Szittyakürt, 1986 (25. évfolyam, 7-12. szám)
1986-10-01 / 10. szám
4. oldal «IttVAKÖkt 1986. október Feltámadóban a sátán hatalma ellen A keskeny országút, mint egy kígyózó szalag vezetett a Felvidék eme zegzugos, hegyes-völgyes tájékán. A hely felett ahol megálltam, szinte lopva, hogy ne lássanak, a szikla kiszögellő oldalán állt a vár. Végvár volt valaha. S a felvezető úttal szemközt egy nagy fakereszt hirdetett valamit. Adatszolgáltatóm egyszer egy távoli városban, lopva magyarázta el, hogyan találom meg ezt a helyet. A falu lakosságának egy részét, a férfiakat teherautókra zavarták, majd a környező erdőkbe szállítoták. Ott gödröket ásattak velük, majd belövöldözték őket a sírba. A „felszabadító” szovjet csapatokkal érkező csehszlovák katonai egységekből alakultak ezek a kommandók és a két frontvonal mozgása közepette, a rendetlenség közben irtották a magyar falvak férfilakosságát. így mesélte. A háború után apámat keresték így a kommandók Léván, akkor már „csak” egyenként gyűjtötték be, vadásztak áldozataikra. Ő vagy egy évig bújkált ezért az erdőkben a Felvidéken, ezúttal szerencsével, nem úgy, mint számos szerencsétlen társa, akik sosem kerültek elő... ugyancsak a sűrű erdők rejtekéből. Házaikba aztán idegen nyelven beszélőket költöztettek be. A hódítókat. S a helyen, ahol megálltam, a kereszt alatt, magyarok feküdtek immár csendben, szótlanul. Vajon őket ki fogja elsiratni? Velük ki fog elszámolni? Őket nekünk kell számontartani. Ők a mi halottaink. Az ok nélkül legyilkoltak, az elfelejtettek, a számon nem kértek. Csak azért, mert ezek a számon nem kértek, számon nem tartottak, ezek az egyszerű földművelők, napszámosok, kisiparosok, kézművesek, ha úgy tetszik, proletárok bűne „csak” az volt, hogy magyarok voltak. Mert apám listán szerepelt, őrá különlegesen ügyeltek és vadásztak, hiszen korábban Bars és Hont Egyelőre Egyesített Vármegyék főszolgabírája volt. Később internálták, s a lévai várban vártak sorsukra a magyarok. Közben kivitték az internáltakat, hogy a háborúból visszamaradt aknákat, páncélöklöket semmisítsék meg. A logika az volt, hátha felrobbannak. Ezúttal nem sikerült, csak apám emlegette később, hogy de jól jöttek volna az urivi révnél a Don-kanyarban. Dehát ott nem volt, oda nem jutott a mi részünkről. Végül a szovjeteknek építtették fel Léván a foglyokkal a hatalmas márvány hősi emlékművet... Vagyis amikor apámékra vadásztak, a veszedelmes értelmiségiekre, tehát különleges célpontra irányult a gyilkoló hatalom figyelme, bár később, amikor a helyzet némelyest kezdett Javulni”, őt felmentették, mert nem tudták „háborús bűnösnek” nyilvánítani. És a kommunistákon és oroszokon kívül csak itt, az emigrációban láttam, ahogy felelőtlen és fegyelmezetlen emberek „lefasisztázták” egymást. Még így is véget nem érő hisztériák tömegét élte át családunk a következő évtizedekben. De ők? A sorstársak? Ezek a kedves, vendégszerető, dolgos kis emberek? Akik itt és szerte széjjel az országban névtelen jelöletlen sírokban hevertek, veletek szemben mi a kötelességünk? Ti mit kértek tőlünk? Rólatok mi mindent kellene tudnunk? Benneteket hogyan kérjünk számon? És kitől? Minderre akkor kellett gondolnom, amikor ez év szeptember 24-én a 25-ös állomás (Public Television) bemutatta a „Harvest of Despair” c. 55 perces dokumentumfilmet, amely Sztálinnak azt az akcióját mutatta be, amint az összorosz—szovjet egységprogram végrehajtása céljából lezárta Ukrajna