Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-09-01 / 9. szám

1982. szeptember «ITTVAKOfcT 3. oldal MAGYARORSZÁGI LEVÉL A VÉRZŐ ERDÉLYRŐL TISZTELT DÖMÖTÖR ÜR! Az egyik Amerikában élő roko­nom révén a közelmúltban elolvas­hattam az Ön hozzá írott levelét. Örömmel értesültem arról, hogy az amerikai magyarság összefogása, áldozatvállalása, milyen értékes eredményekre vezethet. Ön azt írja soraiban, hogy: “Testvérünk jelen áldozatával a magyar múlt és a ma­gyar jövendő építéséhez járult hoz­zá...” Az Ön sorai arra engednek következtetni, hogy az amerikai ma­gyarság nem közömbös az egész ma­gyarság sorsa iránt, s az Ön tevé­kenysége is a magyarság érdekeit szolgálja. Ebben a hitben írom én is ezt a levelet. Erdélyi vagyok, nem régóta élek Magyarországon. Ma­gammal hoztam a teljes pusztulás­nak kitett erdélyi magyarság min­den gondját-baját. Tudom, hogy az amerikai magyarság az erdélyi ma­gyarokért többször hallattatta hang­ját. Köszönet érte. Úgy érzem, hogy most — s az elkövetkező hónapok­ban arra lesz szükség, hogy az eddi­gieknél is határozottabban emeljék fel szavukat az Erdélyben — külö­nösen az utóbbi negyedszázadban, és még fokozottabban az elmúlt években megnyilvánuló népirtás el­len. Nincs hely, és nem elég egy könyv arra, hogy sérelmeinket felsoroljuk. 1959 tavaszán Ceausescu személyes irányításával “egyesítés” és egyéb manipulált demagógia címén meg­szüntették a kolozsvári Bolyai Tu­dományegyetemet. Ezekben a na­pokban az egyetem három profesz­­szora öngyilkosságával tiltakozott a merénylet ellen. Szabédi László köl­tő, a magyar tanszék professzora — akit előzőleg egy gyűlésen megszé­gyenítettek — vonat alá dobta ma­gát, Molnár Miklós professzor, a politikai gazdaságtan tanára — aki Auscwitzból tért haza — meggyő­ződve a változás irányáról — leug­rott az emeletről, dr. Csendes Zol­tán, három diplomás professzor, a Bolyai Egyetem prorektora meg­mérgezte magát — s ők csak az is­mertebbek. Azokat, akik valami­lyen formában — akár magánbe­szélgetések során — ellenezték az egyesítést — eltávolították az egye­temről, számos egyén eltűnt, vagy börtönbe került. Az ezt követő évek megmutatták a román államvezetés irányát. Sorozatosan zárták be, szervezték át, vagy szüntették meg a nagyhírű magyar középiskolákat. Kolozsváron míg húsz évvel ezelőtt 9 magyar tannyelvű középiskola léte­zett, ma már csökkentett létszám­mal csak egy maradt, amely több­ször került kritikus helyzetbe, meg­mentéséért a kolozsvári írók közül többen: Kányád! Sándor, Bálint Ti­bor és mások felemelték szavukat. A híres unitárius gimnázium, amely 1945 után Brassai Sámuel kö­zépiskola címmel működött — az idén lett volna 425 éves — a terve­zett ünneplést az utolsó pillanatban betiltották. Hogy megváltoztassák jellegét, román nyelvi esti tagozattal egyesítették. Hasonló sorsra jutot­tak az általános iskolák nagy része. Egy vegyes lakosságú erdélyi falu­ban magyar nyelvű 5. osztály csak úgy létesülhet, ha legalább 25 tanu­ló van, román osztály létesülhet füg­getlenül a tanulók létszámától, akár 3 tanulóval is. A magyar nemzetiség nem tanulhatja saját történelmét, a tantárgyak jelentős része — a meg­maradt kevés iskolában