Szittyakürt, 1985 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1985-02-01 / 2. szám

4. oldal

«ItTVAKÖHT

1985. február

Budai Bálint.

A román “történetkutatás” zseniális új felfedezése:

“ALEXANDRU SAMA A NAGY ROMÁN TIBETOLÓGUS!”

Aki beleunt az önmagukat gyakran ismétlő és eléggé száraz humorú vicclapok olvasásába és valami igazán “ízeset” akar olvasni, az a komikum új és új oldalaival ismerkedhet meg bizonyos magazinok lapozgatása közben. A baj az, hogy egynémely “komikum” inkább “tragikomikumnak” sorolható be és — mi magyarok — olyanok vagyunk az ilyesfajta ostoba olvasmányokkal, mint az a bizonyos mesebeli öreg király, aki egyik szemével nevetett, — a másikkal sírt.

A “Magazin” című bukaresti hetilap 1984. január 21-i száma a következő szövegű rövid közleményt tárta olvasói elé:

Az egy ideig Tibetben élő utazó, aki 1834-ben az indiai Kalkuttában kinyomtatta az első tibeti—angol szótárt, valamint a tibeti nyelvtant, — a román Alexandru Sama volt.

E sorok írója az elmúlt években éppen eléggé foglalkozott az erdélyi—magyar és ezen túlmenően a román történelemmel s eme foglalatossága közepette a történészi tárgyilagosság azt is előírta számára, hogy forrásmunkák gyanánt ne csak magyar-, hanem román történésztől is olvasson könyveket, tanulmányokat. Több esetben felbukkant a román eredetű forrásokban a “román” Dózsa György neve. Román lett az egész Hunyadi család, Nándorfehérvár hősétől kezdve egészen a reneszánsz Mátyásig. A “román fejedelmek” sorába állították utólagos glédába ama egy esztendeig “uralkodó’ Mihály vajda mögé (!) legnagyobb fejedelmeinket, beleértve a Báthoriakat, Bocskai Istvánt és Bethlen Gábort is, méghozzá ezt a manővert oly ügyesen cselekedve, hogy nem írták ugyan ki nyíltan, hogy — mondjuk — Bethlen Gábor román volt, de azt sem írták oda, hogy magyar lett volna, s — így a legújabb diák-generációkat már meg lehetett téveszteni. A “román tudomány ékes lapjain” magyar zsenik sorakoznak, — s természetesen, mint “románok”, — akár a múlt századok kincses Erdélyében élt az illető, akár századunk halandója volt, stb. A román ún. “történetírók” nyilván vérszemet kaptak ama — sokak által nem várt — meglepő “eredmény” után, mikor sikerült 1918—20-ban egypár nyugati politikussal, sőt publicistával elhitetni, hogy Erdély tulajdonképpen “mindig román volt”! Nos, — gondolták az okos bukarestiek —, ha ezt elhitették, akkor sokminden mást is el lehet majd hitetni velük! Megindult a Kelet- s dél-európai történelem szisztematikus “átdolgozása”. A “dákó-román” cél “szentnek” látszott s — ugye “a cél szentesíti az eszközöket...”

Azok a szorgalmas és ambiziózus skriblerek azonban, akikre — kormányutasítások sorozata folytán — nagyhirtelen a “történettudósi” méltóság és a vele együtt járó ezeréves adathalmaz “átértékelése’ nehezedett — nem mindig tudtak megbirkózni a hatalmas anyaggal. Minduntalan ellentmondásokba keveredtek, — a becsületesebbje itt-ott megvallotta az igazat, mások nem, — meg aztán: itt-ott egyszerűen elfeledkeztek valamely régen élt magyar íróról, művészről, tudósról, vagy történelmi alakról. így feledkeztek meg Körösi Csorna Sándorról is, a háromszék megyei Körösön 1784-ben született székelyről, erről a színmagyar nyelvű és lelkű diákról, aki megjárta Nagyenyed híres kollégiumát s Göttingenben határozta el, hogy a messzi Keletre utazva felkutatja a magyarok őshazáját.

