Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1985-11-01 / 11. szám

1985. november

«ITTVAKÖfeT

5. oldal

DR. LELBACH ANTAL:

Mi a valóság a délvidéki kisebbségek elnyomásáról?

A középkor Európája nem ismert más államot, mint azt, amely a keresztyén gondolatokra épült. A középkori államot közjog helyett az egyházjog irányította. Első királyunk, Szent István, ezeket a keresztyén államkormányzati elveket alkalmazta Magyarországon és intézményeivel háttérbe szorította a pogánykori életmódot.

A más népekkel való együttélés módozatait és lehetőségeit a magyarság a múltban is megtalálta. Idők folyamán sok nem magyar elem olvadt be a magyarságba asszimiláció útján és átvette a magyarság ősi tulajdonságait, mint például a kunok, besenyők.

Szent István király “Intelmeiben” fiára hagyta, hogy a jövevény népeket lássa szívesen, szem előtt tartva a Római Birodalmat, amely azért lett hatalmas, mert bölcs és nemes idegeneknek megadta képességeik kifejlődésének lehetőségét a szabad birodalomban. Ez az “Intelem” kihangsúlyozta, hogy a szaktudással rendelkezőket szívesen fogadjuk országunkba, mert ezek különböző hasznos szokásokat, mesterségeket és a fegyverforgatás új módjait honosítják meg az ország javára. István király és utódai valóban számos privilégiumot biztosítottak a jövevényeknek. De tévedés lenne azt hinni, hogy István király valamiféle kisebbségvédelmi szervezetre gondolt, amely a beköltözött idegeneknek lehetővé tette volna nemzeti jellegzetességeik fenntartását. István király nem kisebbségi jogokat adott, hanem az általános keresztyénjogokhoz ragaszkodott, nemcsak a bevándoroltak, hanem az őslakosság számára is.

Ez a korszak nem ismerte a nemzetiségi problémákat, ezért nem zárhatta ki a természetes asszimilációt sem. Senkinek nem jutott eszébe gondolkozni, hogy megmaradjon-e a bevándorolt németnek, vagy olasznak. Szent István

miután belső uralma megszilárdítása végett — legyőzte a lázadó magyar vezéreket, Ajtonytés Koppányi, birtokaikat az őt segítő német lovagoknak adományozta. István magyar államot alapított, de az idetelepedett nem-magyar népeket nem akarta erőszakkal magyarosítani. Meghagyta nekik sajátos kultúrájukat, nyelvüket, közjogi különállásukat, majdnem a nemzeti autonómia mértékéig. Ne felejtsük el, hogy István király korában alig volt idegen lakosság. A németek, tótok, szerbek, románok kivétel nélkül később vándoroltak be az országba és ezért természetesen nem is kívánhattak beleszólást az állam igazgatásába.

A keresztyén erkölcsi elveken felépült királyság évszázadokon át tiszteletben tartotta az idegen nemzetiségek részére István királytól kiadott privilégiumokat. Összehasonlításként meg kell említenünk, hogy amíg Magyarországon nemzetiségi béke honolt, addig véres küzdelmek és irtó faji harcok folytak a középkori porosz, lengyel, német, cseh tartományokban. Először a régi szláv településeket irtották embertelen kegyetlenséggel a germán törzsek a jelenlegi Poroszország területén, majd véres germán irtóháború következett. Délebbre hasonlóképpen a német— cseh, valamint a cseh—lengyel együttélést falvak, városok felégetése, sokszor egész törzsek kiirtása jellemezte.

Ezeket az állapotokat kell szembeállítani a középkori "Pax Hungarica”val, hogy a magyar uralom középeurópai jelentősége végre világos legyen a külföld előtt, megcáfolva azokat, akik propagandával ellentéteket szítva terjesztik a magyarság elleni gyűlöletet.

Bátran a kisebbség aranykorának nevezhetjük egészen a 18. századig fennálló kisebbségi jogokat biztosító törvényeinket, amelyeket a magyar államvezetés be is tartott.

Magyarországon a nemzetiségek a király utáni leghatalmasabb személynek, a nádornak, védelme alatt állottak. Megbízása volt, hogy a nem-magyar népeket igazgassa azoknak szokása, vagy privilégiumai szerint. Az erdélyi szászok pld. a “lure Theutonico”, német jog szerint éltek, mely megvédte őket a nagybirtokosok, egyházak, a megyei nemesek követeléseivel szemben. Asszimiláció természetesen volt a középkorban is, de azt nem a hatalom rendelte el, hanem az uralkodó nép és a bevándorolt kisebbség egymással való érintkezéséből természetesen következett be.

Bebizonyított tény, hogy a középkori Magyarország bánt legjobban a kisebbségeivel. Türelmes volt az alávetett népekkel és bevezette a kisebbségi rendszert, ami a mai napig érvényben van, mert részükre nemzetiségi iskolákat tart fenn az állam, még a kommunista uralom alatt álló Magyarországon is. A bevándorolt idegen soha nem volt kitéve lenézésnek és bírálatnak.

