Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1985-11-01 / 11. szám

1985. november St ITtVAKÖfcT 3. oldal “1956. október 23-án a magyar nép szabadságvágya győzedelmeskedett a világtörténelem legnagyobb zsarnoki hatalmán!” — Orosz Sándor ünnepi beszéde a HSzM októberi ünnepélyén — Mint a windsori magyar nyelvű rádió vezetője és szerkesztője, felesé­gem és egyben jó munkatársam is, vala­mint kislányunk nevében is meleg szere­tettel köszöntőm kedves mindnyájukat a Hungária Szabadságharcosok Dísz­ebédjén., 1956. október 23, dicső Nem­zeti Forradalmunk 29. évforduló em­lék ünnepélyünk alkalmából. Először vagyok itt, a clevelandi ma­gyarok köztött, de jó szívvel és szeretet­tel jöttem, és hoztam magammal a ve­lünk együtt érző, és emlékező igaz magyarok szeretetét. Őröm és jóeső érzés számomra, hogy itt lehetek a magyar emigráció­ban, szinte egyedül álló, hazaszerete­tében példamutató és a magyar nemzet védelmében a legnagyobb erőt kifejtő szabadságharcosok között, akik a magyar nemzeti emigráció lapján, a Szittyakürtön fújják a világ minden részében szétszórt magyarság felé, a kitartó magyar élniakarás erejét, nem­zeti függetlenségünkért, soha meg nem szűnő és tovább harcoló, Hungária Szabadságharcos Mozgalom élharco­sai díszebédjén és a Szabadságharcunk 29. emlékünnepélyén. S most legyen szabad köszönetét mondanom a Hungária Szabadsághar­cos Mozgalom vezetőségének, vala­mint a Szittyakürt szerkesztőjének a meghívásért. Úgy érzem magam, mintha a rég várt katonai behívómat kaptam volna meg. Azt a behívómat, amit a magyar nemzet szabadságharcosai, és a szabad­ságra vágyó magyar népünk segítségért kiáltásukban, a levegő áramlatán kül­dött volna hozzám. Vagy mintha azt a katonai behívó­mat kaptam volna meg, amelyiket 29 évvel ezelőtt, a Montreálban székelő, amerikai nagykövetség élőt többszáz­­magammal követeltünk (mint megala­kult légiósok), csak annyi beavatko­zást kérünk, hogy minket, akik felelős­séget éreztünk hazánkkal és népünkkel szemben, szállítsanak haza, mert ve­szélyben a fajtánk, élet-halál harcát vívja. Ezekkel az érzésekkel fogadtam és köszönöm meg a meghívást a Hungá­ria Szabadságharcos Mozgalom veze­tőségének és külön a Szittyakürt szer­kesztőjének. Kedves magyar testvéreim! 29. alkalommal emlékezünk meg 1956. október 23-ról, Nemzeti Forra­dalmunk és Szabadságharcunk évfor­dulójáról. Akiket ma, emlékezésre int a hősök véráldozata és eljöttek a mai emlék­­ünnepélyre, jóllehet, hogy minden év­ben megtettük ezt a hazafias köteles­ségünket. Szomorú azonban az, hogy egyre kevesebb és mindig kevesebben rójuk le a kegyeletet hőseink áldozatáért. Pe­dig őnekik köszönhető odahaza a vala­mivel jobb életkörülmény, és a mi szabadságunk. Ilyenkor, az emlékezés napján, nem százaknak, s nem is ezreknek, hanem tízezreknek kellene itt lenni, és nem egy, vagy tíz kilométert, hanem száza­kat kellene megtenni, és örülni, hogy itt lehetünk és együtt emlékezve hálát ad­ni a Gondviselőnek, hogy életben ma­radtunk és élvezzük a szabadságot, amit ezrek, tíz- és százezrek élete árán hozott nekünk a sors. Minden évnek októberében, nem attól kellene a magyar sorssal törődő szabadságharcos rendezőknek, és más jóindulatú társadalmi szervezetek ren­dezőinek aggódni, amikor az emlékezé­si ünnepség megrendezéséről gondos­kodnak, hogy ugyan, mennyien jövünk össze ebben az évben, a már egyre fo­gyó és nagy számban beolvadt, de min­dig hontalan maradt hazátlan magya­rokból. Hanem az októberi hónapban a magyar templomok harangjainak félre­­verésével kellene hirdetni a haza védel­mében tett hőseink példamutatását, és azon keresztül a magyar élniakarás és megmaradás vágyát, amit a rabhazánk­ban