Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-11-01 / 11. szám

«ITTVAKOkT

1982. novembei

Prof. BADINY JÓS FERENC:

NYELVTUDOMÄN'

6. oldal

A címet a “Forrás” 1982 júniusi számának 77. oldaláról veszem. Ugyanis e sorokban tükrözni kívánom Kálmán Béla észrevételeit azzal a céllal, hogy a “Forrás” 1981 novemberi számában közölt cikkekre is kitérhessek. Azért böngésztem ki Kálmán Béla írását, mert az ő objektivitása elért minden kis részlethez, amit magam is említeni óhajtottam. így — az ő nagyszerű közvetítésével — módszeresebbnek és teljesebbnek tudom érezni hozzászólásomat.

Hogy a “Forrás” 1981. évi novemberi számában közölt értekezések tartalmi értéke micsoda fontossággal robbant be a magyar társadalom életébe, azt bizonyítják az eddig megjelent kritikák és tárgyi hozzászólások. Itt most az nem fontos, hogy azok pártoló, vagy ellenkező hangnemben szólaltak meg, hanem az a lényeges és csodálatos, hogy mind a két oldal szívébe nyilaltak az elmondottak.

Magam is így vagyok és azért írom e sorokat, mert remélem, hogy ez az így megindított tudományos vetélkedés — talán a magyar vonalon is — megteremti azt a lehetőséget, hogy az idegen földön élő magyar véleményezők is bekapcsolódhatnak ebbe az egészséges és értékes vitába. Talán így

— ismétlem — magyar vonalon is bekövetkezhet az a szellemi síkon történő egyetértés, mely nagy és erős jellemzője a szlovák, oláh és lengyel nyelvközösségűeknek, aholis az emigráció és az anyaország illetékesei szorosan együtt dolgoznak ezekben az elvi kérdésekben.

Részemről a “magyarológia” és a magyar nyelvkutatás érdekes eredményeinek közlése feletti öröm őszinte megnyilatkozása köszönti a “Forrás” szerkesztőit és íróit elsősorban. Mert valóban öröm annak észlelése, hogy végre-valahára megszólal az őszinteség hangja a “Forrás” hasábjain ebben a régi, nyelvészeti küzdelemben, ahol “észak” — a hatalom erejével — mindig győzött “dél” ellen. Innen tisztán látszik ez a hosszú háború, melyben az “északiak” — már több, mint egy évszázada — a háborúhoz szükséges összes kellékekkel rendelkeznek. Értem ezalatt azt a valóságot, hogy a mindenkori uralkodó hatalom által támogatott finnugor nyelvészet kialakíthatott — a saját íze és érvényesülési lehetősége szerint — egy “nyelvtudományt” és e “nyelvtudomány” létezési szükségességének igazolására — e tudomány fellegvárai által pénzelt, kibocsátott és forgalomba hozott — könyvek ezrei álltak rendelkezésre e hosszú idő alatt. Ez a “rendelkezésre állás” pedig úgy értendő, hogy a könyvek “ingyen és bérmentve” lettek elküldve a világ összes tudományos intézeteihez, azok használatára és tájékoztatására, német, angol, francia vagy finn nyelven kinyomtatva.

Mit tudtak tenni ez ellen a “déliek”...?

Nevezzük őket egyszerűen csak “törökösöknek” és munkásságuk vizsgálatánál azt kell megállapítanunk, hogy közülük a “legelfogadottabbak”

— mint Vámbéry és Munkácsy Bernát — is csak igen nehezített körülmények között bírtak valamit tenni a “déli” irányú kutatások érvényesítése érdekében, mert a “déli” nyelvekkel való tudományos hasonlítási, vagy azonosítási törekvéseknek sem lehetőségük, sem alkalmuk, sem anyagi támogatásuk nem volt arra, hogy — az “északi” hadvezetőséghez hasonlóan — egy “déli irányú” nyelvtudományt létre hozzanak. Ennek a stratégiai egyenlőtlenségnek azután az lett az eredménye, hogy a köztudatba vitt és

