Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)
1985-01-01 / 1. szám
4. oldal «ITTVAKÖfcT 1985.január--------------------------------------------------------------------------- PILISI PÁL: -----------------------------------------------------------------------Magyarország és az európai integráció Napjainkban a föderációs hagyományok és egységtörekvések európai — tehát nem nemzeti — szemszögből történő újjáértékelési dokumentumai, munkái, ideértve a marxista tendenciát is, “nagyjelentőségű” mérföldkő gyanánt tartják számon a párizsi konferenciát az európai integráció történelempolitikai folyamatában. Kétségtelen, hogy ez a terv a Dunamedence demokratikus-föderális újjászervezésében felette áll a XIX. és a XX. század gyakorlatának. Ilyen értelemben tárgyalt ugyanebben az időszakban Kohlmann ezredes — Percei tábornok személyes megbízásából — a délszlávok képviselőivel. Percei, akinek kapcsolatai voltak Czartoryski herceggel, Pancsován egy kis diplomáciai központot létesített és humánus magatartása a szerbekkel szemben csak azt igazolja, hogy a magyar kormány, de legfőképp a szabadságharc diplomatái és tábornokai a megbékélés hívei voltak. Kohlmann — szerb származású — ezredes, Percei tábornok szárnysegéde Garasanin szerb külügyminiszterrel folytatott levelezéséből kitűnik, hogy Percei nagyjából ugyanazokat a feltételeket ajánlotta a délszlávoknak, amiket a párizsi konferencia megállapított. Kohlmann 1849 május 23-án Garasaninhoz intézett levelében hét pontban közli a magyarországi szerbeknek Percei tábornok által garantált jogokat. Legfontosabb ezek közül a Vajdaság proklamálása, a nemzeti nyelv használata a tartományi országgyűlésen és a teljes jogegyenlőség. Kohlmann levele végén hozááfűzi: “Ez méltányos bázis, melyet ha a magyar kormány nem fogadna el, méltatlanná válnék arra, hogy szláv létemre szolgáljam őket” Andrássy Törökországot úgy akarta bevonni a szövetségbe, Gyula néhány héttel később személyesen értekezik Garasaninnal és “közös érdekről a közös ellenség ellen” tárgyal a magyardélszláv összefogásról, már nem is Ausztria, hanem Oroszország ellen. Andrássy 1849 június 11-én Batthyány Kázmér külügyminiszterhez intézett levelében kéri, hogy a nemzetgyűlés adja meg a Percei—Kohlmann által proklamált feltételeket. Balcescu Miklósnak, a román föderalistának a tanúsága szerint, a magyar kormány “élénk vitát” folytatott főleg a párizsi konferencia határozatairól. Teleki, Czartorysky és Percei elképzelései azonban Kossuth vétójába ütköztek. Kossuth a külügyekben fenntartotta magának a döntés jogát, és 1849 július 5-én Simonffy alezredeshez intézett rövid levelében világosan kimondja álláspontját: “Magyarország lehet föderátióban Oláhországgal, Szerbiával stb., de Magyarország maga-magával, azaz a kebelében lakó polgárokkal föderatióba nem léphet”. A külügyminiszter, Batthyány Kázmér júniusi jegyzéke e kossuthi koncepció alapján közölte a nemzetiségek vezetőivel és a külképviseletek magyar megbizottaival a kormány határozatát. A jegyzék Magyarország területi és politikai integritásából indul ki, egyetért ugyan a föderáció gondolatával, de utal arra, hogy a magyar kormány megőrizni kívánja a “Magyarságnak azon szupremáciáját”, amelyet magának ezer év történelme folyamán kivívott és amely az állam alkotmányos alapjául szolgál. A kormány hajlandó szövetséget kötni a környező államokkal, amelynek első feltétele egy katonai szövetség Oroszország és Ausztria ellen. Az így létrejött konföderációnak a közös ügyei pusztán a kereskedelem, a közlekedés és a hajózás. Mindebből végülis csak Magyarország és Velence szövetsége valósult meg, ennek további kiszélesedését és érdemleges akcióképességét azonban megakadályozta az orosz intervenció. Andrássy Törökországot úgy akarta bevonni a szövetségbe, hogy az erdélyi hadsereg kompromittálja Törökország semlegességét. Bem 1849 nyarán többször betört Moldvába és török fennhatóság alatti területen üldözte a cári és császári csapatokat, de Törökország félt az Oroszországgal való összeütközéstől s így az előbb-utóbb bekövetkező orosz-török háború idejére elvesztette ütőképes magyar hadsereg segítségét. A föderációs tervek Kossuth általi negatív megítélésében természetesen döntő szerepet játszott két tényező. Ezek: a föderáció kérdése Buda visszafoglalása, a honvédseregek döntő tavaszi győzelmei után került a magyar kormány elé, amely pil'anatnyilag Magyarországot