Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-06-01 / 6. szám
1985. június «IftVAKÖfcT 11. oldal Dr. Kovács Ernő: Merre haladjunk — itt és most? Hatvanöt év telt el Trianon nemzet- és országcsonkító békéje óta (1920), negyven annak következménye, a második világháború után, amit békének nevezett párizsi szerződés követett (1947). Ez a rossz trianoni diktátum ismétlése volt, helyesebban annak torzképe. A párizsi béke kiszolgáltatta Közép- és Kelet-Európát a Szovjet bolsevizmussal és pánszlávizmussal kevert erőszakuralmának; vagyis a cinkosok között történt jaltai megegyezést a törvényesség látszatával ruházta fel. Jalta és Párizs következménye volt a keletnémet felkelés, a lengyel megmozdulás és a vérbe fojtott 56-os magyar szabadságharc. Egy híján harminc éve történt. Azóta egy új emberöltő született és serdült férfikorba, otthon és a határokon kívül. Itt az ideje, hogy mérleget készítsünk az elfolyt ország- és nemzetrontó időkről. Főleg az utolsó hét évtizedről, hogy a tanulságokat levonva utat válasszunk a jövő felé. Merre haladjunk? Erre a kérdésre próbálok válaszolni. Milyen jogon? Kérdezheti bárki és erre válaszom: mint olyan kétharmad századot megélt hazafi, aki kora iijúságától kezdve a magyarság testi és lelki bajaival tusakodik, kezdve a románok által megszállt Erdélyben, majd Csonka-Magyarországon. 1940-től a felszabadult patinás Kolozsvárott, végül pedig a szeretett szülőhazából kiszorítva, a barátságos új ország polgáraként közel negyven éve figyelem és szolgálom a magyarságot. Sokszor a szó szoros értelmében, szívverését is. Barátaim, testvéreim, itt az ideje, hogy felmérjük a megtett utat. ítéljük meg annak helyességét, vagy téves voltát és útkereszthez érve, döntsük el, hogy merre menjünk. Előre, az éltető források felé, vagy vissza, a halál vermébe, eltűnni a történelem süllyesztőjében? Tanulmányomban elsősorban az “elsodort magyarság” problémáival foglalkozom, ha egyáltalán el lehet határolni azokat az egész nemzet szervezetétől, szellemétől. A testi, biológiai szintén nem különíthető el a lelkiektől, tehát itt is igyekszem az összefüggéseket kihangsúlyozni és megfelelő távlatba tenni. Erdélyben, az első román világ ránkszakadása után (de máskor is a történelem folyamán) a tragikus megrázkódtatást követően legjobbjainkban megfogalmazódott a sorsvállalás kifejezésére az "itt és most "jelszava. Ez érvényes a hazán kívül élő magyarságra, és az otthoniakra ma is. Mi elsősorban az észak-amerikai, egyesült államokbeli és a kanadai emigrációnk szempontjából vizsgáljuk ezt a kérdést. “Hic et nunc”, itt és most — a feladat itt és most fogalmazandó meg és végzendő el, mert a jövő ma kezdődik. E felfogással szemlélve sorsunkat, bizonyos dolgok azonnal elavultak lesznek. Az ócskaságoktól, holt terhektől szabadulnunk kell, hogy magasabb régiókba emelkedve, tágabb látóhatárban, világnézetben tudjunk egyesülni és cselekedni. Két nagy rákfenéje van nemzeti emigrációnknak (de nemcsak a magyarnak): a pártpolitikai és a felekezeti kérdés. Ezekből folyik a túlszervezés. Vagyis a számtalan egyesület által történő felaprózódás. Osztódás útján szaporodnak a szervezetek, mint a hasadógombák, de az erők csökkennek ezáltal és végül megsemmisülnek. Mi értelme van a vitának, a történelmi értékelést leszámítva, vagy ki, hogyan próbálta menteni a hazát negyven évvel ezelőtt? A történelem rácáfolt mindenre, mindenkire. Ami