határait, összegyűjtötte értelmiségi és vallásos vezetőit, majd ezek elpusztítását követően megkezdte a kolhozosítást. Ez abból állott, hogy központilag összegyűjtöttek minden élelmiszert, magot, baromfit, jószágot, mindezt elszállították, s amikor már vetőmag sem maradt, az engedetlen lakosságot jobb híjján hagyták éhenhalni. Mintegy 10 millióan haltak meg ebben az akcióban, melyről Roosewelt is kellett, hogy tudjon, de őt ez nem zavarta, mert éppen diplomáciailag ismerte el a Szovjetuniót. Az 1931—32-ben történt akciót, a „pacifizálásfha úgy tetszik, melynek egy „magyar” tagja is volt, éspedig az illusztris Kun Béla, aki hasonló tevékenységet gyakorolni a Roosewelt előd Wilson által lecsonkított és „tanácsrendszerré” degradált trianoni határok közti területen kezdte el egy újabb, ezúttal körültekintőbb akció követte. A megtizedelt lakosságból ugyanis további tömegeket kezdtek elszállítani kényszermunkára Szibériába, Oroszországba, stb. — mutatta a film. A további pusztulást a német csapatok megjelenése akadályozta meg, akiket mintegy megszabadítóikként fogadtak az ukránok — láthattuk. S láttuk a németek által oda meghívott nemzetközi orvoscsoportokat is, akik a gyilkosságok körülményeit, időpontját kutatták a feltárt tömegsírokban. A filmet vita követte, és egyesek megjegyezték, hogy a németeket nem kellett volna ilyen színben felemlegetni, de végülis megállapodtak abban, hogy az a német hatalom már nem létezik, viszont az a hatalom, melyről itt szó volt, igenis létezik és az akkor is, azóta is és elsősorban is a saját népessége ellen követte el ezeket a súlyos bűntetteket. Egyúttal azt is megbeszélték, hogy a három „nagy” TV-állomás, az ABC, NBC és a CBS jobban tette volna, ha ugyancsak közvetítette volna a dokumentumfilmet, mert a történelmi igazság ismertetése és vállalása a tét. Sztálin mindenesetre nem sejtette, hogy a német csapatok gyors sikerei a nyugati fronton felbillentik a katonai egyensúlyt, ezért a korábban megszállott területekre, amelyek Finnországtól Ogyesszáig terjedtek, 1941-ig felsorakoztatta 178 hadosztályát, vagyis gyalogsága 70, lovassága 60 és gépesített egységei 85%-át, miközben provokatív testvéri szerződést kötött a Jugoszláv államcsínyt végrehajtó új hatalmi alakulattal, melyben fontos szerepet játszottak a régi moszkvai álmok. Sztálin újra tévedett, mert a német fölény a keleti fronton is érvényesült s az előrenyomuló csapatok nyomában a tömegsírokat is kezdték feltárni. Mással nem lehet magyarázni, hogy viszonylag közel, a kialakult határok mögött is nyugodtan aratott a modernizált szovjet halálgépezete... Ezeket a sírokat találták meg először. S ezek letagadhatatlan tények. Sztálinék arra számítottak, hogy a nyugatiak egymást pusztítják el, s akkor ők leléphetik a legyengült Európát. Hát ezúttal is tévedtek, azaz majdnem. Roosewelt segített „Joe bácsinak”, sőt a yaltai szerződést is megkötötte az emberi civilizáció eme két bajnoka. S az utód Eisenhower 1956-ban elmondta, hogy ő mennyire nem szereti, ha ellenséges érzelmű népek élnek a baráti Szovjetunió határain. Azóta is hallunk ilyen hangokat. Sőt. A Carter adminisztráció idejében országutat építettek az afgán főváros és a szovjet határ között. Amerikai segítséggel, hogy a rövidesen felvonuló szovjet csapatoknak könynyebb legyen. „így kövezték ki az utat a kommunizmus elé” mondták a napokban afgán szabadságharcosok Washingtonban. Aztán hazamentek harcolni és meghalni