— az első időben “hipotézisnek” nevezett — finnugor származtatási elmélet axiomatikus ereje a “tudománytalanság” ítéletét függesztette minden olyan igyekezetre, mely a magyar nyelv eredet-kutatását “délfelé” akarta irányítani. Nem szeretek személyeskedni, de azt hiszem, hogy ennek a “nyelvészeti totalitarizmusnak” utolsó harcosai a Komoróczy-iskola hivei voltak. Indokolni kivánom a “nyelvészeti totalitarizmus” kifejezés alkalmazását is és csak azt hozom fel bizonyságként, hogy Komoróczy Géza “Sumer és Magyar” c. könyvében háromszáz-egynéhány tanulmányt sorol fel — bemutatva részletesen —hogy ezek mindegyike a “déli irányú” nyelvszármaztatást és annak tudományos kutatását kívánja és szorgalmazza, de egyetlenegyben sem talált egyetlenegy adatot sem, mely — az ő szempontjából — elfogadható lehetne. (Még a Sorbonne-on 25 évig dolgozó Dr. Gosztonyi sumerológus könyvében sem.) Ehhez az iskolához sorol Pusztay János is, aki már “sumir áfiumnak” nevezi azt az igyekezetét, mely a sumir nyelvnek a magyar nyelvvel való tudományos összehasonlítását tartja az igazságos megoldásnak és csak “totalitarizmus”-nak nevezhető Pusztay azon javaslata, mellyel “orvosságot” is ajánl az “áfium”, vagyis a sumir nyelv tudományos tanulmányozása ellen. Mindkét könyvre érdemben válaszoltam* éppen azért, mert mindkét munkában észrevettem a jóhiszemű olvasók tudatos félrevezetését.

Ki kellett térnem ezekre az előzményekre azért, mert a vezérfonalul választott Kálmán Béla cikke — “Nyelvtudomány és őstörténet” címmel (a továbbiakban így rövidítem e cikket: “KB”) a “Forrás” 1981. évi novemberi számában közöltekre vonatkozóan azt írja, hogy:

“...valami nem is rejtett ellenséges hangulat érződik a finnugor népek iránt...” — a “Forrás” említett cikkeiben. — Én bizony rendesen áttanulmányoztam minden közleményt, amelyre ez a “KB” idézet vonatkozhatna, de azokban nem találtam semmiféle “ellenséges hangulatot” a finnugornak nevezett népekre vonatkozóan, hanem azt láttam bennük, hogy mindegyik sóvárogja a tudomány szabadságát. És igazuk van... és itt nekem is fel kell kiáltanom — Kunszabót utánozva— így: “A nemjóját! — Miért mondja “KB” az említett 78. oldalon így: ‘nem tartom se tudományosnak, sem erkölcsösnek, hogy minden szerző hivatkozás nélkül a “hivatalos nyelvészet” álláspontjával vitatkozik.’”

Ugyanis “KB”-nek ez a kitétele semmiképpen sem illik bele abba a tónusba, amivel írásának “tudományos szintjét” hangoztatja. E sorok írója úgy véli, hogy éppen azért, mert a “Forrás”-t világszerte olvassák, “KB” szakmai kötelessége az lett volna, hogy megmagyarázza: mit ért egyáltalán “hivatalos nyelvészet” elnevezés alatt és talán azt is indokolni kellett volna, hogy: miért van Magyarországon hivatalosítva a nyelvtudomány...? Jó lett volna kiegészíteni még e felvilágosítást azzal az adattal is, hogy: létezik-e egyidőben “hivatalos” kémia, matematika, fizika és orvostudomány is...?

Mert ha csak a “nyelvtudomány” van hivatalosítva, akkor ez nyilván azért történt, hogy csak egyetlenegy álláspont szerepelhessen a köztudat azon színpadán, melyet a hivatalositás “tudománynak” hirdet ugyan, de semmiféle kritika, vagy a hivatalos állásponttal ellenkező tudományos bizonyítás hangját és megjelenését nem tűri, mely ennek a “hivatalos nyelvészetnek” értékét csorbítaná, vagy ingatag alapjait értéktelenítené. És az “ingatag alapok” felemlítése indokolt, mert olvassuk el együtt a mai finnugorisztika nesztorának — Hajdú Péternek: “Finnugor népek és nyelvek” c. munkájában a 98. és 101. oldalain írottakat, melyeket — eredetben — idézek így:

“...nincsenek olyan szövegeink, melyek a finnugorság alapnyelvén... szólnának hozzánk. Ennek következtében mind az alapnyelv szókészlete, mind nyelvtani szerkezete a maga teljességében és legapróbb részleteiben

ismeretlen előttünk... így legfeljebb az áll módunkban, hogy a nyelvtudomány eredményeit felhasználva, próbáljunk rekonstruálni egy hipotetikus alapnyelvi szöveget: wete patana peje... ‘a víz a fazékban fő’...”