is román nyelvű. Minden igyekezetük arra irányul, hogy megnehezítsék az állampolgá­rok magyarországi kapcsolatait. Az utóbbi időben a legtöbb magyaror­szági sajtótermék nem juthat be Ro­mániába, a reklamációknak nincs foganatja. Nyilvánvalóan Önök sok mindenről tudnak. Bizonyára hal­lották, hogy mennyi magyar értel­miségi lett öngyilkos, vagy halt meg gyanús körülények között. Szőcs Kálmán, fiatal marosvásárhelyi köl­tő, Nagy Kálmán (Kolozsvár) a Ka­levala fordítója, Szilágyi Domokos, a kitűnő költő, Koczián László, ma­rosvásárhelyi tanár, tudós (Nyírő Jó­zsef veje), dr. Szikszai Jenő, brassói magyar szakos tanár, akit felakaszt­va találtak meg, de előzőleg az ál­lamvédelmi szervek “kezelték” a szokásos módon, Borbáth Károly történelem tanár, aki az egyetem egyesítése idején tanársegéd volt, majd a nagyenyedi kollégiumba könyvtárosnak nevezték ki, itt kelle­metlenségei voltak a hatóságokkal a Magyarországról érkező látogatók miatt, majd a bukaresti televízió magyar szerkesztőségének a felkéré­sére műsort készített a mádéfalvi ve­szedelemről, a házkutatás során az írt anyagot elkobozták, majd külön­böző meghurcoltatások után rávet­ték, hogy ő kérje lemondását, távoz­zon a torockói általános iskolához, ahol 6 hónap után állás nélkül ma­radt, majd hazakerülve Vargyasra, szülőfalujába, nekifogott a falu mo­nográfiájának a megírásához, s is­meretlen körülmények között — a hatóságok szerint szénmonoxid mérgezésben — 1980. április 20-án meghalt 49 éves korában. Kézira­tait lefoglalták. Horváth István köl­tőt egy államvédelmi tiszt autója gá­zolta el. Meddig folytassam? Ma már beszélni sem mernek az embe­rek Erdélyben, ha hárman együtt vannak, az egyik besúgó. Az állan­dó átszervezések, leépítések lehető­séget adnak a hatóságoknak arra, hogy kiterjesszék a besúgói hálóza­tot, de egy esetleges útlevél is lehet a besúgás jutalma. Szinte lehetetlen a Moldvában élő, mintegy három­százezernyi csángó felkeresése nem-A legősibb isteni kinyilatkoztatás a védelem, az élet védelme. Ez a tör­vény mindent felülmúl, de ezt a tör­vényt nem múlja felül senki és sem­mi. Ezt a törvényt minden lény ma­gával hozza, a legkisebb egysejttől a Iegmagasabbrendű teremtményig, az emberig. Ezt a törvényt nem tud­ja senki megsemmisíteni, de min­denki megsemmisül, aki ezt a tör­vényt megsérti. Az életet az Isten al­kotta, de a védelem a megszületett lény kötelessége. A védelem min­denkit kötelez: egyént, közösséget, társadalmat, népet, nemzetet. Ne­künk, magyaroknak legfőbb köte­lességünk elsősorban a magyar élet védelme. Ezek azok a törvények, amelyeket a Magyar Életért Mozgalom alapítói felismertek és amelyek irányítják cselekedeteit. *** A Magyar Életért Mozgalom, mi­ként neve is mutatja, azért alakult, hogy segítsen azoknak a magyar fér­fiaknak és nőknek Magyarországon, akik a magyar életért küzdenek, akik tudatában vannak annak, hogy a magyar nép végzetes tragédiájának utolsó felvonása közeledik, s ezért még a lehetetlent is megkísérlik, hogy visszafordítsák a 24. órán már túlment mutatót. Közel másféléves működésünk alatt sok szimpátiával találkoztunk a csak a külföldieknek, hanem a kö­zeli székelyeknek is. 1958-ig több, mint negyven magyar nyelvű iskolá­juk volt, azóta egy sem maradt. A csángó magyar lakosságnak román katolikus papok prédikálnak. 