segítség nélkül. És a Fehér Ház még ma is közbelép, ha Románia kezdi elveszteni gazdasági, politikai kedvezményeit, mondjuk a törvényhozásban. De úgy gondolom, a fenti dokumentumfilm egy ilyen országban, egy ilyen „hagyomány” mellett olyan fejlemény, amely új, jobb irányba mutat. Ez a 10 millió halott új típusú halott, amely a mi tömegsírjaink feletti számonkérések és a folyamatban levő népirtások, ellenünk törő gyilkos merényletek kivédéséhez ad új dimenziókat. Azt is, hogy napirendre tűzzük annak felvetését, hogy a legyilkolt felnőttek tömegsírhalmai felett, hogy a mi „engedetlen” generációnk megtizedelésén túl abortusz formájában,hogyan lehet ilyen alattomos szociális eszközök és számtalan egyéb, hatalmi módszerekkel történő manipulálás révén kiirtani öt milliót 1956 óta a magyar jövőből és ki felelős ezért? Kik azok, akik névszerint tartoznak a számonkérési listákra ezekért a békében elkövetett háborús bűnökért ma, most, a mi országunkban, és kik azok, akik gyávaságból, tudatlanságból közönyösségükkel bűnpártolókká válnak még itt, közöttünk is? Az új szakasz ebben a történeti részben általunk kezd íródni. Már csak azért is, mert a filmben olyasmi is elhangzott, hogy Csehszlovákia 1918- ban elvett Ukrajnától egy bizonyos területet. Hát ezt meg attól kérjük számon, aki ennek jegyében még nem követett el semmit ellenünk. A mi dolgunk pedig az, hogy őrzőn álljunk a mi kis halmaink fölé, hűséggel hozzájuk, akik immár alant alusszák örök álmukat, valamint hűséggel saját magunkhoz, akik merjük vállalni, hogy előre tekintsünk a jövőbe. Geönczeöl Gyula DR KOVÁCS ERNŐ nagysikerű művei „Miés a világ”— mely az együttlakó nemzetiségekhez, szomszédokhoz és távolabbi népekhez való viszonyunkat elemzi, múltjelen és jövő szempontjából, csak cégünknél kapható. Külön fejezetekben foglalkozik a szerző emigrációnk problémáival, a határokon felüli magyar nemzet kialakításával és a magyarságtudat kérdéseivel. A 196 oldalas, puhakötésű könyv ára 10 US dollár + portó. „Erdély, egyetlen, végtelen szerelmem” c. kétnyelvű kötete (Transylvania my eternal love) Erdély múltját, keserves jelenét tárgyalja és korszerű megoldását ajánlja e súlyos problémának, bizonyos bevált modellek alapján. E kitűnő szellemű munka nagyrészt elfogyott. Korlátolt számban kapható cégünknél. 220 oldal, fűzve 9 US dollár + portóköltség. — Megjelent 1986 augusztus végén. „Trianon — 1920, Párizs — 1947 — Közép-Európa szétdúlása ”c. tanulmánya, mely az 1. világháborútól napjainkig lezajlott magyar történéseket tárgyalja, részben a szerző személyes élményei, illetve a hatalmas irodalom kritikai vizsgálata alapján, az igazságra való törekvéssel. A sorsunkat megszabó dátumokon kívül külön időszerűséget ad az 1956-os magyar forradalom 30 éves jubileuma a szépen illusztrált, 186 oldalas műnek. Ára 10 US dollár + $1 portó. Kapható: Kossuth Bookshop 14025 Lakota Avenue Cleveland, Ohio 44111 A Szmolenszk melletti Katyn erdőben mintegy 24 ezer lengyel tisztet végeztek ki. Azt azonban kevesen tudják, hogy ezen a helyen korábban a helybeli orosz lakosság számos tagját végezték ki és temették tömegsírokba. A lengyel tisztek csak egy újabb hullámot képviseltek. Képünkön Orsós professzor a Budapesti Egyetem Bűnügyi és Orvosi Jog professzora az egyik tömegsír feltárásánál. Lemberg — A városkában 2300 hullát találtak a németek, amikor bevonultak. A lakosság a hullák között hozzátartozóik maradványai után keresgél.
