Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
4. oldal $*ITTVAKOI*T 1982. december Szlovákia legrégibb városai közt egy sincs, amelynek múltja a hazai történeti- és szépirodalomban ekkora érdeklődésnek örvendene. A város első ízben a IX. század első harmadának végén tűnik fel. Vele egyidőben találkozunk a Nagymorvaország kialakulásának első nyomaival, mely egy emberöltő múltán majd nagy szerepet játszik a Kárpát-medence történetében. Aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a város múltja éppen a morva történelemmel való egybeforródása miatt ébresztette fel a cseh és szlovák történetírók érdeklődését, mely a XVIII. századtól kezdve napjainkig lankadatlan maradt. Az elmúlt száz esztendő alatt azonban történetírásunk számos változáson ment át. A nemzeti romantika dicsfényével besugárzott legendás regéket a hazai és külföldi történettudósok és régészek komoly, tényfeltáró munkája, fokozatosan a valóságot jobban megközelítő ismeretekkel váltja fel. Ez teszi lehetővé, hogy a sokszor nagyon elterjedt, kellő alapokat nélkülöző hagyományos történelmi magyarázatokat átértékeljük. E város nagyszerű múltja minket is megragadott. Habár tanulmányunk keretei szűkre szabottak, mégis többet szeretnénk nyújtani a múlt eseményeinek egyszerű felsorolásánál, illetve a mai álláspontok egyszerű, ismételt leírásánál. Megfigyeléseinkkel a város múltjának további tisztázásához szeretnénk hozzájárulni. Célunk maradéktalan megvalósításához bizony egy vaskos kötet is kevés lenne. Ezért csupán egy-egy jelentős kérdés kapcsán mondjuk el észrevételeinket az egykori és kortárs történészek munkájához. Nyitra őstörténetének három olyan korszaka van, melyben lényegesen különbözik a többi környező város kialakulásának történetétől. Az alábbiakban e három korszakról szólunk. I. VANNIUSTÓL TEODOR AVAR KAGÁNIG (21-től 805-ig) Augustus császár híres angorai feliratán olvassuk, hogy "a pannóniai népeket, kiket előttem soha a római nép katonasága el nem ért, Tiberius Nero fogadott fiam, és időbeli követem győzte le. A római nép birodalmának hatalma alá vetette őket és kiterjesztette Illirikum határait a Duna folyó partjáig.” Ez az időszámításunk előtti 10. év körül történt. A Duna középső szakaszán élő népek a római uralom alá kerültek, és egyúttal átlépték a történelmi kor küszöbét. Közép-Európa, főként pedig a Kárpát-medence viszonyairól ezután már nemcsak a régészeti anyag tanúskodik, hanem az írott források is értesítenek minket. A római katonai hódítást — mint Alföldi András írja — jóval megelőzték a római kereskedők. A borostyánkő-kereskedelem útvonala, amely Nagy Germániából a Morva folyó mentén majd Pannónián át vezetett dél felé, őket különösen vonzotta. Ezt bizonyítja egy kereskedelmi település Nauportus — Ljubljana Laibach — i. e. 183 táján történt megalapítása a Száva partján. Tulajdonképpen a kereskedelmi kapcsolatok tették lehetővé, hogy a római közigazgatás már az időszámításunk kezdete előtti évtizedben viszonylag pontos földrajzi ismeretekkel rendelkezett a Duna környéki országokról Nagy Germániát is beleértve. Arról, hogy ekkor már milyen jól ismerték a rómaiak Közép-Európa földrajzát, Augustus császár i. e. 6-ban Marobud királysága ellen viselt hadjáratának terve győzhet meg bennünket a legjobban. A haditerv földrajzi vonatkozásának értékére Ondrouch Vojtech mutatott rá. Velleium Paterculus jegyezte fel, hogy Augustus császár a germánok ellen