Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-10-01 / 10. szám

1982. október «IttVAKOkt 9. oldal HENKEY GYULA ILYENEK VAGYUNK VALÓ VILÁG (Adatok magyarországi népességek társadalmi néprajzához) 1956 óta végzek embertani vizsgálatokat a Duna—Tisza közén, a Palócföldön és a Tiszántúl középső részén. E vizsgálataim során lehetőségem volt olyan jelenségeket észlelni, melyek egyes rokon tudományágak, így a társadalmi néprajz, a szociológia és a pszichológia kutatási területét is érintik. E cikk keretében néprajzi egységenként elsősorban e rokon szaktudományok egyes összefüggéseivel kívánok foglalkozni nagy­részt saját benyomásaim alapján. Tudatában vagyok annak, hogy a vizsgált csoportok, közösségek közötti eltérések részben történeti-társadalmi fáziskülönbségek, ez azon­ban ilyen tudatosan soha nem jelentkezik a köztudatban, én pedig az embertani kuta­tások alkalmából észleltem ezeket a jelenségeket. ÉSZAK-BÁCSKA Baja környékének néprajzi szempontból egyik legismertebb magyar községe Nagy­­baracska. Népviseletük rokon vonásokat mutat a sárköziek és a szeremleiek viseleté­vel, a népi táncok terén is azon községekkel mutatható ki szoros kapcsolat, melyek a török megszállás alatt is fennmaradtak (Szeremle, Érsekcsanád). A XVIII. századi ira­tok szerint a község túlnyomóan homokos és szűk határa miatt lakossága leginkább halászattal foglalkozott. Nagybaracskát 1763-ig részben szerbek lakták. A szájhagyo­mány szerint a szerbek ferdítették el Aladics-ra a községben lakó Aladin család nevét, melyből itt maradt török ősre lehet következtetni. Szerb lakosai a Zombor melletti Orszállásra (Sztanisics) települtek át, 1768-ban már 182 magyar családról emlékezik meg az okirat. A halászat szerepe a nagybaracskaiak életében sokáig jelentős volt, a Ferenc-csatornát évtizedekig nagybaracskai halászok bérelték. A nagybaracskaiakra a nagyközepes termet, barna—fekete haj és barna szem a jellemző, a magas termet és a barna szemszín a nőknél kissé gyakoribb. Dávodról (Dautováról) szintén 1763 körül költöztek el a szerbek, a magyar betele­pülők a szájhagyomány szerint fele részben Kalocsa környékiek voltak, fele részben a Palócföldről érkeztek. A Kalocsa környéki eredetű családok a palócokat „tótoknak” nevezik, mint általában a Duna—Tisza köze őslakosai azokat, akik északról érkeztek. A Dávodon vizsgáltak között apai és anyai ágon 10%-ban mutathatók ki szlovák hang­zású nevek. A családnevek és az embertani típusok összevetése után megállapítható volt, hogy a mongoloid és a keletbalti típus szinte kizárólag azoknál volt kimutatható, akik ősei között szlovák nevű is volt, az előázsiai típus csak mindkét ágon magyar nevű ősök esetén volt észlelhető, a turanid és a dinári típus pedig arányosan oszlott meg. A dávodiak között mindkét nemnél gyakori az igen erős alkat, a férfiak testma­gassága Észak-Bácskában a legnagyobb. A hercegszántói vizsgálatok előtt tájékozódtam a helyi településtörténeti adatok iránt. Bár a Központi Statisztikai Hivatal levele szerint 1960-ban a 3895 lakos közül 2770 volt a magyar, 1049 pedig horvát, szerb és egyéb délszláv anyanyelvű, az utóbbi összevont csoportból 231 személy mint szerb anyanyelvű szerepelt, de Lükő Gábor arról tájékoztatott, hogy a magukat szerbeknek vallók ősei eredetileg szintén sokácok voltak, közlése szerint erről