E rövid cikkben persze, nincs értelme e nagy magyar utazó viszontagságos életére ismételten kitérnem. Éppen eleget olvashattunk róla ebben az esztendőben, mikor születésének 200 éves jubileumát ünnepeltük. A nagyvilágon számos nyelven született meg érdekes és értékes értekezés erről a merész magyarról, aki az első angol—tibeti szótár megalkotója lett s aki távol szeretett Erdélyétől, Dardzsilingben nyert végső nyugodalmat. Síremléke ma már telítve van különböző magyar szervezetek plakettjeivel s a sír előterében soha nem fogy ki a virág. A japánok buddhista “szentként” tisztelik emlékét és Washingtontól — Londonon át — Tokióig minden tudományt ismerő ember tudja, hogy Körösi Csorna Sándor magyar volt, magyar hazájával magyarul levelezett. Szülőföldje természtesen az ezeréves magyar Erdély szerves része volt s hősünk magyar voltát — sok minden egyéb mellett — bizonyítja az 1784. évi keresztelő-könyv adata, — no meg a csomakőrösi, emlékét hirdető, magyar nyelvű emléktábla is. Mivel hihetetlenül nagy tehetsége volt idegen nyelvek elsajátításához, alig vitatható, hogy elleste a környéken lakó — Moldáviából, Regátból átszivárgóit oláh családok gyermekeinek szavait, mondatait, de egyébiránt nem túl sok érdeklődést mutatott a határon kívüli oláh országocskák irányában, melyek az ő ifjúsága idején kétségbeesetten megpróbálták a fölöttük egyaránt fennhatóságot gyakorolni akaró törököket és oroszokat — egymás ellen kijátszani.

Körösi Csorna Sándort a magyar őshaza rejtélye izgatta és nem az oláh őshaza misztikuma! Ha az oláhok őshazáját kívánta volna felkutatni, akkor nyilván a Dél-Balkán hegyeibőlvölgyeiből kiindulva kísérelte volna meg követni a romanizált szláv pásztornépek Al-Duna felé vezető útját. Lényegesen könnyebb feladat lett volna, mint a távolkeleti út, a turáni őshaza álmának realizálása!

Azok az ún. “tudósok”, kiknek állandó, jólfizetett állása az volt, hogy fáradhatatlanul igyekezzenek a múltat a “nagy román célok” érdekében átírni, — megdöbbenve tapasztalták, hogy 1983 második felétől kezdve nemcsak a gyűlölt magyarok, de a nagyvilág tudományos világa is készül “valami” Körösi Csorna Sándor nevű, a múlt században élt erdélyi utazó és tudós születésének megemlékezésére! Elképzelésem szerint, ugyancsak a fejükhöz kaphattak! Itt valami kicsúszott a kezükből; — valamit — szórakozottságukban vagy a túlzott adathalmaz nyomása alatt — eddig kifelejtettek! Idegességüket fokozta, hogy az is “napvilágra került”, hogy egy Jakabos Ödön nevű erdélyi székely—magyar nem is olyan régen, 1972 őszén indult el Körösi Csorna Sándor nyomában Indiába, sőt a Kritérion az útinaplóját is megjelentette. (Jakabos Ödön már nem élhette meg naplója megjelentetését; 1979. október 22-én tüdősorvadásban meghalt.) Magyarországon egyremásra jelentek meg Körösi Csorna Sándor megemlékezések, könyvek, tanulmányok s — Bukarest felszisszent e hallatlan “merészségre”: — még egy Csetri Elek nevű romániai magyar író is feldolgozta Csorna életének alkotó szakaszát. A bukaresti Kritérion vezetői alighanem “megkapták a magukét” a “meggondolatlan” megjelentetés miatt!

No, de — “jobb későn, mint soha”! Bukarest elkésett, de “kellő szorgalommal és vasakarattal” minden késés behozható. A késés ambiciózus behozatalának kísérlete volt a bukaresti Magazin január 21-i számában megjelent hírecske a “román” Alexandru Sántáról, a nagy tibetológusról! Nem vitás, hogy ez csak a kezdet! Mostantól kezdve nyilván díszkötésű könyvek sorozata fogja hirdetni több világnyelven Alexandru Sama, a híres román tudós munkásságát. Ez persze, rengeteg pénzbe kerül, de tán még mindig akad egy

belsőbb lyuk a koplaláshoz közel álló román polgárok övén és — a nagyromán dicsőség nemzetközi hírverése érdekében semmilyen befektetés nem túldrága!