1968-ban végrehajtott területi át­szervezés az egységes etnikai töm­bök felszámolását szolgálta. Meg­kezdődött a magyarlakta helyek tö­meges betelepítése. Az újonan jövők azonnal lakást, állást kapnak. Ko­lozsvár lakóinak száma a háború után 80.000—90.000 volt, 90%-ban magyar, ma már majdnem félmil­lió. A nyugdíjba vonuló, vagy kihaló értelmiségiek helyét csak románok foglalhatják el, s ahol a vezetésben 1-1 magyar nevű előfordul, annak vagy a felesége román, vagy az any­ja. Ceausescu programban fogal­mazta meg az egész társadalom “homogenizálását” — ami a romá­­nosítást jelenti. Színmagyarlakta helyeink pusztulnak, s akinek sike­rül, megpróbálja elhagyni az orszá­got, amely a túlzott iparosítás követ­keztében — ez pedig a nagy töme­gek megmozgatását célozta — az ország anyagi csődbejutott, s annyi­ban közös a magyarok sorsa, hogy alapvető élelmiszerekhez éppen úgy nem juthatnak, mint a románság nagyobb része. Most az amerikai szenátusban és képviselőházban megkezdődtek a kihallgatások a legnagyobb keres­kedelmi kedvezmény ügyében. Ro­mánia — mint halljuk — egyre ne­hezebb helyzetbe kerül a külföld megítélése szerint is. Egyre több hír jut el az egyetemes emberi jogok, s köztük a kétmilliós magyarság joga­inak a sárbatiprásáról. Ami Romá­niában — az intézkedések széles skáláján folyik — egyenlő a népir­tással. Önök most sokat tehetnének a végveszélybe került erdélyi ma­gyarság ügyében. Hallottunk a sze­nátorok és képviselők egy részének az állásfoglalásáról. Különösen külföldi magyarság részéről. Miköz­ben számtalan cikknek a megjelené­sét újságokban, rádióállomásokon és a most folyó bélyegakciót finanszí­roztuk, meg kellett állapítanunk, hogy a kiváltott reakció nem elég erős, nem elég hatásos. “Rokonszen­ves mozgalom vagyunk, érdemes munkánkat figyelemmel kísérni.” Kb. e néhány szóban foglalható ösz­­sze a rólunk alkotott vélemény. Megindulásunk pillanatában tisz­tában voltunk azzal, hogy a magyar népesedési problémát sem külföldön sem külföldről megoldani nem le­het. Azzal is tisztában voltunk, hogy a probléma nem anyagi, hanem er­kölcsi természetű. Tehát a többek által javasolt kelengyeakciót, vagy itt-ott egy-egy gyermek keresztapa­ságának vállalása, vagy néhány lakás költségeihez való hozzájárulás nem segít. Évente többezer új lakást kell építeni. Ha a külföldi magyarság minden erejét megfeszítve évente 10 lakást tudna (de nem tud) felépíteni, ez annyit jelentene, hogy az utolsó magyar nem 200 év múlva, hanem 201 év múlva pusztulna el. Amíg működésünk csak külföldre szorítkozott, addig a fentebb emlí­tett rokonszenv kísérte munkánkat. Mikor azonban kiderült, hogy mű­ködésünket ki kell terjeszteni Ma­gyarországra és fel kell venni a kap­csolatot hazai szellemi emberekkel és a kérdésben jártas szakemberekkel, az eddig tanúsított rokonszenv egy csapásra a tizedére esett. Pl. az egyik örültünk Richard Schultze képvise­lő mellénk állásának. De a harcot tovább kell folytatni: egyházak, szervezetek, peticiók, beadványok útján. Ha az amerikai magyarság levélben fordul