bekövetkezett, valóban megtörtént, azt egyetlen magyar szándékú politikai párt vezetője, vagy híve sem látta, nem láthatta előre. Maguk a szovjet zászlók alatt beplántált muszka vezetők sem tételezhettek fel annyi rövidlátást a nyugati hatalmak részéről, hogy Oroszország kezében hagyják Közép- és Kelet-Európa nemzeteit, köztük Lengyelországot, akiért világháborút csináltak. A közös sikertelenség tehát egyesíthet minden építő szándékú magyart abban, hogy ne a múltba, hanem a jövőbe nézzen és az itt és most égető problémákkal törődjön, azok megoldásán dolgozzék. “Treuga Dei”, Isten békéje volt a jelszó a középkorban, az egymással torzsalkodók fegyverszünetében. Érkezzen el végre emigrációnknak is az Isten békéje. A figyelőnek Madách bizánci jelenete jut eszébe. “Hagyjátok el barátim az i-t” mondja Ádám, mire a szektás válasza: “Ne kísérts Sátán.” Árnyalati különbségekért verjük fejbe egymást, kedvenc vesszőparipánkon poroszkálunk. Kis halmot kaparunk magunk alá, hogy hangosan és büszkén kukorékolhassunk pár hívünknek. Ám vallásfelekezeti alapon sem lehet a magyarságot egy platformra hozni. E történelmi gyökerű kérdésnek nincs, nem lehet jövője a ma magyarsága számára, különösen emigrációban. A krisztusi tanok erkölcsi alapján állva, az ekumenikus szellem diadalát kell munkálnunk. Ez életfontosságú, éppen nekünk magyaroknak, mivel több felekezetű nép vagyunk. A felekezeti béke és együttműködés parancs, melynek teljesítése nélkül nincs keresztény jövőnk, sem Magyarországon, sem a határokon kívül. (Erre még viszszatérünk a papság anyagi helyzetével kapcsolatosan, különös tekintettel az elcsatolt területekre.) Az itt és most parancsa számunkra A napi hírek, újságok egy-egy öreg magyar halálát jelentik az emigrációnak. Az idő múlása kérlelhetetlenül tizedeli meg sorainkat. Az I. világháború előtt kivándoroltakból már talán hírmondó sincs, hacsak nem mint kisgyerekként hozták az újhazába. A trianoni generáció, politikailag ugyan vegyes, de osztozik az előtte járó sorsában; a sír szélén áll. A második, vagy harmadik nemzedék pedig a beolvadás befejező aktusában. A II. világháború utáni bevándorlók problémáival foglalkozunk bővebben, mert az legtöbbünk személyes kérdése. Az előttünk járó kát főleg mint történelmi példát említjük, szükség szerint. A sokféle rétegeződés miatt negyven, hatvan éves hitek és dühök osztják meg ezt a tömegében és minőségében értékes nemzeti emigrációt. Elérkezett az integráció utolsó lehetősége. Ezt, mint kifejtettük, se pártpolitikai, se vallásfelekezeti alapon megoldani nem lehet. Nagy nemzetpolitikai kérdések és célok azonban megmozgatják a be nem olvadt lelkeket. Például az anyaországi népességcsökkenés szívügye az emigrációnak; ám ugyanakkor saját problémája is. A magyarság, mint minden nemzetiség, biológiai fogalom és érték is, tehát állományának megmaradása nemcsak természetes, vagy emberi jog kérdése, hanem oly szükségesség, amely nélkül a világ egy színnel kevesebb lenne. Fennmaradás, vagy asszimiláció a magyarországi határokon kívül elsősorban a kivándorlónak, a világ négy szögletébe széthányt magyarság hamleti kérdése. Itt nem azokról beszélek, akik szándékosan akarnak beolvadni, anyagi és (vagy) erkölcsi előnyökért. Hanem azokról a testvéreinkről, akik fájdalommal és aggodalommal szemlélik az aszszimiláció súlyos nemzeti problémáját és küzdenek ellene. A megmaradás, az “itt és most” egyik