Egy szemfüles magyar folyóirat, az Új Tükör — horribile dictu! — felfedezte az érdekes híradást a bukaresti Magazinban és bizony akadt egy merész magyar író, Fekete Sándor, akinek számára a történelmi igazság még mindig fontosabb, mint bármiféle erőltetett és a valóságban nem létező “testvériség”. Fekete Sándor többek között azt írja az Új Tükör 1984. november 11-i számában, hogy: “...némihonfibú lebegett át telkemen, lám milyen pechesek vagyunk mi magyarok: Bolyai János felfedezi az abszolút geometriát s tőlefüggetlenül Lobacsevszkij is ugyanerre a gondolatra jut, s íme, most kiderül, hogy nem a székely Körösi Csorna Sándor adta ki az első tibeti—angol szótárt 1834-ben, hanem ugyanabban az esztendőben Alexandru Sama!”

Fekete Sándor sejthette, hogy nagy fába vágta a fejszéjét, mert Bukarestből könnyen feljelenthetik egy “baráti állam” elleni intrika miatt, de mégis nekilátott, hogy többet tudjon meg e román Alexandru Samáról, ki Körösi Csorna Sándorral egyidőban, vagy még előbb, ugyancsak korai tibeti—angol szótárt alkotott. (“Prímül dictioner tibetian—englez”) Nekiesett — írja — a román lexikonoknak és enciklopédiáknak, hogy megtudja, hogy vajon ki az a román “Sama”, aki elvette Körösi Csornától az elsőséget, de — sehol sem lelte “domnul Samát!” Most már könnyű volt rádöbbenni, hogy Alexandru Sama “vüághírét” csak most “derítette ki” a bukaresti tudománytörténet kutatás! A 200 éves születési évforduló lesz alighanem a kiindulópontja Alexandru Sama román tudós dicsőséges világgá kürtölésének...

Érdekes történelmi hasonlat jut Fekete Sándor eszébe:

“Én mégis azt hiszem, hogy Körösi Csorna románosításának más fő oka lehetett. Fel kell tételeznem, hogy a bukaresti Magazin szerkesztői azt hiszik, hogy még tart a vallásháborúk kora, mikor is a’cuius regio, eius religio’ elve érvényesült: akié a tartomány, azé a vallás. Ha a földesúr katolikus volt, tűzzel-vassal pápistává tette jobbágyait, ha a vidék reformátusfőúr kezébe került, nem nyugodott addig, míg meg nem reformáltatta parasztjait is. Csakis ilyen alapon hihetik a ‘Magazin’ szerkesztői, hogy mivel Erdély egy idő óta Romániához tartozik, a magyar történelem klasszikus erdélyi alakjai is automatikusan románokká avanzsálnak.”

Fekete Sándor — cikke további részében — felhívja a bukaresti szerkesztőket arra, hogy a XVI. századi vallásháborúk kora már elmúlt, — “legalább is a világ józanabb vidékein”. A politikai és nemzeti fanatizmus őrjöngése — írja — még tart s “tőlünk nem is meszsze még iszonyú rémdrámák zajlanak” (!!), de az értelmes emberek feladata — a magyar író szerint — nem a fanatizmus szítása volna, hanem csitítása, leszerelése. Cikkét azzal zárja, hogy nekünk már nincs kedvünk “a történelem kabaré rovatába tartozó csipcsup ügyekkel” foglalkozni. A magyar történészek nem fogják alkalmazni a románok utólagos “személy-kisajátítási” játszadozását.

“Ilyen kisajátításra egyébként nincs is okunk: a magyr történelem, irodalom, művészet és tudomány számunkra épp elegendő nagy embert nevelt fel, s ezért nem ácsingózunk a mások klaszszikusaira. ” (Idézetek az Új Tükör 1984. XI. 11-i számából. A cikk címe: “Cuius regio?”)