Vujicsics Tihamértól értesült. Hercegszántói adatközlőim ugyanezt erősítették meg és elmondták, a hercegszántói sokácok egy része akkor tért át a görögkeleti vallásra, amikor a XIX. század végén a katolikus templomban meg­cserélték a nagy- és a kismise nyelvét és a nagymise lett magyar nyelvű. Lehetséges, hogy a sokácok felindulásában az is szerepet játszott, hogy Hercegszántón a magyarok viszonylag nagyobb része tartozott a szegényebb réteghez. (Hasonló volt a helyzet általában az egész volt Bácska területén, ahol egyrészt a volt uradalmi cselédek között aránylag a magyarok száma volt a legnagyobb, másrészt a Szerbia felszabadulása után a hazájukba vissza nem térő szerbek a Bácska legtermékenyebb, déli részében tömörül­tek, az üresen maradt legjobb mezőgazdasági területek zömére pedig német telepese­ket hoztak.) Hercegszántói kutatásaim során több ízben hangsúlyoztam, sokác szár­­mazásúakat vizsgálok, függetlenül attól, ki milyen nemzetiségűnek vallja magát. Ezt a megjelentek közül mindenki tudomásul vette, kivéve 1—1 úrszentiváni, illetve regő­­cei születésű szerb asszonyt, akik helyi görögkeleti vallásé férfiakhoz mentek feleségül. A vizsgálatok lebonyolításában nagy segítséget nyújtottak a helyi szerb-horvát általános iskola tanulói. A tüdőszűrésen megjelent minden délszláv származásúnak vélt 18 éven felüli férfit és nőt kértek, hogy jöjjön az embertani vizsgálatra. Behívták a Dávodról bevándorolt magyarokat is. Általában mindenki érdeklődött, melyik típushoz tartozik, mi a vizsgálat célja, milyen embertípusok jellemzők a magyarokra és a délszláv népességekre. Az volt a benyomásom, az embertani vizsgálat is hozzájárult a több év­tizedes elzárkózási tendenciák feloldódásához és módot nyújtott annak tudatosításá­hoz, hogy a történelmi, kulturális és társadalmi kölcsönhatások értékeit érdemes a jövőben fokozottabb mértékben figyelembe venni. A fiatalság körében egyre gyako­ribb a magyarok és sokácok közötti házasság és a helyi „szerb” öntudat is egyre na­gyobb mértékben veszi figyelembe a településtörténeti és társadalmi tényeket. A vizsgált sokác származásúak között az illírekkel kapcsolatba hozható dinári és a közép­ázsiai eredetű turanid gyakorisága egyenlő, és ezek arányát megközelíti az ozmán­törökökre leginkább jellemző előázsiai típus. A sokácokra a nagyközepes termet a jellemző, de a férfiaknál lényegesen gyakoribb a magas termet, mint a nőknél, amely jelentős részben a szikár felé hajló futóatléta alkathoz kapcsolódik. Bunyevác származásúakat Észak-Bácskában első ízben Katymáron vizsgáltam. Bár a vizsgálatot gondos előkészítés előzte meg, a helyi szerb-horvát általános iskola peda­gógusai és tanulói részéről pedig a lehető legnagyobb segítséget kaptam, a legtöbb nehézséggel itt találkoztam. Katymáron még a második világháború alatt a németek voltak többségben, de ezek nagyobb részét a negyvenes évek második felében kitele­pítették, a bunyevácok aránya (kb 1 /3) nem változott. Katymáron azonban a jelenlegi társadalmi problémák lényege elsősorban nem a magyarok, a bunyevácok és németek egymás közötti viszonyából, hanem a bunyevácok között kialakult, ellentétes nézetek­ből adódik. Kutatásaim alkalmából a segítségül kapott szerb-horvát iskolai tanulók és az egymást váltó pedagógusok kérése ellenére a volt partizánok egy része — kivétel nélkül mai 55—65 év közöttiek — megtagadta az embertani vizsgálaton való megjele­nést, arra hivatkozva, hogy őket a személyi kultusz idején méltánytalan sérelmek ér­ték (nem bizonyított kémkedés vádjával kerültek börtönbe). A bunyevác származásúak egy másik része nem kívánt kiadványban együtt szerepelni a volt partizánokkal. (A felszabadulás után, kb. 1951 végéig a helyi vezetés és a rendőrség irányítása nagy­részt a volt partizánok kezébe került, a svábok új vagyoni helyzetének és egyes sváb családok kitelepítésének elbírálásánál is jelentős szavuk volt.) A nagy többség azonban nem idegenkedett a vizsgálatoktól, barátságosan viselkedett, sőt az általános iskola értesítése alapján az esti órákban azok jelentős része is megjelent vizsgálatra az iskolá­ban — főleg az idősebb korosztályok —, akik a tüdőszűrés alkalmából véletlenül ki­maradtak. Többen megjelentek sérelmeik és fenntartásaik említése mellett a két ide­genkedő csoport közül is. Az egyik volt partizán igen barátságos volt, elmondta, ő el­hiszi, hogy a kutatókat valóban érdekelheti, milyen embertani adatok jellemzők a bunyevácokra, bár ő is volt az ötvenes évek elején börtönben, mégis úgy érzi, újra lehetővé tették számára a beilleszkedést a társadalomba, ő is nyugodt körülmények között dolgozhat, neki nincs mitől félnie, az sem érdekli, ha egyesek az embertani vizsgálatot egy új katymári partizán-ellenes kampány kezdetének tekintik. Ezek a sza­vak igen jól fejezik ki a nagy többség véleményét, mely szerint vissza kell térni egymás megértéséhez, megbecsüléséhez és a sérelmeket ideje lenne kölcsönösen elfelejteni. A katymári bunyevácok között feltűnően nagy számban találkoztam szikár, vagy a szi­kár felé hajló, magas, futóatléta alkatúakkal; dinári, turanid, előázsiai a főbb típusok előfordulási sorrendje. Módom volt német származásúakkal is beszélni. Szavaikból ki­vehető volt, helyzetükkel meg vannak elégedve, volt sérelmeiket nem emlegették. Érdekes volt hallani arról, mind a svábok, mind a bunyevácok részéről, miként ítélik meg egymás, valamint a magyarok természetét, elsősorban összeházasodás szempont­jából. Mindez azért volt igen érdekes, mert a Baja környéki vegyes nemzetiségű falvak­ban mindenhol szinte szó szerint ugyanazt hallottam. A bunyevácok szerint a svábok túlzottan spórolósak, anyagiasak, velük nehéz lenne házasságban tartósan kijönni, bár a magyarok nem teljesen olyanok, mint a bunyevácok, de azért házastársul elfogadha­tók, míg a svábok szerint a bunyevácok túlságosan könnyelműek, mulatósak, s bár a magyarok sem annyira takarékosak és megfontoltak, mint ők, de azért házastársként őket még el lehet fogadni. Igen érdekes volt az együttlét a bunyevác tanulókkal. Meg­lepett, hogy egymás között is magyarul beszéltek, az egymást váltó szerb-horvát álta­lános iskolai pedagógusoktól is azt hallottam, szóban és írásban egyaránt magyarul tudnak a legjobban, a legnagyobb iskolai nehézségük abból adódik, hogy a szerb és az orosz ABC betűit összekeverik. Bunyevác származásúakat Csávolyon is vizsgáltam. Csávoly bunyevác „atyafiságá­­nak” vizsgálatát a kecskeméti rendelőintézet volt asszisztensnője ajánlotta, aki meg­jegyezte, hogy Csávolyon igen barátságos fogadtatásra és kulturált környezetre szá­míthatok. Magam is nagy érdeklődéssel tekintettem a csávolyi vizsgálat