fő feladatunk, amelyért érdemes félredobni megosztó jelszavakat, elveket, elfogultságokat, melyek nagyrésze úgyis kihullik az idő rostáján (lásd Ady: “Rostál az idő, rostál egyre”). A biológiai megmaradás egyik fegyvere a nyelv megőrzése. Ezt vegyesházasságban nehéz, de nem lehetetlen véghezvinni. A nyelvi magyarság nem sinequanon; de kultúránk megőrzésében, mélységeinek megjárásában elengedhetetlen követelmény. Mivel célom nem szemrehányás, sem tetemrehívás, hanem gyakorlati szempontok feltárása, menetirány mutatása, kimondjuk, hogy e küzdelemben mennyire fontos az érzelmi magyarság is. Vagyis, legalább érzelmileg, rokonszenvekben tartsuk meg magyarnak azokat, akik már nem beszélik nyelvünket. Ne riasszuk, ne verjük el magunktól őket. Halálos vétek lenne, ha éppen azért fordulnának el, lennének közömbösek, vagy pláne ellenségesek azok, akiket talán saját hibánkból, nem bírunk magyarságtudattal és nyelvvel ellátni. Mivel sértődős, túlérzékeny, néha betegesen önpusztító fajta vagyunk, a nevelésre hivatottak legnagyobb okosságára és ügyességére van szükség ebben a kérdésben. Magyar iskoláink mennyiségi és minőségi szaporítása, fokozása, állandó iskolák, gimnáziumok, internátusok létesítése összmagyar feladat — melyben mindenki egyesülhet. Csak közös, nagy anyagi és szellemi erőfeszítéssel lehet ezt az ügyet sikerre vinni. Ide tartozik minden szempontból a kétszer idegen uralmak alá vetett, kisebbségi sorsban tengődő nemzettestvéreink segítése, védelme. Erdély, Felvidék, Vajdaság, Nyugat-Magyarország népe és sokszázados munkával, vérrel megszentelt földje, legszebb történelmi városaink azon fogalmak, melyekben teljesen egységes az egész világra kiterjedt magyar nemzet. Van-e, kell-e nagyobb egyesítő, van-e magasabb emigrációs feladatunk, mint népünk, nemzetünk védelmében a történelmi igazságtalanságok feltárása, világba kiáltása. Kell-e nagyobb egységesítő, mint Trianon és Párizs kétszeri országcsonkítása? Nem az volt-e a közelmúlt tragédiájának egyik oka, hogy a nemzet által várt és hőn óhajtott testvériesülés elmaradt? Hogy nem tudtunk egy test és egy lélekként cselekedni a sorspróbáló időkben? Mindenesetre mi leszámoltunk hibáinkkal, tehát most a nagyobb hatalmakon van a felelősség elismerése; hisz ők ítélkeztek elevenek és holtak felett; ők a gyűlöletbékék szerzői! Nem utolsó sorban csak ők változtathatnak a szerződéseken. Ennek elérésére a magyarságnak és barátainak a legnagyobb összefogásra van szüksége: anyagi, erkölcsi és szellemi tömörülésre; kicsinyes, szektás szempontok félretételére; meg türelemre, szívósságra, kitartásrak, mert generációkra teijedő, hosszú küzdelemről van szó. Ma már Magyarországon is komoly fiatal és néha még hivatalos hangok is hallatszanak a trianoni és párizsi országcsonkításról, vagy ellen. Ugyanakkor azonban, hangsúlyoznunk és írnunk kell arról, hogy mi, mint egy ezred év folyamán legtöbbször, teljes szabadságban és egyenlőségben akarjuk megoldani a Kárpát-Duna-táj nemzeti, nemzetiségi és gazdasági kérdéseit. Ez történelmi jogunk és kötelességünk. Van-e hasznosabb és magasztosabb emigrációs feladat, mint a nagyhatalmak felvilágosítása, megnyerése és a kis, közeli és távolabbi népekkel őszinte barátság kimunkálása? Nem egy malomban őrlődünk? Nem a szovjet kommunista pánszláv imperializmusa alatt nyögünk mindnyájan? És mégis megtörtént a közelmúltban, hogy a horvát emigráció függetlenségi