Véleményem az, hogy igenis foglalkoznunk kell e “csip-csup ügyekkel” is s a nemzeti emigráció egyik főfeladata kell legyen az, hogy hazudozásokra való rávilágítás fokozatosan érthetőbbé teheti a Nyugat előtt Bukarest Erdéllyel kapcsolatos nagy hazugságát is. S akkor: beválhat az a régi jó közmondás: hogy “a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát...”

Ceausescu bonni látogatása

A németországi magyar emigránsok már régen vártak arra az alkalomra, hogy Ceausescu román diktátornak szemére vessék az erdélyi magyarság megpróbáltatásait, kínzásait, elnyomását. Ceausescu bonni látogatása kitűnő alkalomnak Ígérkezett.

Már a szeptember végi rabnemzetek évi kongresszusán is többen előhozták a tüntetés tervét. Meg kellett szervezni, előkészíteni. A tüntetésben a magyarokon kívül az erdélyi szászok, a bánáti svábok is részt vettek, habár először vonakodtak, mert nem akarták elrontani jóviszonyukat a románok felé, veszélyeztetve a kivándorlást.

Amire nem gondolt senki, azt a szenzációt a német televíziós adások tartogatták, a nézők egyik ámulatból a másikba estek. Tíz napon át minden nap román terror-részletekről szóló közlemények, a román korrupció ecsetelése, az erdélyi nemzetiségi kérdés tálalása szerepelt hosszabb-rövidebb keretben műsorukon.

A legnagyobb politikai meglepetés az volt, hogy a bonni román követség kém-főnöke disszidált és a sajtóban leleplezte a román kémszervezet egész nyugeteurópai aknamunkáját, mire a német követség hat emberét azonnal kirúgták. S mindezt közvetlenül Ceausescu látogatása előtti napokban hozták nyilvánosságra.

Az egész látogatási idő alatt a német sajtó fő témája a kémkedési ügy volt, amit megfelelő keverésben egészítettek ki, a kivándorolni akaró szászok zsarolásával. A német TV Ceausescu érkezése előtti napon egy olyan filmet mutatott be, mely Ceausescu élettörténete és uralkodása, melynek vezérfonala “a suszterinasból lett öijöngő diktátor”, aki újraválasztásakor szabályszerű

trónfoglalási szertartást csináltatott magának, valódi trónszékkel és uralkodói insigniákkal, aranyjogarral, vállszalagokkal, stb. A film végén bemutatták Ceausescut egyik pártkongreszszuson, ahol politikai ellenzéke sarokba szorította őt, és amire ő őrjöngve, tombolva, artikulátlan ordítással felelt.

A filmet kik állították össze — az titok.

Háromnapos politikai szereplésekor egész Bonn úgy nézett ki, mint egy zsibvásár, terek és utcák tele voltak emberekkel. Német és román nyelvű plakátokkal, zászlókkal, nemzeti viseletű csoportokkal. Rengeteg röplapot, sajtó-propaganda anyagot osztogattak, amit még román emigránsok is terjesztettek. A fogadtatáson még a német politikusok arcán is észrevehető volt, hogy megvetéssel csinálják, de fogadni kellett és mosolyogni, mert a politikai érdek úgy kívánta.

Azt mondják a résztvevők, hogy ilyen tüntetés még nem volt Bonnban.

Örvendünk, hogy így legalább a világ elé került véreink szenvedése. Az UNO kegyesen meg is hallgatja panaszunkat, “elítéli” Romániát — mint ahogyan a közelmúltban is tette —, de egyszerűen nem veszik tudomásul és Ceausescu utasítására tovább csinálják, mivel tudják, hogy sankció nyomában nem következik.

Már nagyon vártuk a bonni híradást. Hálánk a német TV-nek és azoknak a lelkes tüntetőknek, akik ki mertek állni, a magyaroknak, szászoknak, sváboknak és a román nemzeti emigránsoknak, mert ők is megelégelték a diktátor terrorját.

T. Dombrády Dóra