Hiba volt az Árpádházi uralkodók, főleg István király uralkodása idején, hogy a német kultúrhatás dominált, amely veszélyeztette a magyar önbizalmat. Pedig köztudomású, hogy a távolabbi népektől, mint pl. olasz, francia, aggály és káros következmények nélkül előnyösebb lett volna kultúrjavakat átvenni, kizárva ezáltal a függetlenség és önállóság elvesztésének veszélyét.

A középkori magyarság soha nem látott veszedelmet a befogadott nemzeti kisebbségekben, nem védekezett ellenük, s ebből ered, hogy a magyar nyelv védelmével sem foglalkozott. A lényeg a keresztyén vallás volt, amely gondoskodott a magyar nép neveléséről és gondolkozásának kialakításáról a felebaráti szeretet elvének hangsúlyozásával. A felebaráti szeretet középkori légköre sajnos többnyelvű országunk gyöngeségét eredményezte, nem úgy, mint pl. Németországban és Franciaországban, ahol egynyelvű volt a nemzet. Az ország legyengüléséhez járult az 1241—42-es tatárjárás, majd az 1347—50 közti pestisjárvány, mert az elnéptelenedés következtében a magyar királyok idegen telepeleseket hívtak be. A tatárok elől először a kunok kértek bebocsátást, és megkezdődött a népvándorlás hazánk felé. Lengyel, tót, rutén hegyipásztorok áradata meg sem állt a 17. századig. Erdélybe a balkáni mócok és oláhok szivárogtak be tömegesen.

Nagy hiba volt, hogy a magyar államvezetés a bevándorlókat mindig egy területre telepítette le, lehetőleg elhagyott hazájuk határai mentén és önkormányzattal látta el őket. így jöttek létre szász, román, szláv települések a magyarföldön, zavartalanul megtartva nyelvüket és szokásaikat. A meg-megújuló al-dunai török elleni harcokban is az ősi magyar lakosság pusztult állandóan, helyükre ezrekre menő szerb tömegek érkeztek, akik a hódító török seregekhez csatlakozva martalócként dúltak, raboltak. A szerbeket a törökök bocsátották be a magyar hódoltság alföldi vidékeire. Ennek ellenére az egész ország lélekben, kultúrában, politikai tehetségben —- ami az országot európaivá tette — magyar volt. Erről a magaslatról bukott le Magyarország 1526-ban, a mohácsi vész következtében. Nemzetünk eme legsötétebb időszakánál csak az ún. “felszabadító háborúk” kora volt borzalmasabb, mikoris a németek még jobban megtizedelték a létszámban már úgyis csökkent magyarságot, akik a harcok következtében részben elpusztultak, részben elmenekültek.

I. Lipót osztrák császár uralkodása alatt külföldről német és vegyes zsoldos csapatok jöttek az országba azzal a céllal, hogy az országot meghódítsák. Lipót leromboltatta a várakat, kiraboltatta, kínozta, földönfutóvá tette a magyar népet egészen a Rákóczi-szabadságharc végéig. Tehát 40 éven át ugyanazt a szerepet játszotta a császári katonaság, mint a törökök előzőleg. Az emberektől kihalt, meg nem művelt föld elmocsarasodott, elhomokosodott. Az Alföld és a Dunántúl, melyek zárt magyar települések voltak, más népek letelepedési területei lettek.

A magyarság még ezekben az időkben sem vesztette el régen beidegzett magatartását és már szinte veleszületett udvariasságát, hogy más népelemekkel jól bánjon. I. Lipót császár uralkodása alatt érte a magyarságot egyik legnagyobb katasztrófa. Csernejovics Arzén a pátriárka vezetésével 200 ezer szerb menekült a biztos halálból a magyar Délvidékre. Igaz, ezek csak átmenetileg kaptak letelepedési engedélyt Magyarországon, azzal a kikötéssel, hogy ha hazájuk felszabadul, oda visszatérnek. Ez azonban mind szerb, mind osztrák részről feledésbe ment. A bécsi Kamarilla Kolonics vezetésével, a szerbeket használta fel a magyarságellen. A német birodalmi csapatok által a töröktől felszabadított területeket Bécs a saját tulajdonának tekintette. Hogy ezt véglegesítse, a viszszaszivárgó magyarságot karhatalmiig elűzte és az ország betelepítésére német nemzetiségű telepeseket hozatott be, kedvezményekkel, főleg adómentességgel kecsegtetve őket. Mindez a bécsi udvari kamara elnökének eszméje volt. De ez a bécsi politika sem tudta elmérgesíteni a sváboknak a magyarokhoz való viszonyát. A svábokat sosem tudták beszervezni a magyarok elleni fegyveres alakulatokba, ellentétben a szerbekkel. Ennek oka főleg az volt, hogy a svábok földművelőként jöttek be, nem voltak fegyverforgatók, hanem békés, földszerető emberek, akiknek éppen elég súlyos feladat volt a török korszak alatt elfüvesedett, elbozótosodott, elmocsarasodott vidéket újra termőfölddé varázsolni.

