Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1985-04-01 / 4. szám

1985. április

tflftVAKÖHT

11. oldal

MŰVÉSZET

forrás

TIZENHETEDIK ÉVFOLYAM

1985/1

ÉKSZER LETT AZ ÉLETFA

Szervátiusz Tiborral

beszélget

Eke Károly

Szervátiusz Tiborral először az ihlet óráiban találkoztam. A tér kispadján ült és tekintete satuba fogta, pillantása végig-végigpásztázta a teret. A fenséges alkotás vagy a gyötrelem lebegett felette? Elkészült a szobor: 1984 augusztus 11-én szombat tíz órakor adta át a közönségnek Mendele Ferenc, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatója.

AhoL a Körös a Tiszába ömlik, az ősi halászfalu közepén, Csongrádon, másodszor az avatáson találkoztunk. De akkor már harmadik napja állt a gyönyörűséges fa, a körötte csoportosulóknak fennen hirdetve a dolgos emberpár szépségét, örökkévalóságát, elmúlását.

Áradoztak a kérdések. A választ nem győztem sem szóval, sem álmodozással. Milyen jó lett volna, ha akkor oda toppan Szervátiusz. De a szép napon az avatásra megérkezett. Beszéljen hát gyökerükig bontva ki az igazságokat . . .

* * *

— Különösen az esik jól, hogy hallom: kezdik megszokni és megszeretni a szobrot, az Életfát.

— Nem így kezdődött. A kezdet az volt, hogy nem értették.

— Minden új alkotással ez szokott történni. Kezdetben nem értik. Azt hiszem, hogy az a jó, ha fokozatosan szeretik meg és szokják meg. Nem jó szerintem az az alkotás, amelyik egyszeriben tetszik és azután üressé válik. Az a jó, ha az elején nehezen lehet megbarátkozni vele, de azután egyre inkább.

— Ez a szobor a helyére illik, pontosan ide való, erre a kis térre.

— Igen, mert tulajdonképpen itt született, ezen a téren. Amikor eljöttem Csongrádra, megbízást kaptam, hogy a város egyik új településére készítsek szobrot. Meg is néztem a helyet, elmentem a Bökénybe, de nem találtam alkalmasnak a helyet. Az a környék engem semmire sem inspirált, nem tudtam oda elképzelni semmit. Elmentem a tanácshoz és ott elmondtam, hogy valami más helyszínt kellene keresni. A tanácstitkár azt mondta, hogy induljunk útnak, van a városnak megbecsült, régi része, a belváros, vagy ahogyan régebben mondták, a belső város és oda kellene valamit elképzelni. Ezen a téren kötöttünk ki, a Kígyó utcánál. Ezt követően többször eljöttem Csongrádra. Az emberek mindig nézték, hogy ki lehet ez az idegen és mit akarhat, álldogál, ácsorog ezen a téren s nézeget, méricskél.

— Nekem elmondták, hogy egy idő után arra gondoltak, hogy valami művészember lehet. De kérdezgették, hogy vajon mit akarhat?

— öt esztendő telt el ezután, ami alatt elképzeltem a szobrot, beleképzeltem a térbe, a környezetbe, a méretekbe, a házak fölött lévő atmoszférába, az égre, kirajzoltam képzeletemben és főleg azt képzeltem el, hogy olyan valamit kell megalkotnom, ami ebből a talajból nő ki, ebből az atmoszférából, ebből a népből, tehát a csongrádi nép múltjából, jelenéből táplálkozva nő ki és képes hangulatot teremteni.

— Ékszerdoboz lett a tér, befogadta a művet, az alkotást...

— Én azt hiszem, hogy sikerült a méreteket, az arányokat úgy megkomponálni, hogy valóban egységet képez a környezetével. És hordozza ennek a régi városképnek a hangulatát is, múltját is.

— Ha folytatják a tér felújítását, a szoborral az ország egyik legszebb tere lehetne ez.

