Szittyakürt, 1986 (25. évfolyam, 7-12. szám)
1986-12-01 / 12. szám
1986. december «ITtVAKÖttT 9. oldal Prof. Drr. A. B. (S).: A székelykérdés a magyar életbenmaradás sarkalatos tényezője Nemzettestünk egyik lényeges összetevője a székely népréteg. A trianoni békediktátum odadobta őket az. oláh keselyűk martalékául. Külön kultúrzónát alkottak területén, ahol a csendőrök és tanítók fizetéstöbblettel serénykedtek azon, hogy kiszakítsák őket a magyar egységből. Meg akarták őket győzni arról, hogy nem magyarok, s gazdasági érdekeik is a román egységbe utalják őket. Nem tántorodtak meg a terror, a gazdasági elnyomás, a politikai üldözés, a szellemi elszigetelés nyomása alatt sem. A magyar irodalom legszebb termékei születtek meg magukra utaltatásuk idején. Bár gyermekeik seregestül voltak kénytelenek a regátba(Ó-Románia) kenyeret keresni, Bukarestben vasárnaponként a szórakozóhelyeken alig lehetett mást, mint magyar szót hallani, mégsem szakadtak el a magyar szellem egységétől; ha vonaton az ember a székely zónába érkezett, szinte úgy érezte magát, hogy Magyarországba jutott. Az oláh figyelők ellenére szabad és nyílt magyar kiállás, összefogás, egymás segítése voltak társdalmi erényeik, amelyek évezredes elszigeteltségük alatt fejlődtek ki. Szorgalmuk és ezermesterségi adottságaik birkózott meg a mostoha természeti körülményekkel. Egységes tömbben élésük adta meg hozzá az erőt. Ezt a náci román—kommunisták is észrevették, s épp ezt a legnagyobb erejüket igyekeztek derékba törni, amikor tervszerű iparosítással kapcsolatban román elemet alkalmaznak majdnem kivétel nélkül az új gyárakban. A székely népi elemet pedig tervszerűen irányítják, kényszerítik a regátba: úgy a munkásokat, mint az intelligenciát. (Erdély változásai című munkájában Illyés mesterien rajzolja meg az élet-halálharc részleteit: elképesztő a nemzet-irtó munka eredménye. Bírja-e még a székelység a herkulesi küzdelmet? Meddig? Tehetünk-e mi itt a szabad világban értük valamit?) Szerény munkámmal szeretnék hozzájárulni a székelység gránitszilárd magyar nemzeti öntudatához. Mikor Erdély egy részét visszakaptuk, idegen újságírókat kísérgettem a visszacsatolt területeken a külügy megbízásából. Egyik legszebb élményem a Székelyföldön volt. Tudott dolog, hogy nem volt kellő vasúti összeköttetésünk a Székelyfölddel, ami nem kis gazdasági nehézséget eredményezett. A szemfüles újságírók észre is vették a hiányokat. Meg is kérdezték a székelyeket, hogy mit szólnak e hiányokhoz? A felelet engem is meglepett, pedigjól ismerem a székelyeket, majdnem minden falujukat bejártam mint a szívgárdák vezetője, „Mondja csak meg az uraknak, ha még ennél is rosszabbul menne sorunk, akkor is csak Magyarországhoz akarnánk csatlakozni. Közös erőfeszítéssel majd csak jobb lesz a sorunk.” Az egyik újságíró külön fel is vette a nyilatkozatot magnóra, hogy fordításomat ellen tudja őriztetni (független egyénnel), ez nekem szólott, mint a külügy emberének. Nem egy volt az újságírók között, aki nem viseltetett velünk szemben túlságos (szimpátiával) rokonszenvvel. Legyenek e sorok visszhangja a székely testvéreink magyar érzésének. Két könyv jelent meg az utóbbi időben a székely kérdésről. Az egyik otthon, a másik az emigrációban. Illyés kiadta a Székelyföld leírása hat kötetes művet Orbán Balázstól. Bő magyarázattal, s a hozzáférhető jegyzetek kiegészítésével. Otthon kivonatos (550 oldal) kiadást bocsátottak az olvasók rendelkezésére Orbán Balázs életrajzával és a könyv méltatásával. Otthon is és kint is nagy érdeklődéssel nyúltak a munka után. Kortörténeti, néprajzi értéke felbecsülhetetlen. Boldog, aki megszerezhette: könyvtára dísze s Erdélyről oly részletes korképet kap, amely párját ritkítja. Különösen Erdélyben rázta fel a lelkeket, annak ellenére, hogy Erdély legkisebb könyvtáraiban, plébániákon és tanítói lakásokban is fellelhető. Tanulmányok sora jelent meg erre a székely kérdésről. Otthon és itt kin azonban nem jelent meg nagyobb tanulmány róla. Inkább Erdély ismertetésének tárgykörébe utalták. Jelen tanulmányom inkább az erdélyi visszhang keretébe tartozik: magam is a mai Erdélyből származók (bár a régi partiumból: Nagykároly). Kik is a székelyek? Könyvtárra menő irodalma van e kérdésnek. Magyar nyelvűségükhöz soha kétség nem fért. Határvédői jellegükből egyesek arra következtettek, hogy csatlakozó népréteg voltak. Ez azonban nem zárja ki magyar nyelvűségüket. Krónikásaink maguk is mondják, hogy önként csatlakoztak honfoglaló őseinkhez, „...a székelyek ... ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek... Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén—Marót ellen harcba” (Anonymus 50.). Népségüket illetőleg pedig megjegyzi: „...a székelyek, akik előbb Attila király népe volt” (Anonymus 50.). Viszont úgy Attila mint Ügyek, Álmos apja egyazon Magog (szerinte Magyar) leszármazottja volt, így Attila és Álmos népe testvérnépek: a magyar és székely nép rokonsági tudata világlik ki felfogásából. („A nemzet Mágog királyról nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király.” Anonymus 1 Szcitia. „Ügyek... nagyon sok idő múltán Magog király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcitiának.” Anonymus 3. Álmos az első vezér.) Ez egy a korának tudományos keretébe öltöztetett magyarázat tulajdonképpen egy régi magyar hagyomány a Hunor és Magor testvérpár mondának vetülete. Mint korának tudományos historikusa azonban tartózkodott attól, hogy a népi hagyományt örökíte meg. Ugyanabba a hibába esett, amibe a századfordulónk felvilágosodott „tudományos” körei. Ma tudjuk, hogy a legértékesebb történelmi magvat éppen a népi hagyományok őrizték meg, csupán annak fantázia rárakódottságától kellett azt megtisztítani. De van Anonymusnak egy nagy érdeme, hogy korának földrajzi értesültségeit megőrizte számunkra. Ha a Jáfet fia Mágog leszármazottság tudálékos következtetés, ami a mai történelmi tudásunk mellett napnál világosabb, addig dentu-Moger országról feljegyzett értesülés, melyet Szcitiával tart egynek, oly értékes adat, ami Árpád magyarjai tartózkodási helyének meghatározásához vezet bennünket. Harminc éves oroszországi helységkutatási munkám eredménye s az orosz évkönyvekben említett 1149—50-es magyar (Szuzdal elleni) hadjáratról való leírás egybehangzóan tanúskodik amellett, hogy igenis volt egy entu-Moger tartomány, melynek csonka maradványa egész 1730-ig fennállott. Térképeken Mathias Parisiensistől, a herefordi oltárkép-térképen át, Massa, Sauter és az orosz térképeken egész 1730-ig fel van tüntetve e tartomány s neve szerepel a novgorodi érsekség címei közt is, miután e tartományt a novgorodiak bekebelezték. Az egész finnugor nyelvészeti kutatás is alátámasztja ezt, amennyiben a magyar nyelv hatása kimutatható az egész finnségi területen s a szomszédos lapp—szamojéd—osztják—vogul népi területen. Ez természetesen nem zárja ki, s még csak legkisebb mértékben sem teszi valószínűtlenné, hogy a magyarság nem déli irányból vonult idők folyamán erre az északibb területre. Erről az északra vonulásról (s nem mint a magyar finnugristák légbőlkapott teóriája alapján északról délre való vonulásról), helynévi, régészeti és forrásanyagból ellenőrizhető értesülésekből bőséges adat áll rendelkezésre. Sőt, a honfoglalás idejéből biztos adataink vannak arról, hogy hozzá még a mai Oroszország délkeleti részéről és Kiev környékéről két nagy csoportban is vonultak őseink a mai Magyarország területére. Az orosz források fehér ugorjai (magyarjai) pedig az avar nevet használó hamis avarok (obriak, oroszul) társaságában már 593- ban (s őket követően többször) vonultak magyarok hazánkba. Ezekre a magyar vonatkozások megemlítésére szükség van, mielőtt a székely—magyar kérdés lényegét érintenénk. Visszatérve a székelyeknek a honfoglaló magyarokhoz való csatlakozásához, érdembelileg kell foglalkozni azoknak az ellenvetésével, akik abból, hogy a székelyek mint előharcosok szerepelnek, arra következtetnek, hogy nem is voltak magyar nyelvűek, vagy nemzetiségűek. Egy csatlakozott hadcsoportot nem lehet szervesen beleépíteni egy előre megtervezett hadviselésbe. S ezt nem lehetett a honfoglaláskori hadi taktikában sem, sőt akkor pláne nem. Ahhoz hosszú közös gyakorlatra lett volna szükség, amire Mén—Marót elleni felvonulás idején nem volt