Szittyakürt, 1986 (25. évfolyam, 7-12. szám)

1986-12-01 / 12. szám

6. oldal

«IttVAKÖkt

1986. december

már említett betű, illetve hangcsoportosulási rendszerből. Ettől eltérő, de hasonló a 42 sz. és a 33 sz. jeleknél előforduló jel, melyet az „L” betű tetején ligatúrában ad az írnok. Éjei hangértéke „eK” vagy „Ke”. Ugyanez a jel fordul elő a 36 sz. jel tetején, de mivel itt nagyon hasonlít a „Vé” jelhez, ennek helyes hangértékét a már egyébként teljesen egyértelmű megfejtés alapján lehetett csak véglegesen rögzíteni. Ekkor viszont kitűnt, hogy a helyes hangértéke „Ki”, amit alá is támaszt a nagyon kihegyesített vége, ami mindig az „i” hangjele. Tehát ez az egyszerű jel önmagában véve is ligatúra, azaz egy kihelyezett „Ke” betű, tehát „Ki”.

2. A tagolt szövegrész megfejtése után a bekezdő téglalp alakú ligatúra sem maradt rejtély. Itt csak két jelet kellett azonosítani. A hosszú függőleges vonalat és a szintén aránylag hosszú vízszintes vonalat. Ez utóbbi mindig a „D” betű jele ligatúrákban használva, de igen sokszor önmagában véve is. A betű, illetve hangcsoportosulási rendszer szerint a hosszú, függőleges vonal vagy a „GY” betű vagy az „SZ” betű jele, vagy „I”, sohasem más. Mivel ez az írás jelentős kapcsolatokról árulkodik, az Arab félszigeti 6 darab úgynevezett „délszemita” Á-B-C-vel írott ómagyar szövegeket illetőleg, a függőleges hosszú betűt „G Y” betűnek fogadtam el, mert az említett 6 szövegben egyszer sem jelent „SZ” betűt. Viszont négy szövegben van „GY” hangértéke. (Lásd 2. ábra.)

3. A ligatúrák helyes felbontása, számomra igen meglepő volt. Az írnok logikája (illetve az idő és helybeli írásbeliség logikája) a következő: Az írás jobbról balra halad. Az egyszerűbb illusztráció kedvéért kérem az olvasót, kísérje figyelemmel a szöveg tisztázatát, a 3. ábrát. Most ha úgy tetszik, vegyen a kezébe egy ív papírt, ha nem, akkor tegye ezt képzeletben és csúsztassa az ívet úgy, hogy az éle a papírnak az írási irányban (jobbról balra haladva) fokozatosan fedje a jeleket. Nos, ha az ív élét az írás irányához képest derékszögben tartjuk, azt fogjuk észrevenni, hogy ligatúrákhoz érve hol a legalsó, hol a legfölső jelet fedi el a papír ív. Ha a fölső jelet érjük el először, akkor fölülről lefelé olvassuk a ligatúrát, ha az alsót, akkor alulról fölfelé, azzal a különbséggel, hogy ilyenkor az egymásután következő betűk egymáson rajta vannak és ezt így is kell ragozva összeolvasni. Tehát például a 42. sz. jel esetében a „Ke” jele rajta van az „L” jele'«, azaz hogy úgy olvassuk eLe«eK, ami ez esetben a „Vérebelinek” szó utolsó fele.

Cikksorozatunk III. részében „Az angyalok írása” címmel ismertettem azt az 5. pontos szabályt, mellyel még a jogkorszaki áldozati szövegeket írták s mely egyben a legősibb és mindenek fölött a legfejlettebb ómagyar írásrendszer volt. Ugyanezzel az írásrendszerrel, sőt teljesen azonos Á-B-C-vel olvasható el két tatárlaki tábla és egy a Torma Zsófia gyűjteményéből származó rovásírásos korong, nagyjából azonos mondókájú szöveggel. Ennek az írásnak csakis az volt a hátránya, hogy igen nagy figyelemmel kellett az egész szöveget elejétől végig megtervezni, esetleg helybeli táltosok útmutatásával. Az idő nem számított csak az, hogy a szöveg a legegyénibben és a legzseniálisabb formában kerüljön az Isten elé. Ahogy azonban az írás kezdett a szakrális életből a mindennapi életben is elterjedni, elsősorban hadászatban és kereszkedelemben, ilyen paleográfiai sziporkázásokra egyre kevesebb idő jutott. így azt vesszük észre, hogy az írás szélesebbkörű elterjedésével ezek az ősi szabályok fokozatosan lemorzsolódtak és a mai írásunkban ezeknek nyoma sincs.

