Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-04-01 / 4. szám
1985. április «ittvakout 5. oldal DR. SZAKÁTS ISTVÁNNÉ: Szabó Dezső ungvári vőlegénysége Szabó Dezsőről sok mindent feljegyeztek, a méltó, vagy méltatlan életrajzírók. Róla, aki a szellem és tudás azon kivételes emberpéldányai közül volt való, aki az életét vergődések között éli. Mint ahogyan ment a maga választotta rögös magyari útján — szülővárosa Kolozsvártól kezdve (1879. VI. 10.) a budapesti Vili. kér. József körút 31/a. számú háznak óvóhely-pincéjében bekövetkezett haláláig, — 1945. január 13-án. Ő, akit találóan nevezhettek a nagy “Oratore furioso”-nak, amikor ihletett, éles mondataiban kőtáblákra kívánkozó igazságokat tudott felszikráztatni. Amiről én ma szólhatok, — hiteles összetevők vonalán indul. Az ő tiszavirág életű, de feljegyzésre méltó vőlegénysége. S mert női lélekkel tűnődök fölötte, úgy is vélem: a politikai, történelmi és társadalmi életnek hangyabolyában utat keresett Szabó Dezsőnek sem szégyene, hogy egy orgonavirágos tavaszon ő is volt — szerelmes vőlegény! Akik őt “feltérképezték”, említik a kolozsvári diáklányhoz font rajongását, a finnországi Ainohoz írt sorait, csupán az ungvári komoly, szép tanítókisaszszony ujjára húzott karikagyűrűről nem szólt senki. A Szegelethy Ilona édes-bús mátkaságáról, amelyiknek hitelességét élénken őrizték az ungváriak. Tanúsíthatnák ma is, ha nem pihentek volna el az ottani Kálvária temető hantjai alatt. És miért a hitelességet említem — annak bizonysága végett jegyzem ide; különös adottságok révén szólhatok róla! Amint a felmenőim a történteket, az “esetet” oly sokszor tárgyalták, még az én diákkoromban is. Különös élénkséggel a magas kort megélt, — nagyanyám testvérhúga, az egykori ungvári “bükkfakirály” Rónay Antal, Ung megye országgyűlési képviselőjének a felesége. Isten nyugtassa a nevezett Anna nénit, tudott ő mindenről. Éleslátással, részletekbe menő pontossággal. Témáinak színes változataiban megfért a megyei követi fáklyásmenet, a politikai párviadal, őszi körvadászat, de még a “kazárok” bűnös pálinkafőzésének az éber csendőrörs által való “jégretétele” is. S hogy a tágas Rónay otthon szomszédságában állt a Szegelethy Ilona háza, akit ő féltő szeretettel gyámolított, ismerője volt ama mátkaságnak. Szabó Dezsőt 1914 januárjában helyezték át Sümegről az ungvári reálgimnáziumhoz tanárnak. Tény, hogy az érkezését kósza hírek előzték. Volt, aki állította, hogy literátus ember, volt aki bizonygatta, erdélyi! A jó ungiak persze maguk alakították ki a véleményüket, a megbizonyosodás és a stoikus nyugalom jegyében. De a sok kósza hír mind eltörpült és másodrendű kérdéssé szűkült amellett, hogy: nőtlen! Kivételes állapot lehetett ez Ungváron, ahol a férfiak mintha már feleséggel jöttek volna a világra. S hogy az új tanárral kedvezőbb volt a helyzet; élénken lendültek meg a találgatások, ugyan ki is illene, már korban is Szabó Dezsőhöz. Mert, hogy ebben a városban nem maradhat egyedül, ahhoz nem férhet kétség. Gondos és minden szemszögből való mérlegelés után — Ilona neve került előtérbe. Kávésdélutánok hölgyei, pipafüstös, tarokkozó férfikörök tűzték nevét — a kezdeményezésük képzeletbeni zászlajára azzal: “ILONA MEGÉRDEMLI!" A “kiválasztottak” persze nem tudhattak róla. Az érdemes szép tanítónő kisasszony egyedül élt az orgonabokrokkal körülvett házában, az új tanár, a reálgimnáziummal szemben dombnakfutó Kálvária utcának albérleti szobájában. Ilona, aki hosszú esztendőkön át ápolta a beteges, halódó édesanyját, s közben szőtte a maga “Penelope vásznát”, nem gondolt házasságra. Igaz, időközben el is széledtek a kérők és megkapaszkodott a szájaszögletében egy szomorkás, lemondó