— Annyira arányos, harmonikus, szép ez a tér.

— Amióta felállították a szobrot, esténként köré gyűlnek a környékbeli emberek. Arról tanakodnak, hogy mi is ennek a szobornak az értelme?

— A huszadik század vége felé, ebben az átalakulásban, a civilizáció ilyen áradatában az emberek hajlamosak elfelejteni régi kultúrájukat, azt, amit őseik hoztak létre és mivel ezt elfelejtették, nem is kaphatják meg a szobor kulcsát egyből, csak akkor, ha valamiképpen felidézik ezeket a régi emlékeket, vagy utánagondolnak, utánaéreznek azoknak a régi emlékeknek, amelyek valaha az övék voltak. Ennek a kompozíciónak tulajdonképpen ez a szerepe. Emléket akartam állítani ebben a magyarságnak, az alföldi magyar embernek, ennek a tájnak, az építészetnek, az itteni régi életnek, meg a népi kultúrának, amely ebben a térségben is csodálatos volt... így kerestem meg az Életfamotívumot, amely a magyarság ősi szimbóluma, jelképe. Tulajdonképpen a földi életben és a világmindenségben, vagy a túlvilágban — bárhogy lehet nevezni — a kibontakozásnak a jelképe. Világfának is, égig érő fának is, csodafának is, mindenféle fának is nevezik. Még ma is él a mesékben. Erős János is erre mászik fel és amíg felmászik, sok minden történik. A sárkánnyal találkozik, azt legyőzi, mindenféle csoda végbemegy ebben a történetben.

— A legnagyobb csoda az, hogy az élet megy tovább, újra és újra.

— Éppen ezért választottam én ezt fő motívumnak. Ez valamikor sámánfa nevet is viselt. Ezen a létrán, ami ezen a fán van, mászott fel a sámán és ott fönn esett révületbe, jósolt, gyógyított és mindenfélét művelt, mivel összekötője ez a földi és túlvilági életnek. Az alsó része a földön áll és fent bontakozik ki. Az is ősi jele ennek a gondolatnak, hogy a fa alatt állnak az emberek. Ez a Szent László-legendákban is jelen van, Szent László idejében is és utána is festettek még Erdélyben templomi freskókon látható jeleneteket, amelyeken Szent László a fa alatt ül vagy áll. A lova mellette, a tegez a fára akasztva és mellette egy nő áll, a nő a hajában turkált. Ősi jele a magyarságnak a fa alatt álló férfi és nő viszonya. Ez volt az oka annak, hogy az Életfa alá, a Csodafa alá állítottam a férfit és a nőt. Ez a két alak szintén a kialakulásnak, a továbbfejlődésnek a jele, a jelképe: a szerelemnek, az élet megmaradásának szimbóluma. Ez a két ember csongrádi dolgozó ember, a dolgozó emberek ünnepén. Utaltam külsőségeiben, természetesen elvonatkoztatva, a régi csongrádi viseletre, a régi csongrádi ruhaszerkezetekre.

arányokra. Ebből adtam meg a jellegét ennek a két alaknak. Ez a két alak, a férfi és a nő, mereven állnak egymás mellett. Külső megnyilvánulásuk a népi faragásokból táplálkozik, azok egyszerű naivságából és lapos formai megnyilvánulásaiból. Ezek az alakok erősen emlékeztetnek a kunbabákra. A kun-babák a török népek által lakott területeken régen is, de még ma is megtalálhatók, kultikus jeliegű bálványok és pont ilyen lapos, tömör, merev tartású alakok. Leningrádban láttam a múzeumban életemben először kunbabákat, s azért örvendtem meg nekik és azért használom fel szobrászatomban, mert tulajdonképpen ezek a kunbabák az egyetlen plasztikai megnyilatkozások, amelyek hozzánk, illetve rokon népeinkhez fűződnek. Itt a szomszédban kunok is élnek és köztudott, hogy más helyütt is találtak kunbabákat, de a kunok is faragtak ilyeneket, és mindenütt Ázsiában, az Ural keleti részén is találtak ilyen bálványokat. A török népek által faragott bálványok is ilyenek, ezért fordulok hozzájuk, hiszen nyilvánvaló, hogy a magyarság származásának egyik fontos és jelentős része a török származás. Azonkívül formailag felhasználtam azokat a népi elemeket, amelyeket itt Csongrád környékén találtam, a menyecske-és legényfejes dudafejeket, ezektől inspirálva faragtam a férfi és a nő fejét.