ünnepén, országuk visszanyert és újból elvesztett önállóságának 44 éves jubileumán, a szabadföldi magyarok képviselői nem voltak jelen (legalább a mi városunkban nem). Ez a mulasztás, Taleyranddal szólva több, mint bűn, hiba! Éppen azzal a nyolcszázéves sorstársunkkal szemben, mellyel annyi történelmi közösségünk van és minimális politikai nézeteltérésünk. Akiknek függetlenségi mozgalmát kormányaink Gömböstől kezdve Bárdossyig hathatósan támogatták. Megint csak odatérek vissza, hogy félre kell tenni minden partikuláris megrögzöttséget és realitásokban kell gondolkoznunk és cselekednünk. Horvátország önállósága, függetlensége és barátsága létfontosságú számunkra is, amelyben egy fiumei szabad tengeri kikötő megvalósulhatna ismét, jóvátéve a rengeteg magyar befektetést, de melléfogást is (hisz az egész déli vasútvonalunk erre a Széchenyi—Kossuth tervre épült annak idején). összegezve mondanivalónkat megállapíthatjuk, hogy csak nemzeti egységben való tervezésnek és cselekvésnek van értelme, meg létjogosultsága. Ebbe a hatalmas keretbe minden magyar belefér, Patagóniától az Északi-sarkig és New Yorktól Űjzélandig. E határokon felüli, az egész vüágot behálózó magyar nemzet tagjainak rá kell döbbenniük arra a hatalmas erőre, ami bennük szunnyad; óriási helyzeti energiájukra, de egyben kötelességeikre is. Csupán egy kis szolidaritásra lenne szükség, egy kis összetartásra és az “itt és most” jelszavában való cselekvésre. Egy kis koordinációra, összedolgozásra, az öntevékenység és vezérkedések túlburjánzása helyett. Negyven év távlatában el kellene halványodnia a magyar jobb- és baloldali választóvonalnak (sziklafalnak?), pártpolitikai és felekezeti megosztásnak, skatulyázásnak. A hangsúlyt, aláhúzást a magyarra kell tennünk! A három legsúlyosabb nemzeti problématömeggel való megküzdés sikerének érdekében minden kézre és agyra szükség van. Ezek a kérdések sorrendben: 1. A magyar népszaporodás; 2. Kisebbségben élő nemzettestvéreink; 3. A békeszerződések igazságtalanságainak jóvátétele. Gyűlölködésre, hetedizigleni bosszúra nem lehet békét építeni. Szeretetre, megbocsátásra igen. Félre tehát minden más kicsinyes szemponttal. Elég az eszmei szőrszálhasogatásból, a személyeskedésekből! Dolgozzunk együtt, mindenki a maga helyén, nemzetpolitikai létkérdéseink megoldásán. Kedves Olvasónk! Szíves figyelmébe kívánjuk ajánlani a SZITTYAKÜRT c. lapunkat. Kérjük, szíveskedjék előfizetni lapunkra — mely csupán 15 dollár — s ezzel támogatni a magyar nemzeti emigráció egyik legmagyarabb havilapját, a Szittyakürtöt és a negyedévenként megjelenő FIGHTER című angol nyelvű lapunkat. Magyar testvéri szeretettel: a Szittyakürt kiadóhivatala.---------------------------ELŐFIZETÉSI SZELVÉNY---------------------------HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM P.O. BOX 35245, PURITAS STATION CLEVELAND, OHIO 44135, U.S.A. Kérjük a szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni. Kérem a SZITTYAKÜRTc. lapot. Mellékelten küldök...............dollárt a lap egyévi előfizetésére. . (Külföldi előfizetést kéijük US dollárban befizetni) I Név:............................................................................................................. I Házszám, utca (P.O. Box):........................................................................ i Város, állam:...............................................................ZipCode:
