Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
10. oldal «ITtVAKÖfcT 1982. augusztus A FELVIDÉKI MAGYARSAG TRAGÉDIÁJA BALOGH SÁNDOR: Az 1946. február 27-i magyar—csehszlovák lakosságcsere egyezmény (Folytatás előző számunkból.) A magyar békeküldöttség Párizsban — a békeszerződés-tervezethez fűzött észrevételeiben — az 1937. december 31-i magyar—csehszlovák államhatár változatlan fenntartását javasolta, valamint ezzel egyidejűleg azt is kérte, hogy a csehszlovák kormány szüntesse meg a magyar nemzetiségű lakossággal szemben foganatosított diszkriminációs rendszabályait és az érintettek nyerjék vissza emberi és polgári jogaikat. Ezzel szemben a csehszlovák békeküldöttség mindenekelőtt azt indítványozta, hogy Magyarország köteles legyen Csehszlovákiából 200.000 magyart egyoldalúan befogadni. A csehszlovák békeküldöttség a fentiek indoklására egyetlen, addig ismeretlen érvet sem hozott fel, hacsak annak hangoztatása nem volt annak tekinthető, hogy a magyar nemzeti kisebbség állandó súrlódási felület a két ország között, ezért a Csehszlovákiából való eltávolítása lehetővé tenné a jószomszédi viszony megteremtését, valamint létrehozná a közép-európai békés együttélés alapjait is. A magyar békeszerződés-tervezettel kapcsolatos indítványokat a magyar területi és politikai bizottság 1946 szeptember második felében kezdte meg érdemben tárgyalni. A bizottság ülésén Jugoszlávia és Ukrajna képviselője teljesen megalapozottaknak jelentette ki a csehszlovák igényeket. Az amerikai képviselő is elismerte ugyan a vitában, hogy a csehszlovák határmódosítási indítvány figyelmet keltő, de azt csak a második indítvánnyal, mégpedig a 200.000 magyar kitelepítését célzó javaslattal összefüggésben és egyidejűleg mutatott hajlandóságot tárgyalni. Ugyanakkor határozottan leszögezte, hogy az USA nem ért egyet a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésére vonatkozó indítványnak a békeszerződésbe való felvételével. A bizottság végülis, különös tekintettel Csehszlovákia Magyarországgal szembeni területi igényének és egyéb követeléseinek a tüzetesebb tanulmányozására, öttagú albizottságot küldött ki Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, Ukrajna, valamint Csehszlovákia képviselőiből. Az albizottság 1946. szeptember 26-i ülésén elvben elfogadta Csehszlovákia területi igényét Magyarországgal szemben. A területi követelés nagyságát illetően azonban jegyzőkönyvbe foglalták mind az eredeti csehszlovák indítványt, mind Ausztrália és Kanada mérséklő javaslatait, illetőleg fenntartásait. A pozsonyi “hídfő”-vel kapcsolatos tárgyalásokkal lényegében egyidejűleg folyt a magyar területi és politikai bizottság, s részben az albizottság ülésein a 200.000 magyar kitelepítéséről szóló javaslat vitája is. Az ismert csehszlovák álláspontot V. Clementis fejtette ki a szeptember 16-i ülésen, amelyre szeptember 18-án Szegedi Maszák Aladár válaszolt. A vitában először felszólaló Bedell Smith, az USA képviselője ezúttal is közölte, hogy a kitelepítési javaslatot nem tudja elfogadni, amely az Amerikai Egyesült Államok számára “több, mint kellemetlen”. Majd megismételte azt a korábbi javaslatát, hogy Csehszlovákia és Magyarország folytasson kétoldalú tárgyalásokat a határokra és a lakosságcserére vonatkozólag. Ezt követően A. J. Visinszkij nyilvánított támogató véleményt a csehszlovák indítvánnyal kapcsolatosan. A csehszlovák indítványt támogatta a bizottság ülésén Jugoszlávia képviselője is. De ő egyidejűleg azt is leszögezte, hogy Jugoszlávia nem tervezi a területén élő magyarok kitelepítését, hanem önkéntes és kölcsönös lakosságcserére törekszik. A magyar területi és politikai bizottság szeptember 23-i ülésén folytatódott a csehszlovák indítvány feletti vita. A bizottság brit tagja egyfelől megértését fejezte ki, Csehszlovákia azon törekvésével, hogy véglegesen rendezni kívánja a kisebbségi kérdést, másfelől viszont károsnak minősítette az erőszakos kitelepítés elvének a békeszerződésbe történő felvételét. Éppen ezért a legjobb és végső fokon az egyetlen megoldásnak az érdekelt kormányok közötti közvetlen tárgyalást és a kétoldalú megállapodást tekintette. Az USA és Nagy-Britannia véleményének ismeretében mind világosabbá és egyértelműbbé vált, bár a vitában Franciaország, India, Kanada és Ausztrália képviselői nem szólaltak fel, hogy a 200.000 magyar kitelepítésére vonatkozó csehszlovák indítványt a bizottságban eredeti formájában nem lehet keresztülvinni. 