elé, mert a rá­dióban hallottam a csávolyiakról szóló „Megbékélés” című dokumentumjátékot, nem színészek, hanem a valóságos szereplők tolmácsolásában és ez olyan nagy hatással volt rám, hogy utána még kétszer meghallgattam a megismételt adásokat. A doku­mentumjáték kulcsszereplője a készítés idejében a csávolyi általános iskola igazga­tója, a délszláv szövetség későbbi főtitkára, aki elmondta szerelme és házassága történetét egy kis „copfos”, Csehszlovákiából áttelepített (a Csehszlovákiából áttelepítetteket az őslakosok általában mindenhol „felvidékiként” említik) magyar lánnyal. Mint a rádiójátékból kiderült, „ő törte meg a jeget", ő merészelt a csávo­lyi bunyevácok közül elsőként magyar lánynak udvarolni, s bár rokonsága és baráti köre sűrűn fejezte ki nemtetszését, kitartott választottja mellett és a hangjáték szellemének megfelelően ez volt a csávolyi nemzetiségek megbékélésének egyik kezdő lépése. Nyilatkozott a darabban egy — a történés idején fiatal — sváb gazda is, aki kételkedett a „felvidéki” magyar áttelepültek mezőgazdasági szakértelmében és mun­kabírásában, ezért kihívta őket kaszálóversenyre és közlése szerint, majdnem „szégyen­ben maradt”. Ezt a „megbékélés” másik jeleként ismertem fel, a jó gazda hírében álló sváb férfi elismerte, a betelepült magyarok a munkában is méltók a megbecsülésre. — Vizsgálataim eredményei szerint a csávolyi bunyevácokra a magas termet a jellemző, gyakori a robusztus, igen erős alkat, a főbb előforduló típusok előfordulási sorrendje turanid, dinári, előázsiai, a vizsgált bunyevácok ősei között eléggé jelentős számban fordulnak elő magyar eredetű családnevek. A csávolyi vizsgálat adatokat nyújthat a turanid és a dinári típus keveredésének alkati összefüggéseire nézve is. (A dinári típus elsősorban igen hosszú lábai folytán magas termetű, a turanidoknak a lábaikhoz képest inkább a törzsük kissé hosszabb.) Az már most is megállapítható, hogy a csávo­lyi bunyevácok úgy magas termetűek, hogy a dinári típus hosszú lábai nem jellemzők rájuk. Lehetséges, hogy a kedvező környezeti, társadalmi és gazdasági hatások mellett a Csávolyon leggyakoribb típusok vérmérsékleti kölcsönhatásai is elősegíthették a mai csávolyiakra jellemző udvarias, nyugodt, de egyben öntudatos fellépés kialakulását. Érdeklődésük a kultúra és a hagyományok iránt nyilvánvalóan elsősorban a vezetők, pedagógusok és a helyi bunyevác közösség szellemi irányítóinak érdeme. PALÓCFÖLD A Palócföldön 31 palóc-magyar és 2 szlovák eredetűnek tartott községben végeztem vizsgálatokat. Bár a palóc népművészet, népviselet, népdalok és hiedelmek a szakembe­rek körében igen jól ismertek és ez a vidék valósággal a mai magyar népi kultúra kincsesbányájának tekinthető, de embertani vizsgálataim eredményei, valamint az ezekhez kapcsolódó élmények, megfigyelések lehetővé teszik azt is, hogy a palóc tár­sadalmi, gazdasági, szociális, kulturális és lélektani problémákat összefüggéseikkel együtt, komplex módon tegyem vizsgálat tárgyává. E téren azért is vagyok szerencsés helyzetben, mert palóc rokonságomon keresztül is módom volt adatokat gyűjteni. Á palócok eredete még nem teljesen tisztázott, de a kutatók többsége a kabaroktól származtatja őseiket, akik közé Tatai Molnár Magdolna szerint az Árpád-korban el­fogott kun hadifoglyokat, Rásonyi László szerint