is elvárnak tőlünk, akik a szabad­ságharcunk vérbefojtása óta, 29 éve reménykednek, kérik és várják a segít­ségünket. Úgy kellene dörömbölni a szabad világ magyar templomharangjainak, mint Hősök Napján Akronban, a Hősi Emlékmű avatásán, és minden időben dörömböl, hogy az ajtók és ablakok hasadásán keresztül szivárogna kifelé magyar papjaink ajkáról az októberi hősökre emlékeztető üvöltési hang, hogy aki nem magyar volna, az is kö­zénk állna, mert ez a nép, a magyar nemzet adott a világ népének a legtöb­bet, nemcsak a tudományból és tudó­sokból, hanem a hősökből és mártí­rokból is, akik életük áldozatával fi­zettek a szabadság eszméjéért, a nyu­gat szabadságáért. A szomorú valóság az, hogy nem mindegyik szabadvilági magyar temp­lomban verik félre a harangot nemzeti történelmünk nagy napján, és nem hirdetik a magyar igazságot, pedig be kellene látniuk, nem csak egyeseknek, hanem minden magyar egyház vezető­jének, hogy az “ezeréves keresztényi” történelmünkre alapított uralkodó for­ma, társadalmi rend, vagyonelosztás, kiváltságos papi és világi előkelőségek népuralmával állandósított idegen ér­dek-szolgálat és a magyarság történel­mének, származásának és valódi “kilé­tének "rendszerezett meghamisítása vol­tak azok a “magyar-ellenes” tényezők, amelyek a trianoni katasztrófához, s majd az 1945-ös, úgynevezett “felszaba­duláshoz” vezették a nemzetet. Kedves Testvérek, ezért fogy a ma­gyarság száma sorainkból, mert a temp­lomba járók papjuktól nem kapnak nemzeti éltető erőt a gyöngék, nem kapnak megtisztulást a beszennyezett lelkűek, s nem kapnak irányt a tévely­gők. A magyar pap ma több, mint lel­kész. A pap ma a nemzet őrtállója, a magyarság lelki vezetője, s mint ilyen, hitében rendíthetetlen, erkölcsében feddhetetlen, és a magyarsághoz való hűségében megdönthetetlen kell le­gyen, mert hivatását csupán így telje­sítheti. Ez az, ami hiányzik a szabadvilág magyar egyházainak egyes lelkészei­ből, de különösen hiányzik a windsori római katolikus Töreki plébánosból, aki a kononizált, szeplőtelen Szüz­­anyát egyszerűen csak “zsidó nőnek” nevezi hivatalos egyházi közleményé­ben. Ilyen magyarul beszélő papok is van­nak, akik a magyar egysége bomlaszt­ják és a lelkeket megfertőzik, a magya­rok Istenét megtagadják és háborús bűnösöket keresnek a magyarok kö­zött. Ő azt nem tudja, hogy háborús bű­nös fogalom nincs, ez csak egy nürn­bergi kifejezés, amit a zsidók tettek köz­tudatba és éppen ők Magyarországon több “háborús bűnösnek” kinevezett jó magyart végeztek ki, ilyen minősí­tésben ,mint Nürnbergben. A magyarok között nincs és nem lehet háborús bűnösöket keresni, mert csak a német és az orosz erőszak “áldo­zatai" léteztek. Az ilyen papok körül, nem könnyű magyarnak maradni lélekben, szívben, gondolatban és tettekben, mert még ráadásul papunk száján keresztül ide­gen nyelven szól hozzánk az Isten is. Ma, amikor a magát magyarnak nevező budapesti kommunista kor­mány mindent elkövet a maga ügynö­kei útján, hogy a szabad földön élő magyarság egységét megbontsa, és a lelkeket megfertőzze, a kanadai és ame­rikai magyar egyházközségek népe kü­lönösen éber kell, legyen. Egy magyar templomba becsempé­szett kommunista ügynök, nem csupán a helyi magyarság lelkületét fertőzi meg, nem csupán az egységet bonthat­ja meg azáltal, hogy feldarabolja a ma­gyarságot, és tönkre teszi az egyház­­községet, de mindezeken messze túlme­nően az egész magyar nemzet ütőerejét gyöngítheti le annyira, hogy egy adan­dó történelmi pillanatban a szabad föl­dön élő magyarságnak nem lesz ereje arra, hogy a nemzet és a haza jövendő­jéért síkra szálljon a maga illetékes őr­helyén. Kedves Testvérek, talán még soha