mosoly. Márpedig az akkori világban feltűnt az ilyesmi. Az emberek még egyetemesen osztoztak egymás örömében, bánatában, még nem terjedt el a felhőkarcolós városok személytelen kegyetlensége. Falak, amelyeken áthallszik a szomszéd nesze —de amelyek mögött remeténél remetébb: az ember! Elképzelhető, hogy az ungiak ismerhették a “házasságok az égben köttetnek” elméletét, mégis ki vehetné zokon, hogy úgy vélték: nem árt azt pár célszerű lépéssel megtoldani. Azaz: mielőbb megragadni a reálgimnázium nyújtotta szerencsét. A kivitelezés terve körül még megoszlottak a vélemények, a bemutatás első lépésének fontosságában megegyeztek. Az első nehézségek már abban mutatkoztak, amikor kiviláglott, hogy az új tanár nem ad az akkori kötött társadalmi formákra, olyannyira, hogy még csak nem is vizitel. Na, majd kifinomul az Ilona oldalán, vélték a vissza nem rettenő optimisták és a már megduplázott céllal; hogy eképpen Szabó Dezsőt a több illem mezejére vezessék. Persze a korzóra Ilona nem járt, a templomba viszont alig-alig az új tanár, holott ott, abban az időben a nagy literátus hírében álló Komjáthy tiszteletes ismertette híveivel Jákob lajtorjáját. Igaz, láthatta akárki, Szabó Dezső ott ül délutánonként a főtéri Bercsényi kávéház üvegablaka mögött, olykor a “Határszéli Újság” szerkesztőjének, olykora Thalia szekerébe kapaszkodó színházi szegénylegényeknek társaságában. Viszont a hölgyek abban az időben még nem emancipálódtak addig, hogy a Bercsényi mezőnye számbajöhetett volna. Ebbe a kényszerű tespedésbe végre a helyi lap hozott némi mozgást azzal: hogy ismertetést közölt Szabó Dezsőnek az ungvári nyomdában frissen kihozott könyvéről és hogy a Balázs Soma könyvkereskedés kirakatában ott volt a kötet, s éppen a "Nincs menekvés"címet viselte, már egymagában is jó ómennek látszott. Röviddel utána újabb hír jelent meg a Határszéli lapban, ezúttal már mint lendítőkerék! Tudatta, hogy a város kiváló festőművésze Ijjász Gyula, gyűjteményes kiállítást rendez, pontosan a reálgimnázium dísztermében. A megnyitáson — mint vendéglátó testület, jelen lesz a teljes tanári kar. No végre egy méltó hely és alkalom — kiáltottak fel az ungváriak. így történt azután, hogy a szervezett jóakarók a megnyitás délelőttjén úgy irányították Ilonát a tájképek és rajzok labirintusában, míg elkerülhetetlen lett a Szabó Dezső bemutatkozása, pár érdekes mondatnak a kíséretében. Ezzel a nappal indult az a barátságos, szépséges időszak, amelyik immáron a kettőjükre tartozott. Bizonyos, a tanár mind ritkábban jelent meg a Bercsényi kávéház törzsasztalánál — annál gyakrabban az Ilona orgonavirágos kertjének asztalánál. Hogy vonzalom indult, hogy megszerették egymást, ahhoz nem fért kétség. Az ungvári társaság finom tapintattal vonult a háttérbe, és azzal az örömmel: a két kitűnő ember egymásra talált. Mondanom sem kell, Rónayné volt az első, akivel a boldog ara, a jegyességet tudatta. Mily fájdalom és döbbenet, hogy alig két hónap múltán eltűnt a karikagyűrű az Ilona ujjáról. Visszaadta “Dezsőnek” szép csendesen és feltűnés nélkül — ahogyan kapta. A mátkaságát lezárta egyetlen mondattal: “Szabó Dezső kiváló ember, csak éppen nem férjnek való.” Ebben pedig igaza lehetett. Bővebbet a szakítás részleteiről senki nem tudhatott. Ezegyszer még az Anna néni Ariadne fonala is elszakadt. Minthogy a legjobb gombolyított fonalon is akad kibogozhatatlan bog. Szabó Dezsőt nem is sokára továbbhelyezték Lőcsére. * Szabó Dezsővel különös szerencsés véletlen folytán találkozhattam Budapesten. A Kolozsvárról, ősi földjéről az oláhok által kiutasított nagyapám megbízásából, éppen “ráérős” húsvéti vakációm idején ifjú diáklányként, és mint egy kiadónak