— Azt mondják az itteniek, hogy ezek fabábuk tulajdonképpen.

— Valóban igazuk van, ez nem reális kompozíció, nem klasszikusan európai vagy nyugati mértékkel megalkotott szobor, hanem teljesen magyar. Valóban bábu, ahogy az előbb mondottam: bálvány — és nem a nyugati kultúrára emlékeztet, ahhoz semmi köze nincs. Ez teljes mértékben, a legkisebb részétől az egységéig magyar és ősi vonatkozású. A mézeskalácsra, vagy a nép által faragott bálványokra, vagy a pásztorbotokra, a dudafejekre, vagy esetleg akár az erdélyi kopjafákra emlékeztet. Az én célom az, ha magyarul beszélünk, akkor tudnunk kell azt is, hogy nekünk nemcsak a nyelv az anyanyelvűnk, hanem ahogy már Kodály is megmondta, a zene is éppen olyan anyanyelvűnk, mint a beszéd. De éppen ilyen anyanyelvűnk és régente sokkal inkább az volt, a magyarság művészeti megnyilvánulása is. Én ezt magyarul akartam elmondani. Ennek a magyar népnek, aki itt él. És nem mai nyugati nyelven és nem régi nyugati nyelven, nem görög nyelven. Hát ezt kellene megszokni és megérteni és ezért nem görög Vénuszra emlékeztető nő áll ezen a szobron és nem egy Apolló, hanem egy kun-babára emlékeztető, népi faragásra emlékeztető ősi kultúránkon alapuló itteni, csongrádi parasztnő és parasztférfi.

— Az egész kompozíció csúcsa egy kopjafa. Ez érzelmi villámhárítója is ennek a műnek, vagy nem?

— Igen. A kopjafa csúcsának a tetejében a napkorong áll. A napkorong szintén ősi jele, ősi szimbóluma a magyarságnak. Annak idején még imádtuk is a napot. Ennek a felismerésnek a kifejezője ez a forgó napkorong, amely fent ragyog és jelzi az életet. Ugyanazt jelképezi, amit a két ember, az emberpár, amit maga az Életfa is jelképez. Ezt a napkorongot Erdélyben ma is megtalálhatjuk, akármelyik székelykapun rajta van, sőt, még ma is faragják. Nem kiveszett szimbólum tehát. Itt utalok arra is, hogy ez a kompozíció nemcsak a csongrádi kultúrára, hagyományra, magyar jellegre utal, hanem az egész magyar területen lévő magyarság népi és hagyományos ősi kincsére, azzal, hogy felhasználtam ezeket az Erdélyben lévő kopjafaelemeket is. Azonban ilyen kopjafaelemeket itt is találtak, csongrádi és kunsági és más alföldi vonatkozásúakat is.

— Sőt, o rovásírás is jelen van ezen az alkotáson.

— Igen. A rovásírás tulajdonképpen a török népek írása. Valószínű, hogy itt is használták még nemrég is. Feledésbe ment már, kiment a divatból, de azért még ma is megvan. Régi templomok fagerendáiban ma is megtalálható, még a múlt században is használták. Megvan az abc-je, olvasható. A Tudományos Akadémia által is jóváhagyott abc ismeretes. Nagyon szeretem, minden szobromban írok rovásírással, mert gyönyörű és nagyon dekoratív. Amit erre a szoborra írtam, szintén emlékeztet a tájra: a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalnak három versszaka. Ez vonatkozik a Tiszára, a víz közelségére, a szerelemre, az emberpárra, a népnek a megmaradására. Ezért írtam fel ezt a népdalt.