Nos, ennek az Alma-Ata-i ezüstcsészének az idejében még élt a kötőszótagos olvasási szabály, mintegy ómagyar jégkorszaki hagyomány. Eredetileg a szabály az volt, hogy bármely irányban is haladt az írás, addig, amíg a betűk végilleszkedéssel kapcsolódtak egymáshoz, kötőszótagot (AN, EN, IN, ON, stb.) kellett beleolvasni a szövegbe. A Kr.e. első évezredforduló körül ez a kötőszótag szabály már csak akkor érvényesült, ha a betűket alulról haladva egymás tetejére rakták. Ezzel még távolról sem tűnt le a paleográfiai bűvészmutatványok korszaka, mert bár a nagyszentmiklósi 10. sz. csészén már nem használnak az ősbetűk láncolatánál kötőszótagot, ez a nyelvemlék mégis mindennek a teteje.

Maradjunk azonban a karácsonyi ajándéknál. Az egyedüli kikövetkeztetett, eddig mégegyetlen nyelvemlékben sem előfordult betű a 16. sz. jel, a „CS” betű, előtte fölül az „E” jelével.

Ezt a nyelvemléket valószínű sohasem tudtam volna megfejteni az ó-magyar nyelvjárás ismeretének hiányában. Ezt a nyelvezetet tulajdonképpen az ezt megelőző 23 nyelvemlékünkből tanultam meg. Nem vagyok nyelvész és így a ragozási rendszert és mondatszerkesztést nem tudnám tudományosan megmagyarázni, mégis mint gyermekkoromban a zongorázást hallásból, ez esetben olvasából tanultam meg. Itt van például egy nagyon érdekes megfejtési buktató: első személy önmagáról beszélve harmadik személyben az „ Ó’’személynévmást használja és úgy írja, hogy „ 0”, amit viszont úgy mondott, hogy „eŰ”. (Egy ma is élő székely nyelvjárásban többesszámban „műnk”) Ugyanígy második vagy harmadik személy esetében a személynévmás „Ő” helyesebben „eŐ”. Tárgynévmás „ÉSZT”, illetve „ESZ”. Nagyon kell vigyázni a tájszólás szövegeknél. Például az itt bemutatott nyelvemlékünkben ez a mondatrész „CSANAKJÁRA VESE” szintén figyelemre méltó. A „Vése” szó itt a 20. sz. ligatúrája. A felületes kritikus azonnal beleköthetne ebbe a szóba a 5. ábrán megadott A-B-C alapján. Mármint hogy ha a megfejtés helyes, miért nem kezdte a szót az írnok a „Vé” betűvel és miért a „Ve” betűvel. Azért, mert nem voltak akkor még központilag jóváhagyott helyesírási tankönyvek. Ha a szót úgy mondták ki, jó zamatosán, hogy „Veise” = Vése, akkor ha írásra került a sor, úgy is próbálták leírni, ahogy kimondták, ez esetben betű szerint Ve-i-S-e. Igen fontos még szem előtt tartani, hogy az ó-magyarban ahol csak lehetett, kerülték a mássalhangzó torlódást. Különösen akkor, ha ez az „L” betűt érintette. Ilyenkor az „L” betűt kihagyták és helyében az előtte lévő magánhangzót kb. kétszeresre nyújtva ejtették ki. Például ELMEGYEK úgy mondták ELMEGYEK de így is írták le. Itt azonnal be kell mutatnom a 38. sz. ligatúrát. Az első betű, melyet az olvasás irányában elérünk a fölső betű, a „Vé”. Utána következik az alatta lévő ligatúra váza, a hosszú ívelt vonal, hangértéke „eN”, tetején ligatúrában az „E” jelével és alsó szárához illesztve az „U” jelével. Összeolvasva Vé-N-E-U, magánhangzó kiegészítéssel eVÉNEU, helyesen tagolva e’-VÉN EU = EL-VÉN eŐ, mai ragozással ELVESZ eŐ (vérebelinek).

A legfontosabbakat elmondva úgy gondolom, nyugodtan az olvasóra bízhatom a szöveg végigböngészését. A 2. ábra a bevezető téglalap alakú ligatúra tisztázatát adja, alatta a számszerint sorbarakott jelekkel és ligatúrákkal szintén tisztázatban, jobbról balra haladva. A 3. ábra három sorban mutatja be a tagolt szöveget.

A végső megfejtést a mai balról jobbra irányuló olvasás szerint mutatom be. Az I. számú sorok a jelek, ligatúrák hang, illetve szótagértékének a szám szerinti felsorolása. Olyan esetben, amikor a ligatúrák alulról fölfelé olvasandók, és egyik betű a másiko« rajta van, az előző betű fölé egy nagy fekete pontot jelöltem, mely itt így a kötőszótag szükségességét jelöli. A II. sz. sorok a nyelv szabályai és a rovásírás szabálya szerint magánhangzó kiegészítést adják és ott, ahol a fekete pontok ezt jelölik, a kötőszótag kiegészítéseket is. A III. sorok a

i

B

J)

E

F

1

3

eK

úK

L

N

R

S

T

U

ö

Ke

Vé

CS

&

M

1

%

z

X

—

K

1-l

A

i

l

)

s

ó

N

Á

í

1

Á

\

100

3

*

*

•*

*

*

*

*

*

*

*

so

4

*

*

*

*

4=

*

*

*

*

*

*

X

4

*

70

S

*

*

4«

*

*

*

X

*

*

*

*

*

*

*

*

*

X

*

50

5. ábra

helyes szavakba való tagolást adják, amennyire csak lehet mai helyesírással, de féltve megőrizvén az akkor beszélt dialektust, ha úgy tetszik tájszólást.