ténylegesen kormányozta. Másik: a nemzetiségi föderalista vezetők minden erőfeszítése ellenére sem létezett olyan erő, amely a vállalt kötelezettségeket garantálja. Kossuth ebben a kérdésben reálisan ítélte meg, hogy “nincs senki, ki másnak mint saját magának nevében bármi kötelezettséget biztosítana, vagy adott szavának a fegyveres tömegek részéről elfogadását biztosítaná”. A magyar kormány valóban nem is garantált mást, mint amit “becsülettel” meg is valósít. Azonban ez a becsület, politikai eredményesség szempontjából nem volt más, mint politikai járatlanság. Mert Ausztria olyan ígéretekkel nyerte meg a nemzetiségeket, amelyekről mindenki előre tudta, hogy megvalósíthatatlanok. Kossuth tehát végső sorban megvétózta a párisi konferencia föderációs tervét, viszont ugyanakkor a függetlenségi nyilatkozattal véglegesen elvágta az osztrák—magyar kiegyezés útját is. A magyar tisztikar és a képviselőház többsége ki akarta használni a magyar honvédseregek győzelmét, hogy ebből politikai tőkét kovácsolva Ausztriával kiegyezzen, garantálva a szabadságharc tulajdonképpeni célját: Magyarország alkotmányos függetlenségét a birodalmon belül. Görgey, aki tisztában volt Magyarország katonai ütőképességével, s nagyobb politikai jártasságról tett tanúságot, mint Kossuth, a kormányzó, szenvedélyesen kikelt Kossuth függetlenségi nyilatkozata ellen, amely az akkori Európa szemében nem volt más, mint a kontinens status quo-jának Magyarország által való felrúgása. A magyar függetlenség ugyanis gyakorlatban létezett, és nem volt szükség annak papír által való megerősítésére. így ez a dokumentum, a függetlenségi nyilatkozat Anglia előtt is írásos, perdöntő bizonyítéka volt, hogy Magyarország nemcsak a nagyhatalmak megkérdezése, hanem azok minden előzetes konzultációja nélkül az európai status quo megdöntését határozta el. Ne felejtsük, hogy míg nálunk Magyarországon a Függetlenségi Nyilatkozat a nemzet évszázados sérelmeinek rapszódikus kifejezése volt, Európa nagyhatalmai számára nem volt semmi egyéb, mint írásos bizonyítéka Magyarország öncélú politikájának, amely felborítja az érvényes európai hatalmi egyensúly rendszerét. Görgey pontosan ezért vádolta Kossuthot, és a Görgey—Kossuth vitának nem az a lényege, hogy kinek volt igaza, hanem az, hogy az adott politikai, katonai erőviszonyok között kinek a koncepciója volt reális. Görgey így adott hangot meggyőződésének: “Ti tehát egyáltaljában el akarjátok úgymond veszteni a hazát? Bizonyára megérdemelnétek, hogy benneteket egy pár zászlóaljjal szétkergesselek, mire egyébiránt egy zászlóalj is elég lenne. Nem eléglitek még az osztrákot, a rácot, az oláhot, az erdélyi szászt, a horvátot? Még az oroszt is nyakunkra akarjátok hozni? Égre-földre kértem Kossuthot, ne legyen elbizakodó, elhamarkodó . . . Mire való a monarchia és respublika közti kérdést erőszakkal a szőnyegre hozni? . . . Ellenfeleink minden szomszéd államban ellenünk, Európa egyensúlyának megzavarói ellen természetes szövetségesekre fognak találni.” Mivel az osztrák—magyar kiegyezés első íratlan feltétele Kossuth lelépése volt, ő a függetlenségi nyilatkozattal — amely a többség akarata ellen történt — megakadályozta a békepártot és Görgeyt, hogy a stratégiai helyzetnek megfelelően kedvező békét kössön Ausztriával. így aztán sem a kedvezőbb osztrák— magyar kiegyezést, sem a bizonytalanabb kimenetelű és Magyarországra nézve előnytelenebb föderációt nem fogadta el. E sorsdöntő és kevés körültekintéssel történt határozatok következményei azonban olyan erőpróbák elé állították Magyarországot, melyek szükségképpen felülmúlták katonai erejét. (Ez egyébként a központi konfliktusa Németh László és Illyés Gyula idevonatkozó történelmi drámáinak is.) Erre vonatkozóan figyelmeztette Kossuthot Szemere már 1848 novemberében: “Vigyázz, vigyázz . . . a haza ne álljon soha egy lábon”. És javasolta Kossuth személyes hatalmának kollektív döntési fórummá való átszervezését. Kossuthról, érdemeinek méltányos elismerése mellett, mégsem mondhatjuk , hogy európai látókörű politikus volt. Kossuth nemzetvezető, magávalragadó szónok, és tehetséges szervező volt, a magyar nemzeti demokrácia és a nagyhatalmi eszmék fáradhatatlan zsenije, aki úgy tudott hegedülni a nemzet lelki húrjain, mint senki más, ő játszotta el ezt a meghatóan szép és véres rapszódiát, amelybe a hegedű és a vonó is beletörött. A magyar szabadságharc közvetlen