pedig Zsigmond király idejében Hunyad megyéből, korábban oda betelepített kun eredetű kenéz családok (akik közül Hunyadi János is származott) egy részét továbbtelepítették a Mátra és a Bükk-hegység környékére, Kniezsa István az Árpád-korban a Palócföld fennsíkjain még szláv népessé­get is kimutatott, de László Gyulának és Tretyakov professzornak a „Szovjet régészet” folyóiratban megjelent beszélgetéséből megállapítható, hogy a korábban szlávokként emlegetett, a honfoglaló magyaroknak meghódoló lakosság alatt a Kárpát—Duna me­dencében az egész korábbi népességet (a keleti eredetű avarokat, onogurokat, szar­matákat, finn-ugorokat, valamint a szlávokat, a germánokat, a keltákat stb.) együtt kell érteni. Tretyakov szerint a szláv nyelvűek sem lehettek tiszta szlávok. A Palóc­földön is számos avarkori temetőt tártak fel, Szabó János Győző pedig nagy számban mutatott ki szarmata és kelta temetőket. A XVIII. század első felében egyes elhagyott községekbe szlovák, vagy részben szlovák telepesek is érkeztek. Bartucz Lajos 1938-ban a palócokat még úgy említi, hogy termetük kisközepes, gya­kori közöttük a világos szemű, sötétszőke hajú, keletbalti típus, a mongoloidok aránya pedig szerinte egyes községekben a 20—25%-ot is eléri. Bartucz professzornak kisebb létszámú vizsgálatokra alapított megfigyelései az én eredményeim szerint csak kis­mértékben jellemzők a palócokra. A palóc centrum népességeire, melyek a török kor­ban a legnagyobb mértékben fennmaradtak, a termet a nagyközepes és a magas határán van (a palócok hazánk magasabb termetű csoportjai közé tartoznak), leggyakoribb a barna szem, a barna—fekete haj aránya mindenhol 95% felett van, a magyarság török elemeivel kapcsolatba hozható turanid és pamiri típus közel hasonló arányban észlel­hető, mint amennyit Lipták Pál 1958-ban honfoglaló magyar koponyák vizsgálata alap­ján kimutatott (40% feletti), a keletbalti típus gyakorisága csak azokban a községek­ben emelkedik 10% fölé, melyekben a szlovák eredetű családnevek több, mint 20%­­ban kutathatók ki, (a török elemekkel kapcsolatba hozható turanid és pamiri típus aránya ezen utóbbi községekben is csak kismértékben csökken), a mongoloidok elő­fordulása pedig a palócok között eredményeim szerint csak 0,9%. Sok az igen erős, robusztus alkatúak száma, mely magas vagy nagyközepes termethez kapcsolódik, a nők általában izmosak és „teltkarcsúak”. „Vékonydongájú” és kövér egyaránt ritkán észlelhető köztük. A palóc centrumban több a magas termetűek és a robusztus alka­túak száma, a legtöbb erős alkatú férfivel és nővel Őrhalomban, Karancskesziben, Mát­­ramindszenten és Pétervásárán találkoztam. A Palócföldön Szászi Éva pszichológus az én vizsgálataimmal párhuzamosan szépségideál-felméréseket is végzett, előzetes jelleg­gel Rimócon, Lucfalván, Bárnán és Nádújfalun, Őrhalomban pedig a pszichológiai vizs­gálat az egész 24—60 éves őslakos népesség megjelent tagjaira kiterjedt. Kilenc, hazánk­ban előforduló embertípusból lehetettválasztani,aszimpátiavizsgálat során előszörl—1 fiatal férfit és nőt, középkorú férfit és nőt külön-külön, majd egy-egy típushoz tartozó négy személyt kellett együtt választani. Ugyanilyen választás volt az unszimpátiára,néz­­ve is. Minden faluban közel egyenlő arányban az összes egyéni szimpátiavizsgálatok

Next

/
Oldalképek
Tartalom