Ezt az idézetet indokolásnak szántam és azt szeretném érzékeltetni vele, hogy a “Forrás” cikkírói, akik bele mertek kapni a jelenlegi “hivatalos nyelvészet” parányi bírálatába, valószínűleg jól ismerik Hajdú Péter fenti megállapításait és egyáltalában nem értenek egyet azzal az irányzattal, mely édes anyanyelvűnket egy hipotetikusan összeállított (tehát eszperantószerű) és “állítólag és feltételezetten” valamikor létezett, de mindezideig nem bizonyítható “ősnyelvből” származtatja. Miután ehhez az érzékeltetéshez nem kell semmiféle nyelvészeti szaktudás, mert a származtatási alap ősnyelvének nem-létezését maga a “hivatalos nyelvészet” állítja, talán igen nagy merészség és egyoldalú beállítódottság vezérelte “KB”-t, amikor e “nemlétező ősnyelvből” való származtatás elleni tiltakozást erkölcstelennek nevezi és fölényes szavakkal még “nyelvészeti alapműveltséget” is követel a bírálóktól. Igen hasonlít ez a felfogás az előbbiekben említett két könyv hangjához, melyek nem “egy rejtett, ellenséges hangulatot” tükröznek azok felé, akik a “hivatalos” állásponttal ellenkező véleményen vannak. És éppen jól jön itt, ha ezeket a “gúnyos” és fölényes kritikákat és lekicsinyléseket összehasonlítjuk a “Forrás” cikkíróinak türelmes, simogató és szeretetteljes stílusával, mert bizony mindazok a szerzők, akiket “KB” a tolla hegyére biggyeszt, a “Forrás”-ban szeretettel és megbecsüléssel nyilatkoznak a “magyar nyelvtudomány”-ról és a mai — “hivatalos nyelvtudomány” által teremtett — nehéz helyzetben is nem azt keresik, ami elválasztja a magyart a magyartól, hanem azt, ami összetartja az egész magyarságot.

Talán egy allegorikus képben tudnám legjobban kifejezni a mai, magyarországi “nyelvtudomány”-i helyzetet.

Mintha a minden magyarok édesanyja — a mi Édes Anyanyelvűnk — be lenne zárva a finnugorisztika erős várába és mindazok, akiknek ez az édes anyanyelv csak “mostohájuk” — ágyúkkal lövik a szembenállókat, akik fegyvertelenek. Akiknek nincs másuk, csak őszinte szavuk, amivel azt kérik: “Engedjétek szabadon édesanyánkat. Adjatok neki szabadságot, hogy szabadon élhessen és hogy mindenki segíthessen neki megtalálni az ő édes szüleit — elődeit — azt a valóságos nyelvi ‘anya-ölet’, ahonnan származik.

Ne faragjatok neki kitalált és hamissággal készített elődöket, mert ezek

— madárijesztőként — hessegetik el az ő csicsergő madárkáit, az édes anyanyelv tündöklő ékességeit és színpompás csodáit.”

De megint indokolnom kell. Most éppen azt, hogy miért látom így a magyarországi nyelvtudományi helyzetet. Indokolásomban azonban megint a “KB” cikk a segítségem, mert ez is a “finnugorisztika várának” az egyik lőfegyvere. Nem ágyú — csak olyan puskaféle... mert a “Hármas Kis Tükör” nyelvszeretetére hivatkozik ugyan — igy idézve azt:

“...szeresd nemzeted ősi magyar nyelvét! — Nincs féltőbb kincse egy nemzetnek, mint a nemzeti nyelve. A világ legrégibb történetei íiják: hogy azon nemzet, melynek nyelve gondatlansága által elkorcsosodott... az élő nemzetek sorából kitöröl tetett...”