bukása előtti egységtörekvések inkább csak kísérletek voltak és a jövőnek szóltak, mint az akkori néhány hétnek. Dembinszki galíciai betörésének terve, a román légió felállítása a “Projet de Pacification” utolsó nagy megnyilvánulása volt az egymásrautaltság közös sorsból fakadó tényének. A immár Szegeden ülésező parlament, a párisi konferencia protokolja alapján megadta az autonómiát a románoknak, az ország többi nemzetiségének pedig a “második kategóriát” megillető jogokat. Szemere Bertalan miniszterelnök ünnepi beszédében, 1849 július 28-an megerősítette a magyar kormány őszinte együttélési szándékát: “Engedtessék meg minden népeknek a nemzet szabad kifejlődése. A nemzetiség nem cél, hanem eszköze a szabadságnak, mint a szabadság sem cél, hanem eszköze az emberi és polgári tökéletesedésnek. És a kifejlődés semmi más tekintet által ne korlátoztatnék, mint a statusegység fenntartásával és a célszerű, gyors, pontos közigazgatás lehetőségének tekintete által.” A világosi fegyverletétel előtt két héttel szentesített “Projet de Pacification” nemzetiségi törvényeinek megvalósítására az orosz beavatkozás következtében nem kerülhetett sor. Az oroszok az intervenció időpontját időzítették és teljes mértékben akkor kezdődött igazán, miután mindkét fél kölcsönösen gyengítette egymást, és amikor a megegyezés a magyarok és a nemzetiségek között már majdnem létrejött. A megegyezésre jutó felek érdekközössége nagyobb veszélyt jelentett Oroszország európai és a Földközitenger térségében terjeszkedő politikájának, mint az általa megmentett Ausztria. így az orosz intervenció Ausztria számára a fennmaradást jelentette, viszont Európa “beteg embere”, Törökország, egyedül képtelen volt megakadályozni a Boszporusz Oroszország általi elfoglalását, amit aztán a Krimi háború alkalmával Franciaország és Anglia közbelépése hiúsított meg. Mivel a magyar szabadságharc Kossuth által irányított gyakorlati politikája az európai status quo megdöntésére irányult, közvetve ezt el is érte. A magyar szabadságharc katonai ereje ugyanis megmutatta Európa egyik korabeli nagyhatalmának a gyengeségét, s így a magyar honvédseregek ütőképessége nagyobb európai jelentőséggel bírt, mint képzelnénk. 1849-től a kiegyezésig végbement politikai események Európában a magyar szabadságharc fent említett jelentőségében gyökereznek. Az 1849-től a kiegyezésig végbement politikai események Európában a magyar szabadságharc fent említett jelentőségében gyökereznek. Az 1849-es tavaszi hadjárat sikerei jelként szolgáltak Oroszország számára, hogy a Habsburg-birodalmon belül létezik egy olyan katonai erő, amely magát a birodalmat is megsemmisüléssel fenyegette. Ausztria tehát nem képes komoly akadályokat gördíteni az orosz expanzió elé, különösen a Balkánon és a Boszporusz felé való terjeszkedésben. Franciaország pedig úgy látta, elérkezett az idő, hogy olaszországi befolyását megszilárdítsa; és az 1859-es osztrák—francia-olasz háború igazolta, hogy a magyar szabadságharc katonai ereje reálisnak bizonyult. Az 1859-es villafrancai béke végsősorban a francia—olasz fegyverek diadalát jelentette Ausztria ellenében. Bismarck, a már a magyarok által is megvert Ausztriában nem látott “komoly ellenfelet” s az itáliai háború csak igazolta meggyőződését. A vaskancellár azonban mesteri politikával, egy viszonylag kívülálló harmadikként, learatta a maximális lehetőségeket, melyeket Poroszország katonai ereje garantálni tudott. Königgraetz a gyakorlatban is bebizonyította az osztrák birodalmi belpolitika tarthatatlanságát és az osztrák— magyar kiegyezést 1848-ban elutasító Ausztria soha nem állt olyan közel a megsemmisüléshez, mint 1849- ben és ebből kifolyólag 1866-ban. így végül is, a végzetesen elhibázott osztrák politika közetkeztében Ausztriának ott kellett kezdenie a birodalom újjászervezését, ahol 1848 őszén megszakadt. A kiegyezés két okból volt reális: az erőviszonyok alapján jött létre, és a legroszszabb megoldások közül a dualizmus volt a legkevésbé rossz. Lenin is rámutatott arra, ha Ausztria nem egyezik ki Magyarországgal, a tartományok a “rablóbb és mohóbb” szomszédok, tehát Németország és Oroszország “társországai” lettek volna. Megszívlelendő útravaló a “független nemzeti államok” számára a Monarchia felbomlása pillanatában. Folytatjuk Ötszáz bizony; dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy sem tudta mondani Hogy éljen Eduárd. ” Arany