olyan szükség nem volt arra, mint ma, hogy minden öntudatos magyar a sza­badföldön odaálljon a maga illetékes egyháza mögé, támogassa azt minden erejével, mint aki őrbástyát gondoz és nyitott szemmel őrizze ennek az őrbás­tyának kapuját, hogy ellenség, bár­milyen mezbe is, be ne surranhasson. Ha pedig már ben van, az úgyneve­zett magyar kommunista kormány ki­küldött ügynökök által agymosott ma­gyar-ellenes hazaáruló egyházi és társa­dalmi szervezetekben mint vezető, ki kell űzni közülünk. Bethlen Gábor híres jelmondata: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? — semmit sem vesztett igazságából az év­századok alatt. Észben kell tartsuk azonban azt is, hogy Isten csak akkor lehet velünk, ha mi is vele vagyunk. Ez pedig azt jelenti, hogy az Istennel szemben álló “sátáni erőket” nem sza­bad megtűrjük sem magunkban, sem magunk körül. Legkevésbé pedig templomaink­ban! Kedves Testvéreim, 29 évvel ezelőtt Magyarország népe felkelt a gyűlölt idegen megszállók és kiszolgálók ellen, hogy elűzze őket a hazai földre. Felkelt a nemzet, hogy megteremtse a szabad, független Magyarországot. Dicső, vérbefojtott 1956-os Nemzeti Forradalmunk szent és tiszta volt. Indító rugója a magyar dolgozók és parasztok, a magyar értelmiség által vezetett akciója volt. 29 évvel ezelőtt a világ figyelme Ma­gyarországra összpontosul. Budapesten elkezdődött a forrada­lom, amely az első volt a totalitárius rendszerek történetében. A magyar forradalommal új kor­szak kezdődött, amelyben a magyar október következményei állandóan érezhetők a mai napig Kelet-Európá­­ban. A kommunista világ, amely a legmo­dernebb forradalmi eszmék hordozójá­nak vallotta éa vallja magát, de való­jában a legreakciósabb rendszer, a budapesti utcákon szembe került a valósággal. Magyarország 1956. október 23—no­vember 4. A magyar nemzet vérében megszületett a hazafias gondolat és ön­tudat. Szabadságharcot vívunk. Köve­telménye, hogy mindenre való tekintet nélkül mindenki azonnal, vita és csüg­­gedés nélkül, elszántan és töretlenül álljon harcba. Áruló, nemzetvesztő, néprontó, aki meggátolja nemzetünk legteljesebb erő­kifejtését, megbontja akarati egységét. Harcunk alapelve: vagy megsemmisí­tünk, vagy megsemmisülünk! A magyar nép szabadságvágya győ­zedelmeskedett a világtörténelem leg­nagyobb hatalmán. Az egységbe forrott nemzetünk pél­dát mutatott a világnak, hogy megfé­kezhető a szovjet terjeszkedés, melyet a világpolitika irányítói nem akartak megérteni. 1956. október 23. — 29 éve történt. Szabadságért indult és a temetőben végződött, több évezredes történel­münk újabb keresztfája lett. De a hő­sök által megteremtett 56-os szellem él és örökké élni fog. Kedves magyar Testvéreim! Ahányszor összejövünk emlékünne­pélyünkön, elfelejtem a jelent. Otthon járok, otthon vagyok azon a véráldoz­­tatta földön, amely kicsike volt ugyan, de szép és tökéletes, s nekünk minde­nünk, mert mindenütt és mindenben, fűben, fában, a föld porában, a legap­róbb mezei virágban, a levegő áramla­tában ott van valami, ami megfogja, megrázza lelkünket, ami melegít és lel­kesít, ami sokszor fájó, bánatos és mégis mindig új erőt önt lelkűnkbe. Ez a valami őseinknek, hőseinknek, mártírjainknak, magyar hazánk min­den porszeméből kisugárzó, örökér­tékű, évezredes nagy áldozata! Nem hódolhatunk hazai földön szent emlékünknek, de nem csodálatos az, hogy május havában, a világ min­den részén meghajtják fejüket nem csak magyarok, hanem idegenek is, a mi hőseink, mártírjaink emléke előtt. Több, mint kettőszázezer magyar testvér esett el a második világháború­ban a magyar szabadságért, hogy élhes­sünk a Nap sugárzó fényében.

Next

/
Oldalképek
Tartalom