Soha senki nem vonta kétségbe ezeknek a németeknek szorgalmát, akik közül sokan el is pusztultak a mocsarak lecsapolásában a szokatlan körülmények között. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Mária Terézia és II. József, valamint a Német—Római Császárság bécsi vezetői a svábok betelepítésével germanizálásra gondoltak. A német telepítés azonban nem érte el a célt, csak azt, hogy több száz kilométerre kiterjesztette a német parasztság földszerzési igényét. A bécsi merkantilista kormányok biztos adófizetőket szereztek maguknak a szorgalmas svábok betelepítésével, de semmi mást.

A török elől északra menekült magyarság, elsősorban a nemesség, a Felvidékről ismét vissza szándékozott térni ősei földjére. Ez a társadalmi osztály akadályt jelentett a bécsi kormánynak, mely nem ismerte el a régi birtokos családok jogát a visszafoglalt térietekre. Ezeket a területeket a bécsi udvar a Kolonics-féle germanizációs céloknak megfelelően bécsi kormányférfiaknak és tábornokoknak osztotta ki jutalmul.

Az igazi honfoglaló a magyar jobbágy volt. Az akkori viszonyok szerint a túlnépesedett Felvidékről megindult a visszavándorlás a Délvidékre. Ez csak fokozatosan történt, mert az apák által megindított visszavándorlási folyamatot sokszor csak az újabb nemzedék tudta tovább folytatni. Meg kell említenünk, hogy egyes kamarai birtokokról, így a temesi bánság nem-magyar jellegét már Savoyai Jenő a bécsi politika egyik alapelvének tekintette.

A bebocsátást kérő magyar parasztot katonai erővel űzték vissza a Bánság határáról. Csak II. József engedte meg a magyarok visszatérését, de akkor már a Bánság egész medencéje német, francia, olasz nemzetiségekkel telt meg. Egyébként II. József rendelte el a germanizálódást. Fizetett ügynököket küldött Németországnak a háborúban elszegényedett vidékeire. Nagy ígéretekkel teli hirdetéseket tettek közzé a Magyarországra való település céljából. A svábok gondolkozását jellemezte, hogy nem mind politikai, hanem csak mint gazdasági egység jelentkeztek és tartózkodóan viselkedtek a már benn lakó német városi polgársággal szemben. Vezetőik vékony rétege magáévá tette a felvilágosodás gondolatait, de a század közepe táján meginduló ún. szellemi mozgalmak, melyek a “Sturm und Drang”-on át a klasszicizmushoz vezettek, már idegenek maradtak számukra. Egy időre az osztrák patriarkális abszolutizmus hatása alá kerültek és hozzászegődtek az összbirodalmi patriotizmus híveihez. Nagy részük azonban a magyar nemzeti megújhodástól elragadtatva, nem sokkal később a magyarságba olvadt be.

A szerb—magyar viszony már akkor kezdett romlani, amikora Rákóczifelkelés idején a szerbek a bécsi kormány eszközeként a legnagyobb kegyetlenséggel küzdöttek a magyarok ellen. Ugyanakkor a horvátok a Dráván és Murán átkelve egészen Pozsonyig szivárogtak fel.

A magyarság ebben az időben sem vesztette el régóta követett politikai irányvonalát más népekkel szemben követett bánásmód tekintetében. Akárcsak a középkorban, tiszteletben tartotta a nem-magyar nemzetiségek szellemi szükségleteit. Egyházi téren minden nép fiai saját nyelvükön kapták a vallási oktatást. A pozsonyi gimnáziumban Pázmány Péter rendelte el a magyar, német és tót nyelvű oktatást. Az erdélyi fejedelmek a román nyelvű oktatást rendelték el és ők nyomtatták ki román nyelven az első román irodalmat. A német városi polgárok a renaissance hatására kezdtek német öntudatra ébredni és a német protestáns egyetemekre küldték tanulni fiaikat. De mégis, a hazai németség őszintén ragaszkodott a magyar hazához. A magyarok sem tekintették a németeket kisebbségnek. A német többségű városokat továbbra is német nyelven igazgatták.

A magyarság a török megszállás alatt sokat szenvedett és áldozta életét a Nyugatért, de ahelyett, hogy elpusztult volna, magas színvonalra emelkedett a keresztény népek sorában. A magyarság sok mindent elvesztett, de megtartotta nemzeti öntudatát és önbizalmát, és így lett egy legyengült kis népből nagy nemzetté.

A szerb szellemi élet központja a magyar földön virágzott. Szellemi értékeiket a budai Egyetemi Nyomdában nyomtatták és határon innen és túl terjesztették. Bánátból és Bácskából ömlött át a nacionalizmus a szerb fejedelemségbe. Jellemző, hogy a bécsi hatóságok magyar-gyűlöletből mindent elutasítottak, amit a magyarok akartak és kértek. A horvátok és szerbek mindig irigy szemmel néztek minden magyar követelést. Kifogásolták, hogy a latin helyett a magyar lett a hivatalos nyelv. A horvátok Ljudevit Gáj vezetésével az “illirizmusf ’ propagálták, mely minden realizmust mellőzve, ködös szláv álmokba burkolózott, és Bécshez csatlakozott a magyarság ellen, az állítólagos erőszakos magyarosítást