákat telepítenek. Előbbi rendeletek a zsinagógákra nem vonatkoznak. A teoretikus szocializmus a vallást magánügynek nevezte. Most, hogy elmúlt a teória és megmaradt a vérengző valóság, már nem magánügy többé, mert még a telkeknek sem lehet itt magántulajdonuk. A magántulajdont eltörölték és köztulajdonba vették. Eltörölték a vallást, mint magánügyet, és közüggyé tették. A közügyeket pedig a proletárdiktatúra nevében huszonnégy zsidó népbiztos intézte akkor Magyarországon, akik ugyanazzal a lihegő, sötét gyűlölettel feszítették meg az igét, mint Őt magát kétezer évvel ezelőtt. A nép pedig állt a kereszt lábainál mint akkor, és nem tudta, hogy ott áll, és mint akkor, most sem értette, mit szegeznek kalapálva, röhögve, köpködő gyűlölettel bitóra a feje felett. Az emberiség olykor évszázadokra megfeledkezik a zsidó nép terveiről és hatalmi igényeiről. Az egyiptomi végzet, Kánaán sorsa, Róma felosztása, Bizánc vallási villongásai, Spanyolország süllyedése... oly messze van. És messze vannak a nagy zsidóüldözések is, melyek következetesen akkor lobbantak fel, ha a judeai nép túl vakmerőén nyújtotta ki a kezét. A feleszmélés bosszúja, az üldözés mindig rövid ideig tartott. A zsidóság a balsiker után sebesen tűnt vissza a homályba és mákonyport hintett a népek szemébe, hogy nemzedékről nemzedékre megvakuljanak és ne emlékezzenek. Ki emlékszik már arra, hogy keresztényi kegyelemből engedtük, hogy a programok elől menekülők hazánkba betelepüljenek. Ki emlékszik arra, hogy a keletről beözönlő zsidóság a falusi pálinkamérők után rátette kezét a földre. A városi rőföskereskedés után rátette a kezét egész gazdasági életünkre. Ki emlékszik arra, hogy a nagy hadiszállítók mind zsidók voltak, és egyaránt szállítottak a töröknek és az osztráknak, a 48-as forradalomnak és az osztrákoknak (pl. Pulitzer). Pedig láthattuk volna, hogy a háborúk alatt kivonta magát és milliókat szerzett, míg a népek mankót szereztek. Hallhattunk volna róla, hogy a cionista világkongresszus Párizsban azt a határozatot hozta, hogy: a zsidóságnak törekednie kell, hogy világuralma támaszpontjául Budapestet, azután Magyarországot elfoglalja. És sokan lehettek, akik 1917-ben, a háború alatt olvasták a magyarországi zsidó-irodalom legkomolyabb tehetsége Ignotus- Weigelsberg Hugó megdöbbentő kijelentését a szabadkőművesek lapjában, a Világban: „...a végsőn is túlmenően áldozatkészséggel mentjük át azutánra intézményeinket, eszközeinket és embereinket.” A Tanácsköztársaság idején jött el ez az aztán, mikor kiléptek a homályból, hogy urak legyenek élet és halál fölött. Rendelet! „Aki a forradalmi kormányzótanács és a hadseregfőparancsnokság minden rendelkezéseit végre nem hajtja, az a saját halálos ítéletét írta alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk... és a rend fenntartására nem fogok visszarettenni semmiféle eszköztől. Szolnok, 1919. április 23. Szamuely Tibor a keleti hadsereg rögtönítélő törvényszékének elnöke.” És hörög a halál a Duna mentén. Szamuely egy hete akasztat. A forradalmi kormányzótanács őt küldte ki. Terroristáival a felkelés másnapján robogott le Kunszentmiklósra. Kíséretében voltak orosz zsidó hóhérjai, Icigovics és Osserovics is fekete ruhában, lábszárvédősen, és még egy hóhér, akit Kerekes-Kohnnak hívtak. Kohn- Kerekes az állomáson hangosan vitatkozott a kiszabadított rablógyilkossal, Nick Gusztávval, hogy öt perc alatt két vagy három embert lehet felakasztani. Közben Szamuely szép világos antilop kesztyűjével játszott. Fekete lakkcipőt viselt, a fején vöröscsillagos szovjet-sapka volt, orosz inge mellén is a szovjet ötágú vöröscsillag vöröslött. Majd maga elé hurcoltatta Fekete Ignác távirdafelvigyázót. Rárivalt, hogy miért nem teljesítette a parancsát? — Felkötni! Közben valaki megmondta neki, hogy Fekete zsidó. Intett erre Kohn-Kerekesnek: — Elereszteni. Mert zsidót csak tévedésből akasztatott. Aztán tovább ment hóhérlegényeivel. Csengőd, Öregcsertő... akasztott emberek mindenütt. Dunapatajon harcra került sor. Szamuely ágyúval lövette halomra a kaszás parasztokat. A másnapi Vörös Újságban csak Dunapatajon maga Szamuely háromszáz ellenforradalmár halottat jelent. Mikor terrorlegényeivel, a Lenin-fiúkkal sikerült elfoglalnia a községet, még hatvan embert, öreget, férfit, fiút kihallgatás nélkül akasztatott és lövetett agyon. Nem egy áldozatnak maga igazította a nyakára a kötelet. Majd Lakkcipőjében lépegetett a hullákon. „Mindenféle ellenforradalmi ténykedés vagy bárminő bűntett kötéláltali halállal való halállal büntettetik. Azokat az ellenforradalmárokat pedig, akiket a kezükben fegyverrel fognak el, a helyszínen agyonlövik. Budapest, 1919. június 25. ” Haubrich József sk. Bp. katonai parancsnoka Kun Béla sk. a hadsereg parancsnok helyettese.” E rendelet nyomán akasztatott fel két helybeli fiatalembert Tasson Szamuely, csak azért, mert bottal a kezükben fogták el őket. Solton a jegyzőt és a kocsmárost húzatta fel. Szily László főhadnagyot leköpte, mikor már az akasztófán lógott. Dunaföldváron is akasztófák lettek a fák. Kalocsán a jezsuita rendház előtt akasztatott. Pünkösd vasárnapján Kapuváron működött. Százötven főből álló terrorcsapatjával kézigránátos, géppuskás kísérettel vonult be. A foglyoknak csak a nevét kérdezte meg. Fel kell őket akasztani! Mesterházy Zsigmond postamestert, Pintér Pál csendőrőrmestert, Rest Józsefet, Semmel Fábiánt a katolikus templom előtti útra vezette ki. Fábiánnak útközben megkegyelmezett, mert megsúgták neki, hogy az izraelita hitközség elnöke. Végső útjuk során véresre verték az áldozatokat. Pintér Pál leszakadt a kötélről. Két kisgyermeke odarohant hozzá és könyörögtek apjuk életéért, de Szamuely nem kegyelmezett aznap már többet. A városra pedig milliós sarcot vetett ki, és tömérdek vágómarhát elhajtott. Ezután felszállt fejedelmi különvonatára, és tovarobogott. Ezen a legendás vonatán lakott és hált