lehetőség, hisz a székelyek a felvonulás idején csatlakoztak Ösbő csapataihoz. De helyi ismereteik viszont predesztinálták őket, hogy vezessék a magyar csapatokat. (Húsz magyar mellett 13 székely esett el a csaták alatt Bihar váránál.) Emellett a székelyeket nem a honfoglaláskor, hanem Erdélybe telepítésük idején tették határőrökké. Vagyis nem csatlakozási jellegükből kifolyólag. Egyetlen egy adatot szoktak felhozni amellett, hogy a székelyek nem lettek volna magyar nyelvűek. Oláh Miklós, esztergomi érsek mondja, hogy az oláhok és a székelyek is idegen nyelveket beszélnek. A nagy műveltségű, blah származású első magyar főpap, kinek kora Magyarországához való ragaszkodásához kétség nem fér, s ki annak ellenére, hogy blah származású volt. erre a méltóságrajutott, mutatja azt, hogy magyar kortársai ez irányú érzésében nem kételkedtek. Ha nem blah, hanem oláh származású lett volna, orthodox és nem katolikus pap lett volna. Az egész zavar oka abból keletkezett, hogy korábban nem tudtak különbséget tenni a blahok és oláh-valahok között. Az utóbbiak olasz pásztornépek utódai, akik Közép-Olaszországból a Balkánra költöztek át s idők folyamán nyájaikat követve húzódtak fel a Szerémségbe s Havaselvébe, majd onnan Moldvába és Erdély déli, nyugati és északi részébe, körülfogva a székelységet, akik közé soha sem tudtak beférkőzni. (A szláv nyelveken még ma is olasznak hívják őket: lengyelül wlochy — valahi.) Ma már tudjuk, hogy Erdélyben volt egy más, hasonló nevű nép is, amelynek semmi köze sincs az oláhokhoz, a blahok, akika keleti Volga kanyarból jöttek, mint fehér-ugorok az ál-avarokkal Erdélybe. Anonymus ezekről a blahokról tesz említést, s nem az oláhokról, az olasz pásztornép leszármazottairól. A magna-Hungaria mellett magna-Valahiát találunk egyes térképeken (mindkettő egymás mellett) a keleti Volga kanyarnál. (A blahokról meggyőző és kimerítő tanulmány jelent meg Magyarországon, amit az emigrációban is jobban számon kellene tartani, ha a románokkal vitázunk, vagy a világ közvéleményét a román kérdésről az igazságnak megfelelően meg akarjuk győzni (t Bodor György, Magyar Nyelv, 1976.3. szám.) Az említett térképek épp Oláh Miklós idejében jelentek meg Európában. A magyar állameszméhez hű Oláh Miklós is bizonyosan kora felfogását vallotta: a magyar is és az oláh is mint szomszédnép vergődött hazánkba a keleti Volga kanyar mellől; itt is testvéri viszonyban élnek egymás mellett. Közelebbi bizonyítékot is keresett a nagy magyar egyházfő. Korában a székelyek között egy szomorú jelenség ütötte fel fejét. Az állandó harcra vitt székelyek egy része, hogy nyomasztó gazdasági helyzetén segítsen, önként lemondott székely nemzeti mivoltáról, mellyel hadbavonulás volt egybekötve, s jobbágysorba állott, más része pedig a havasokon túlra szökött, ahol a székely megye keletkezett s számos Ungur nevű helység, melyek gyorsan elrománosodtak. Ezekre vonatkozóan jegyzi meg az egyházfő, hogy nem magyar nyelvűek. Semmi sem utal arra, hogy az ossz székelységre értette volna a nem magyar nyelvűséget. (Ha nyíltan nem is mondja meg, de szinte előkívánkozik a következő érvelési folyamat: a magyarok és valahok ugyanazon őshazából jöttek: testvérnépek voltak, bár nyelvük nem ugyanaz máma. Hátha régen ugyanaz volt az őshazában. íme, ilyen nyelvi átalakulás a székelyek egy részében is előállott (a Havasaljára átköltözötteknél), holott ők biztosan magyar nyelvűek eredetileg). Oláh Miklós azonban azt is közli, hogy a székelyek írásukat az oláhoktól vették át. Épp ez a megjegyzése vet világot felfogása felületességére. A székely rovásírás oly messze áll az oláhok írásától, mint Makó Jeruzsálemtől. Az oláhok írása a Zirilisztikán alapszik. Akinek ilyen zavaros fogalma van a két írásról, az nem lehet hiteles tanú a székely nyelv kérdésében sem. Vagy pedig az előbb feltett véleményem igaz, hogy egészen más jelentése van az ő tanúságtételének. Vagyis a blahok (a fehér-ugorok = magyarok) ismertették meg a székelyeket a rovásírással, ami nagyon is lehetséges. Ebben az esetben azonban oda módosul értesítése: A fehér-ugorok = blahok nyelve és a székelyek nyelve nyelvjárásilag különbözik 1