ekkor két csapatot indított el. Az egyik a Rajna, majd Majna folyók mentén vonult, a másik Tiberius vezetésével Carnuntumból a Morva mellett, hogy egy előre meghatározott helyen találkozzanak. A két hadsereg öt napi járóföldre volt egymástól, amikor visszatérésre kapott parancsot. Róma földrajzi ismeretei tehát eléggé megbízhatóak voltak a birodalom határain túl is. A kereskedelmi és főként a hadi igények következtében jöttek létre az első összefoglaló földrajzi művek. Bennük már a minket érdeklő vidék, a Morva és Vág köze is egyre gyakrabban és világosan kirajzolódik. Az első ilyen mű, amelyben már a Morva folyótól keletre eső vidék is szerepel a görög Strabó (i. e. 63 — i. u. 19) földrajza volt. A Dunától északra fekvő területeket csupán nagy vonalakban vázolta. A Szudéta hegységet és a Kárpátok nyugati vonalát még nem különböztette meg, hanem a “Herciniai erdő” néven foglalta össze. Az erdő lakóiról azonban már többet tud: “az Elba menti Germánia déli részén főként a svébek laknak, közvetlenül utánuk a dákok földje van”. A dákok földjének pontosabb meghatározását az idősebbik Plinius híres természetrajzi könyvében a “Naturalis Historia------ban találjuk meg: “A Duna és a Hercíniai erdős hegység közt fekvő vidéket egészen a Carnuntum táján (Deutsch-Altenburg közelében) fekvő pannóniai téli táborig, valamint a germánok ottani határvidékéig, a síkságokat és rónákat a szarmata Jazygo k birtokolják, de a hegyek és az erdős dombvidékek a dákok kezében vannak, akiket ezek (a jazygok) a Tiszáig kergettek a Márus (Morva) vagy a Duria folyótól, amely elválasztja őket (a jazygokat) a svébektől és Vannius királyságától. A hegyek túlsó oldalát a bastarnok és egyéb germán népek birtokolják.” Az idézet szerzője az idősebb Plinius i. sz. 23 és 79 közt élt. Természetrajzában saját korának, az első évszázad első felének viszonyait rögzítette. A Dúria folyó azonosítása körül sok vita volt már. A legvalószínűbbnek azt a véleményt kell tekintenünk, hogy e kelta név alatt — gyors folyású vizet jelent — a későbbi hasonló értelmű germán nevű Waag folyót kell értenünk. Az eddigiekből tehát kiderül, hogy időszámításunk elején, — amikor a római uralom elérte a Dunát — a Morva, Vág és Garam közti vidék nagy mozgásban volt. A közép Duna tájékának legősibb két népe az illírek — ők a Duna alatt és tőle nyugatra laktak — és a dákok — akik az ellenkező oldalon szálltak meg — voltak. Csehország vidékén a kelta bójok laktak, akik i. e. az első évszázadban részben áttelepültek a Duna alá a noricumi és pannóniai részekre. Mindkét nép megőrizte jellegét, annak ellenére, hogy kb. i. e. 400 táján az illírekre rátelepedtek a kelták, s két évszázaddal korábban a Dunától keletre eső dákok közé szkíták vegyültek. A germán törzsek i. e. 10 körül érték el a Morva nyugati partját és fokozatosan a Dunáig vonultak. A Közép-Duna romanizálásának korában i. e. 10-től i. sz. 20-ig a Morvától nyugatra a germán svébek, tőle keletre a dákok laktak. A dákok uralmát a rómaiak még Pannónia meghódítása előtt törték meg. Erről az eseményről, vagyis Marcus Vinicius i. e. 19 körül viselt hadjáratáról a tusculumi feliratos tábla értesít bennünket. A felirat szerint ő volt az első római, aki átlépte a Dunát és legyőzte a dákokat. Pelikán szerint ez a hadjárat a Duna-Tisza közében, a mai Pest—Pilis —Solt megyék területén játszódott le. A tusculumi falirat tehát magyarázatot ad arra nézve, hogy miért