Az ó-magyar szövegek megfejtését a vidéki származású magyarok mindig nagy lelkesedéssel veszik tudomásul, és igazán nagy öröm hallgatni, amikor ezeket jó zamatosán visszaolvassák.

A nyelvezetet viszont már több művelt budapesti ember furcsállotta. Nem tudom, mit várnak egy ó-magyar nyelvemléktől. Vogul gyökös nyöszörgést, vagy talán egy nyújtott magánhangzós belvárosi kávéházi dialektust? Nem akarok senkitsem sértegetni, de talán érdemes lenne ezt az ó-magyar nyelvet az eddigieknél más szemszögből tanulmányozni, hiszen 34 ezer évvel ezelőtt is úgy beszélték, mint az itt bemutatott nyelvemlékben, de talán azért is, mert a szumírokat egy ezer évvel megelőző 9000 év magyar nyelvemlékeinek szószedetéből teljes alaki és hangtani egyezéssel 11 szó kölcsönszó a szumírban.

Az 5. ábra első sora a csésze összes betűit mutatja a mai Á-B-C szerint. A 2. sor pedig az első sor hangértékeinek megfelelő csészén szereplő jeleket. A 3. sor jelöli a „Szarvasi Tűtartó” minden mértékben azonos jeleit. A 4. sor az ősbetűkkel való alaki és fonetikai azonosságot jelöli, ami itt azt jelenti, hogy jégkorszaki betűkről van szó. Az 5. sor pedig azt mutatja, hogy beletartozik-e az illető csésze-jel a már megszokott bizonyos hangértéknek megfelelő betűcsoportba. Külön nem mutatam be a T betű jelét, mert azt a csészén pontosan úgy használják, mint a székely rovásírásban. A csészén a T jelét a 27. sz. ligatúra oldalához illesztve láthatjuk.

6WBSÚ&VÉTI KPNC>E,

ér- VJ- 7

tm m m itt mm m * cimum

V&I5S, AKI ITT É5*T TEVE: *

É&ET i-tfü EBBE EftEftT,

EVW & ITT EtÉ ENNEK WE, 4 KI &-EE’ En E’-VÉ/V eÖ, i

i VÉBEBEUNEK. j

6. ábra

A 6. ábra a teljes — ez esetben igen pontos — szövegmegfejtést mutatja be, ahol megengedhető mai helyesírással, azonban féltékenyen vigyázva az eredeti dialektusra. Az ábra szimbolikája önmagáért beszél, de mivel az alján címer lett belőle, illőnek találtam, hogy ősi tradíció szerint a nap és hold szimbólumok is jelen legyenek. Bal oldalon a nap szimbólum, benne betű szerint „IZ-1STUN” ligatúrában. így írták a jégkorszak alatt. A jobb oldalon a hold szimbólum, mely eredetileg a természet anyaistennőjét személyesítette meg. Itt azonban megint eredeti formában van szerencsém bemutatni, ugyanis a 7000 éves tatárlaki táblán betű szerint írták nevét így: ŐS-IN-ANA. Ezen csak annyit változtattam, hogy a tatárlaki „A” betűk helyére betettem egy csillagot.

Most pedig bezárólag — nyelvészeti összehasonlítás végett — bemutatom itt a nagyszentmiklósi 10. sz. csésze szövegét, mivel ezt már többször említettem. A szöveg a kereszttől balfelé haladva olvasandó, végére érve pedig élére fordítva oszlopos irányba fölfelé haladva újra olvasandó. Az így kapott szöveg:

ÉGEDÖN ITTEN KÉSZÉN ESZ ÉRÁNyBÓL, eO ESZEN PATTÁNAK, OTT ADVA ÉN ÉSZT.

ÍRI ÉKKEL eŰ;

KAVRA.

ODA ESZ ÉLÉRE ÉKEZVE ÚGY ENNEK ÉN ITT ARRA. IDE ERRE ÉN ÍGY JŐVE,

ÉS ITT ÉN ARRA ENNEK ÉSZT EVÍN ERRE E’-KÉRE, EIGYEN EJ-ELI TEVE ÉSZT,

ÉS eŐ ERRE ENNEK ÍGY Ó’-ES EMIDE EMÉN ITT ARRA.

EZZE’ ÉN, ÉSZT ERRÉN ELŐLE, ÍGY ÉN E’-VEVE.

A finn-ugor nyelvészet szerint az utolsó ezredforduló körül éppen hogy csak makogni tudtunk. Nyelvünk csak német és szláv behatások folytán vált emberivé. Érdekes, hogy ilyen nyelvi hiányosságok mellett már azért legalább 34000 éve írunk, ékelünk, és Ó-esunk. Az említett 10. sz. csészét a közeljövőben igen részletesen és módszeresen fogom bemutatni.