És ezt a gyönyörű gondoskodást idézve — sorban puffogtatja le a “Forrás” cikkíróinak azon igyekezetét, mellyel “édes anyanyelvűk korcsosítása” ellen szólalnak fel, pontosan az ellen, amit a “kitalált ősnyelv” vonatkozásai okoznak. Igen szomorú és megint öncélú “KB” azon igyekezete, amellyel el akarja terelni a figyelmet a sumir—magyar nyelvhasonlítás szakmai elvégzésének a fontosságáról, idegen nyelvészeti módszerezések emlegetésével. Ugyanis a “magyar nyelvtudomány” — ezen a síkon — nem érdekli a többi nyelvekre vonatkozó hasonlat, vagy levezetés. Még Cicero nyelvét is mellőzni kell azért, mert olyan óriási mennyiségű ékírásos anyag áll rendelkezésre, melynek kiértékelése elsősorban szakembereket követel. Olyanokat, akik ismerik a sumir nyelvet. Tehát megint igazuk van a “Forrás” cikkíróinak, amikor követelik a budapesti sumir katedra felállítását... és a sumir nyelv oktatását. És ilyen szakismeret hiányában a “KB” bírálata, a sumir—magyar nyelvi összevetések elutasítása tekintetében, teljesen értéktelen, mert “KB”-nek fogalma sincs a sumir nyelvről és ékirásról. Azzal soha nem foglalkozott. Nyelvészeti ismereteit az ékírási szakra sem terjesztette ki. Ami pedig áll a fizikára és a kémiára, az érvényes a nyelvészetben is. Ha valaki fizikát tanít a középiskolában, még nem ismerhető el atomfizikus szakembernek. Ugyanez nyelvészeti síkon azt jelenti, hogy aki nem ismeri a sumir nyelvet — nem tagadhatja a sumir—magyar nyelvészeti tanulmányok állításait és bizonyításait azért, mert nem ért hozzá. Ha mégis tagadja — valami tudományon kívüli indoka van e tagadáshoz — mert a cáfolathoz szükséges “tudománya” hiányzik — szakember nem lévén a sumerológiában. A visszautasítások fölényeskedő szóhalmazaiban azonban emlékeztet minket “KB” régi nyelvemlékeinkre

— amint a 82. oldalon így ír‘ “A mai magyar nyelv a 10. századi nyelvemlékek óta jelentős változáson ment át. Ezért a nyelvrokonosításhoz a magyar nyelvtörténetet is illik ismerni...”

Ez helyes így. Valóban “illik” ismerni a magyar nyelvtörténetet, de ... a 10. századbeli nyelvemlékeinknek nemcsak mifelénk, hanem a 10. századtól visszafelé is van nyelvtörténete. Ezt is “illik” ismerni. Nos éppen ez az “illendőség” ösztönzött sokunkat e 10. századbeli nyelvemlékeink alapos tanulmányozására. E sorok írója a Tihanyi Apátság alapítólevelét szemelte ki tanulmánya tárgyául. Ezt a nyelvemlékünket Bárczy Géza másolta le nagyon szépen és az erről kiadott — közismert — munkájában “magyar szórványoknak” nevezte azokat a magyar nyelvű részeket, amelyek a latin szövegbe vannak beékelve.

Nos, ezeket — a Bárczy által lemásolt és kiadott — magyar szórványokat e sorok írója — nagybetűkkel — nagy falitáblára írva — bemutatta a 29. Orientalista Világkongresszus Közel-Keleti Osztályának megnyitó ülésén Párisban, a Sorbonne-on, a világ minden részéből ott összegyűlt és magyarul nem tudó sumerológus szakembereknek, akik az így felírt szövegeket sumírul olvasták le és megkérdezték, hogy mit akar elérni az előadó ezeknek a sumir szövegeknek a bemutatásával...? Elképzelhető-e szakember meglepetése, amikor megtudták, hogy az általuk sumímak felismert, olvasott és megértett szövegek a Tihanyi Apátság Alapítólevelében talált magyar nyelvű szórványok. Így nyert elismerést az a valóság, hogy a 10. századbeli ezen nyelvemlékünk magyar nyelve azonos azzal az 5000 év előtti nyelvvel, amit ma a nyelvtudomány sumir nyelvként ismer.

Ezt tehát a magyar nyelvtudománynak is el kell ismernie, mert a “hiva-