hirdetett lakást megérdeklődő, a budai Fillér utcában. No, a lakás gyönyörű — dohogta a házmesterné. míg kísért fel a lépcsőn. A baj, hogy furcsa uraság lakja. Valamiféle írónak mondják. Múlt héten elárverezték a bútorait és most lakik a tengernyi papírosa között. Az se biztos, hogy ajtót nyit-e nekünk. A csöngetésre mégis megnyílt az ajtó kémlelő ablaka és én annak keretében, ámulatomra megpillantottam Szabó Dezső bozontosüstökű fejét. Fürkészve tekintett végig rajtam, míg zavartan kértem a bocsánatát. Szeme tovasiklott a házmesternére, de olyan határozott szemöldökrándítással, hogy az felért az Ady Elbocsájtó szép üzenetével. Az asszony érthette, szó nélkül megfordult és ment. Magam kiállítattam a próbát, beléptem. Mi tagadás, a lakás berendezése megfelelt a lépcsőn hallottaknak. Az egyetlen említésre méltó darabban egy hatalmas álló órát fedeztem fel, amelyik éppen ütötte a délelőtti tizenegyet. Igyekeztem tapintattal körültekinteni az agglegényes nagyvonalúsággal tartott lakásban, meglehet, a szemem mégis hosszabban pihent meg az erkélyes szoba főfalán függő vöröshagyma koszorún, mert megjegyezte: “Ott szoktam szalonnázni az alatta álló ládán. Szerettem volna valami szépet hozzáfűzni a hagymákhoz, de hirtelenében csak az jutott az eszembe, amit a gimnáziumi természettan órán feleltem, tudniillik, hogy a hagyma gazdag kénben, egyéb hasznos anyagokban, s hogy a régi egyiptomiak gyógyszerként alkalmazták. Erre elismerően bólintott. A hagyma értékének tisztázása láthatóan megerősítette a pozíciómat, amin felbátorodva azonnal rátértem a “Mester” megszólításra, emlékezvén, hogy őt az ismerős SZEFHE-be tartozó fiúk ezzel a titulussal említik. Ez ismét megnyerhette a tetszését, mert csomagolópapírt kotort elő, leterítette a ládára és hellyel kínált. Megilletődve ereszkedtem a ládaszélre, pontosan a hagymakoszorú alá. Lehet, tetszhetett neki a szerénységem és az, hogy tudom, kivel állok, azaz ülök szemben. Rövid pár mondat után, a Kolozsvár és Kárpátaljáról való emlékezés tették bizalmassá a beszélgetést. Megemlítettem az Ungvölgy egyik hegy ormán magaslőtt Rákóczi-kori Neviczke várat. Tudtam a kirándulásairól szerte a vári terepen, ahol ő régmúlt emlékeket kutatott és amint nálunk később is emlegették, olyankor mindig betért az akkor pár évre Erdélyből hivatalosan odahelyezett édesapámhoz adatokért, s pár baráti szóra, a várhegy alatt álló főerdőmémöki otthonnak tágas, vadásztrófeás férfiszobájába. Ung megye említése a témák lavináját indította. Már beleszőtte “Az elsodort falu”-t, amelyiknek az anyagát legnagyobbrészt nem is Erdélyben, de mint mondotta, a világháború idején Ungváron gyűjtötte, amelyikben úgy vágott a látni nem akarók arcába, mint a megelevenedett vádbeszéd. Az akkor “pokol tornácává” vált városban, amikor annak vasúti váltóin már egymást kerülgetve futottak a vonatok. Éel a galicziai harctér irányába, a felpántlikázott, daloló magyar fiúk, visszafelé: a súlyos sebesültekkel zsúfolt szerelvények. Az állomás mögött hirtelen épült meg a hullaház, amelyik már szűknek bizonyulván, kiterjedt a Szűrte község irányába vezető rétekre. Oda terítették sebtében a papírbakancsokban halálra fagyott, és a karbollal leöntött, kolerában haltakat. A város pedig megtelt a síberek, a nyomor vámszedőinek héberszavú üzletezőivel. Ma is visszaidézem, ahogy kitért a frontot soha nem járt spekulánsokra, a háború második esztendejében történt nagy panamára, amikor a Ferenc József által gelsei előnéwel és bárósággal ékesített, Kárpátalján járatos Gutmann Vilmos, az akkori már élelmezési nehézségek idején káposztát feldolgozó és szállító céget létesített, maga mellé véve társul a szomszédos megyében Tuzséron földbirtokos