a helyzet ismerteté­sével a saját képviselőjéhez, talán nem lesz eredménytelen a harc. A szenátus, a képviselőház, az elnök döntésével arra kell kényszerítse Ro­mániát, hogy visszatérjen a jog útjá­ra, s biztosítsa, szavatolja azokat a kereteket, amelyek a nemzetiség lé­tének megmaradását eredményezik. Adják vissza iskoláinkat, egyete­meinket, s a többi megszüntetett in­tézményeinket. Levéltárainkat, tör­ténelmi emlékeinket — s jogunkat az élethez. Kérjük, hogy ebben a harcunk­ban segítsenek, függetlenül attól, hogy ki, milyen vallású, pártállású, sohasem volt ennyire szükség az összefogásra, mint most, ha nem akarjuk, hogy azon a földön, ahol őseink annyi vére folyt, s amely — művelődésben, gazdaságban, törté­nelemben a magyarságnak annyi di­csőséget hozott — végképpen eltűn­jön a magyarság, beleolvadjon az idegen nép tengerébe. Kérjük, hogy Dömötör Úr isme­rősei, testvérei, barátai körében is­mertesse a helyzetet. Állásfoglalá­sukkal, képviselőikhez eljuttatott le­veleikkel, s az adott körülmények között rendelkezére álló lehetősé­gekkel próbálják pozitív irányba be­folyásolni az amerikai közvéle­ményt. Kérem, ennek a levélnek a máso­latát szíveskedjék eljuttatni a Com­mitee for Human Rights in Ruma­nia (P. O. Box “J” Gracie Station New York, N. Y. 10028) nevű szer­vezethez, amelyről megelégedéssel halljuk, hogy síkra szállt az erdélyi magyarság jogaiért — a jogtiprás, az erőszakor asszimiláció ellen. Folytassák a harcot — kérjük gon­doljanak Erdélyben sínylődő, őrlődő és gyorsan pusztuló magyar tár­sainkra. Köszönjük — és reménykedünk. Minden jót kíván Önnek és hivei­nek: M. GY. Budapest, 1982. július kanadai lapban megjelent egy közle­mény, miszerint mozgalmunk eltért az eredeti céljától. Persze ebből egy szó sem igaz. Egy másik eset: az az egyesület, amelynek védnöksége alatt bizottságaink megalapította a mozgalmat, nemrégiben közgyűlési határozattal megszakított minden kapcsolatot velünk. Azért történt ez, mert valóban érintkezésbe léptünk magyarországi személyekkel kizáró­lag társadalmi úton, erélyesen ügyel­ve arra, hogy működésünknek sem­miféle politikai jellege, színe, íze ne legyen. Valami végzetesen szörnyű nézet arra az álláspontra késztet különben jószándékú és erős magyarérzésű' magyarokat, hogy addig, amíg a je­lenlegi rendszer fennáll, senkivel — ismétlen — senkivel nem szabad ott­hon szóbaállni. Még akkor sem, ha ebbe az elzárkózásba a magyar nép belepusztulna. Mert nem csupán rémkép, rossz álom: a magyar nép valóban pusztul. Sőt, miként a nem­rég itt járt Fekete Gyula a reformá­tus papok New York-i konferenciá­ján kimutatta, már 20 éve pusztul, amióta a 24 és 40 év közötti korosz­tályok fogynak. Egy ideig az öregek tartották a létszámot, de 1980 óta már azok sem. Mégis: "Eb ura fakó” mi szóba nem állunk. Pusztuljon a nemzet, mi nem segítünk. Az ember lelke megrendül ilyen konok, szűklátókör tapasztalatán. De ezek a konok, szűklátókörű em­berek nem rendülnek meg, sem sze-A magyar lét legfőbb kérdése: A magyar életért a magyar néppel, vág}' •átl szeretetet vagy nélküle? “A felebaráti szeretetet ki kell terjeszteni minden magyarra az egész világon."

Next

/
Oldalképek
Tartalom