— A nőalak kötényén a virágdísz azt jelképezi vajon, hogy a nőből sarjad ki az új élet?

— A virágnak a magyar népművészetben jelzése, jelentése van. Nagyon jól tudják a néprajzosok, hogy nem mindegy, milyen a virág és milyen irányban áll: egyenesen áll, vagy oldalra dől, vagy elhajlik. Ezek a régi magyar beszédjelek a néprajzban, amelyekből az emberek régen olvasni tudtak. Mint ahogy Erdélyben ma is valaki, ha kimegy az utcára, arról pontosan tudják, hogy leány, asszony, özvegyasszony, mindent el tudnak mondani róla, mert tudják az ingéről, hogy a hímzés, a hímzésnek a színe, a virágok összeállítása mit jelent. De ugyanígy olvasni lehet a kanászkürtöknek, az ivókürtöknek, a lőporszaruknak a díszítéséből is. A virágok állásából, méreteiből olvasni lehet. Ez volt a régi magyar jelrendszer, amely sajnos már kiveszőben van. Hogyha ezek az emberek, akik itt élnek és nézik a szobrot, újra tudatosítani tudnák magukban ezt, akkor közelebb kerülne hozzájuk a virágdíszítés. Megértenék azt, hogy az ő régi múltjuk nyelvén, abból szerkesztődött, formálódott ez a szobor.

— Ezek az alakok, ahogyan most itt állnak a talapzaton, gyönyörűek és mesteri munkáról vallanak. A famunka gyönyörűsége is jelen van itt. Pedig ezek az alakok monstrumok, hiszen három mázsa körül van egy-egy alak súlya.

— Körülbelül három mázsa lehet a szobor egy-egy része. Azért választottam a fát, mert úgy éreztem, hogy ebben a környezetben az a legélőbb, a legközvetlenebb anyag. Kő, márvány és fém idegen lehetne, esetleg mesterkélt ebben a környezetben. Ügy látom, igazolódott is az elképzelésem, mert valahogy élete van ennek a fának ezen a gyönyörű kis téren és illeszkedik, hangolódik környezetéhez.

— És most a hogyan tovább kérdése. A történelem névtelen hőseinek élete, sorsa, megmaradt műve megörökítésre várna a művészet által is. Vajon belefér-e ez az Ön művészetébe, leikébe?

— Nyilván beleférne. Én a Kárpátokon belüli, sőt, az azokon kívül élő magyarokat, csángókat egy népnek tekintem. Akik egy nyelvet beszélnek, hozzám annyira közel állnak, hogy bele tudom élni magamat a helyzetükbe és tudok azon a nyelven beszélni, ami ehhez a területhez közel áll, vagy ebből a gyökérből tud kialakulni, táplálkozni.

— Akkor egy népi megrendelést máris közvetítek és remélem, hogy Szervátiusz Tibor majd alkot mondjuk a kubikosokról is műveket.

— Tegnap az utcán álltam és egy fiatalember megszólított. Azt kérdezte, hogy miképpen vállaltam el ezt a megrendelést Csongrádra, hiszen ide Budapestről nemigen szoktak ismertebb művészek jönni, nem akarnak ide dolgozni. Nagyon csodálkoztam ezen. Mondtam is neki, hogy nekem minden magyar ember egyforma. Teljesen mindegy, hogy az Pesten él, Csongrádon vagy Moldvában. Én szívesen jöttem ide és lehetőségeim szerint, képességeim szerint alkottam meg ezt a szobrot. Ezután is bármikor szívesen, sőt, egyre nagyobb örömmel dolgozom az itteni népnek.