herceg Odescalchi Zoárdot. Tény, hogy Gutmann röviddel utána már Bécsben ütötte fel a szállását, míg a cserbenhagyott, összpontosított káposzta tömegek poshadt, átható bűze fel a Verhovináig lengte be a terepet. Bizonyos herceg Odescalchi Zoárd főbelőtte magát! (Hozzáfűzhető, a fiát Miklóst is elérte a végzete, amikor már a második világháború idején, saját repülőgépén indult volna mint “ellenálló” át az ellenséghez.) Hát csoda-e, hogy ránkkondult a tizenkettedik óra — dörögte! Lehet, már bánta is a viharos kifakadását, megcsendesedett. Percek múlva, s úgy, mint aki csak önmagának mondja — mélyen lehajtott fejjel, mint legbensőbb titkát: “Tudja, azért szép emléket is őrzök onnan. Ott nyíltak a legszebb orgonavirágok ...” Tudtam, hogy Ilonára gondol, a jóságos, okos leányra, akit az édesanyjához hasonlított. Ő, a tudat alatt is otthonra vágyó, aki nem köthetett magához asszonyt. A nagylobogású ember, akiről Mécs László írta a jellemző sorokat: “A földből nőtt és égig ért, markába népek sorsa fért, folyton szívébe nyúlt: s a vért, nagy lendülettel szórta szét... Éreztem, hogyha lehajol s csak egy virágot megszagol: egy röpke pillanat alatt szíve helyén szivacs marad s oly ember lesz, — akár a többi. ” Már a delet is régen elütötte az állóóra, amikor hálásan köszönvén a rendkívüli találkozást — búcsúztam. Az előszobában még kitért a kényszerű védekezésre: “Nem bocsáthatok be mindenkit! Ez a gonosz hárpia (házmesterné) a fél várost beterelné hozzám. A gondjaimban váj káló agg, farizeus látogatókat, és a lipótvárosi hiszterika zsidólányokat.” Végül olyan kedves, udvariasan kísért az ajtóig, hogy én azóta is cáfolom, ha valaki a modortalanságát említi. Lent, amint a házmesterlakás előtt haladtam, láttam, “Hárpia” lesett a függönye mögül. Talány lehettem a számára. Mint lakásnéző túl sokáig maradtam. Akkori tavasz-koromban nem sorolhatott az agg részvétlátogatók közé s hogy a lipótvárosi hiszterikákat sem formáztam — az is bizonyos. Summázva az elmondottakat: Szabó Dezső ungvári idejéről keveset jegyeztek fel az élettörténetét ismertetők. S hogy magam asszönyi szóval léptem át a Rubikont: a hiteles adatok és az igazság szerint teszem! S hogy a nemeslelkű szép tanítókisasszony mátkaságát elevenítettem, bizonyosan az őt becsült ungváriak, az ő megfogalmazásuk szerint: “ILONA MEGÉRDEMLI!" * Szabó Dezső szekrény-koporsós holtteste 1945 január elején, először a ház liftaknájában volt elrejtve. Még tartottak a belövések, aknarobbanások, amikor a Rákóczi tér parkjában hirtelen megásott sírjába került, január 18-án, és a pár emberből álló társaság, valóban bátran, a “Perelj Uram perlőimmel” zsoltárt énekelte el fölötte. Ott pihent 4 esztendeig és miután exhumáltatták, került egy kettős-fedelű koporsóba, — a fedelén aranybetűs felírással: “Szabó Dezső, élt 66 évet. ” A temetés eredeti időpontja 1949. május 19-én lett volna 15 órakor. Mint kiderült, “felsőbb utasításra” megváltoztatták és a koporsó a nyilvánosság teljes kizárásával került a Kerepesi temető 24-es parcellája első sorának 16. sírhelyébe. A búcsúztató beszédet Szabó Imre református esperes tartotta volna... Szabó Dezső évekkel a halála előtt azzal a kérelemmel fordult Budapest város illetékes szerveihez, engedtessék meg neki, hogy vágya szerint a Gellért hegynek Dunára néző ormán temethessék el. Ahogy akkor az óhaját versbe szedte: “Állj meg vándor itt e sírnál s tégy úgy, mintha sírnál. Had higyje az alvó gazda, hogy van aki megsiratja. ” Ez az óhaja elutasításra talált 1949- ben! “Szabó Dezsőt mégsem tudták a feledtetés olyan mélységéig ásni, ahonnan föl ne törne a szelleme!” Ennek jegyében teszek ma egy csokor orgonavirágot a kopjafás sírjára.