tudták a szarmata népek a nemrégen még hatalmas és erős dák népet egyrészt a Morva és Garam közéből felszorítani a Tátra és a mai közép-szlovákiai hegységbe, amiről Plinius fentebbi idézetében olvastunk, másrészt a Tisza mögé. PÜSPÖKI-AZ ŐSI (A kortársak híradásai és a tör A római birodalom alighogy elérte a Duna középső szakaszát, már a Duna feletti terület meghódítását is tervbe vette. A germán törzsek közti viszályok erre kitűnő alkalmul szolgáltak. A Rajna menti germánokat: markomannokat és kvádokat i. e. 9-ben Drusus legyőzte és ezek a rómaiak elől Csehországba arra a területre költöztek (Bojohemum), ahonnan a bolyok egy része előttük kivonult. A kvádok, akiket a rómaiak svébeknek is hívtak, a Bojohémumban megtelepült markomannok és a Morva folyó közt elterülő vidéket szállták meg. Marobudus országa ellen i. e. 6-ban Sentius Saturninus és Tiberius vezetésével újabb római hadjárat indult. Ezt mint fentebb említettük, a pannóniai felkelés megakasztotta. Három évvel később azonban a rómaiak vereséget szenvedtek Marobudustól és a Szabad (Négy) Germánia meghódítása elmaradt. A germán törzsek belső viszályai következtében Marobudus i. sz. 19-ben megbukott és a rómaiakhoz menekült. Nem sokkal később, 21-ben, Marobudus ellenfele Katvalda is elődje sorsára jutott. A két menekülő törzsfő kíséretében nagyobb germán csoport jött át Pannóniába és Noricumba. A rómaiak érdekeinek ezek ittartása nem felelt meg. A továbbiakról Tacitus értesít Annaleseinek második könyvében: “mindkét tartomány barbárait nehogy azok ott letelepedve a tartományok nyugalmát megzavarják, a Duna másik oldalára helyezte és Vanniust tette meg a germánok királyává'. A Cusus folyó azonosítása Durához hasonlóan ugyancsak sok vitára adott alkalmat. Pelikán szerint azoknak kell igazat adni, akik e folyót Morvától keletre keresték. Személyes véleménye az, hogy a Cusus alatt is a Vágót kell értenünk. Ezek szerint a Vágnak a germánok előtt két neve lett volna: Duria és Cusus. Pelikán véleménye Plinius hatására született. Mint fentebb olvashattuk, Vannius királyságának és a szarmaták földjének közös határát Plinius a Morvától keletre eső folyóhoz, a Duria —Vághoz tette. Melyik folyó tehát a Tacitusnál említett Cusus? A forrásokat elemezve mi ekképpen látjuk a kérdést: Plinius — már Pelikán is észrevette ezt — a Morva keleti részeinek korai, időszámításunk első két évtizedéből származó adatait használta fel. Tacitus most idézett helye viszont sokkal később Íródott (55 és 120 között élt), amikor (51 körül) már Vannius is Marobud és Katvalda sorsában osztozott. Tacitus főbb idevágó adatai ezek: Vannius uralkodásának végefelé a szomszédos népek ellenségeskedése és belső viszálykodások sodrába került. Az utóbbiak okozói a hermunduroknak nevezett germán törzs királya Vibitius és két unokaöccse, Vangio és Sido voltak. Vannius királyságában polgárháború tört ki, amelyet a szomszédos germánok is támogattak. Tacitus mondja, hogy: “A ligeket és más népeket is a királyság gazdagsága, amelyet Vannius harminc éven át rablással és vámszedéssel halmozott össze, magához vonzotta. A szarmarta jazygokból (Vanniusnak) saját gyalogos és lovas katonái voltak. Számuk azonban kisebb volt az ellenség nagy tömegénél, ezért úgy döntött, hogy a háborút a várakba vonulva fogja folytatni..." Ellenfelei erejével Vannius nem birkózhatott meg. Nem volt hát más választása, mint Róma védnöksége alá menekülni. “Királyságát — mondja a továbbiakban Tacitus — Vangio és Sido osztotta fel egymás közt.” Az elmondottakból a Cusus folyó azonosítása szempontjából fontos körülmény rajzolódik ki: a) Vanniusnak 51 körül már nemcsak germán, de jazyg-szarmata katonái is voltak, sőt ezekre támaszkodott saját népe ellenében. b) A jazyg szarmaták a Duria —Vágtól keletre laktak. c) Vannius tehát időközben országa határát a Garamig, azaz feltehetően a vele azonos Cusus folyóig tolta ki. Következtetésünk helyességét, amely egyben érthetővé teszi Vannius királyságának kettéosztását is, alább majd részletesen igazoljuk. Előbb azonban a folyónevek kérdését zárjuk le. A Morva-Vág-Garam közének kvád lakói uralmuk állandóságának jelképére országuk folyóvizeinek új germán neveket adtak. Az ősi borosztyánkő kereskedelmi útvonalat szegélyező Európa-szerte ismert 'Már-us nevét megőrizték. Azt azonban nem tudjuk eldönteni, hogy a germán 'ahvá víz értelmű szóval már a kvádok, vagy csupán az 526 táján megjelenő langobárdok bővítették ki a folyó nevét, amelyből idővel Morava lett (Mar-ahwa — Marawa — Morawa). A kvádokat azonban országuk belterületén már nem kötötte a nemzetközi kereskedelmi útvonal közismertségének követelménye. A kelta Duriát ezért egyszerűen saját nyelvükre fordították le. így született meg a Wegaz — Waga — Wag, ami hullámzó, sodródó, heves áramlású (folyót) jelent. Mivel Vannius királyságának egész területén a régi kelta és illír folyóneveket germán elnevezések váltják fel, helyesebb arra gondolnunk, hogy a Cusus nem a Vág, hanem egy másik, vele egyenrangú folyó korábbi neve. Ez a folyó feltehetően a Garammal azonos. Melich János máig érvényes magyarázatot nyújt Vannius királyságának további két, a Vágtól keletre eső folyónévre: “Ismeretes, hogy a svébek, s a kvádok (a svébek egy része) a Kr. e. I. sz.-ban a Fulda, Schwalm, Lahn, Nidda folyók mentén, majd Hessenben laktak, tehát ott, ahol a fent idézett Crane, Uetra, — Wag, ma is részben e néven ismeretesek. Innen vándoroltak ki a svébek: kvádok Morva- és Felső- Magyar országba, s hozták magukkal őshazájuk egy két folyónevét is.” A germán települések tehát a Fenyővíz jelentésű Garam (*Granuaz — Granua — Grana) partjáig terjedtek. A folyót ezen a germán néven először 178 — 180 közt Marcus Aurelius császár említi az “Elmélkedések” c. műve első kötetének végén. Ezt a könyvet a császár “a kvádok földjén a Granua (Garam) mellett” írta, a második germán hadjárat idején 178—180 közt. Erre az egyeztetésre talán sokan azt mondják majd, amit Pelikán professzor is szeme előtt tartott:“ Vigyázz az időben egymástól távol eső adatok összekapcsolásakor.” Esetünkben azonban olyan adat áll rendelkezésünkre, amely kizárja az időben távoleső források összekapcsolásában rejlő veszélyeket: ez Ptolemaios földrajza. Hatalmas földleíró művét 135 — 140 közt készítette el. Európa leírásának X. fejezetében Nagy Germániával foglalkozott. A minket érdeklő szakasz a Morva torkolatától (az ő szavával a Luna erdő melletti folyótól) a Garam torkolatáig terjed a Duna északi oldalán (nála csak Esztergom előde, Solva, amely a Garam torkolatával szemben feküdt, szerepel). Ptolemaios adatai szerint ez a terület a keleti hosszúság 39 fok 20 perc és 42 fok 30 perc közé esik. Eltekintve a Duna közelében fekvő három településtől — a Vág torkolata táján létezett Anduaitio-tól (K. hossz. 40 fok 40 perc) és az izsai Celemantiától, valamint a még keletebbre fekvő