1946. október 2-án — a szövetséges nagyhatalmak képviselői közötti megbeszélések eredményeként — egyhangú kompromisszmos meállapodás jött létre az albizottságban a csehszlovák kitelepítési indítvány sorsát illetően. Új-Zéland képviselője, az albizottság előadója közölte, hogy a csehszlovák indítvány az albizottság több tagjánál “komoly ellenvetésre” talált. Valamennyien rokonszenveznek viszont azzal a törekvéssel, mely szerint Csehszlovákia nemzeti állammá akar válni. Mindezt figyelembe véve az albizottság úgy határozott, hogy az eredeti indítványt mellőzi és újabb megoldást ajánl, pontosabban az alábbi szöveg felvételét javasolja a magyar békeszerződésbe: “Magyarország kétoldalú tárgyalásokat folytat Csehszlovákiával, hogy megoldj’a a Csehszlovákia területén élő magyar eredetű lakosok kérdését, akik nem kerülnek át Magyarországra az 1946. február 27-én kötött népcsereegyezmény értelmében. Abban az esetben, ha nem jönne létre megegyezés jelen szerződés hatálybalépése után számított 6 hónapi határidőn belül, Csehszlovákiának joga lesz a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé teijeszteni és a Tanács segítségét kérni egy végleges megoldás meghozatalához.” A magyar területi és politikai bizottság október 6-án szintén egyhangúan magáévá tette az albizottság fentebbi javaslatát. A magyar területi és politikai bizottság 1946. október 6-i határozata lényegében új mederbe terelte a magyar-csehszlovák lakosságcsere ügyét. A módosított indítvány feltétlenül kedvezőbb volt, legalábbis az eredeti javaslattal való összehasonlításban Magyarországra nézve. Elvileg kizárta az egyoldalú csehszlovák akciók lehetőségét és arra kényszerítette Csehszlovákiát, hogy kétoldalú tárgyalásokon keresse a megoldást. Az eredeti indítány elutasításában kétségtelenül az Amerikai Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának volt a legnagyobb szerepe, de az egyhangú döntés csak a Szovjetúnió hozzájárulásával születhetett meg. A békekonferencia plénuma 1946. október 12- én szavazott a magyar békeszerződés-tervezet felett. A magyar békeszerződés-tervezet elfogadása alkalmából elhangzott nyilatkozatok már lényegében semmi újat nem tartalmaztak. Vita is mindössze Magyarország gazdasági kötelezettségeivel és a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésével kapcsolatosan bontakozott ki. V. Clementis felszólalásában megismételte kormányának a magyar nemzeti kisebbség kitelepítésére irányuló töretlen szándékát és sajnálkozását fejezte ki, hogy az USA és Nagy-Britannia ellenállása miatt az eredeti csehszlovák indítványt a békekonferencia elvetette. * 1947. február 5-én a nemzetgyűlés minden különösebb vita nélkül megadta a kormánynak a békekötésre való felhatalmazást. így tehát már nem volt törvényes akadálya annak, hogy február 10-én Magyarország képviselője Párizsban aláírja a békeszerződést. De közvetlenül a békeszerződés aláírása előtt Kertész István követ —a magyar békeküldöttség nevében — jegyzéket nyújtott át Bidault francia külügyminiszternek, a békekonferencia elnökének és abban többek között a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezetlenségére hívta fel a figyelmet. “A magyar kormány különösen azt kifogásolta és kifogásolja ma is — hangzott a jegyzék —, hogy a most aláírandó békeszerződés semmi intézményes biztosítékot nem tartalmaz abban a tekintetben, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok alapvető emberijogai tiszteletben tartassanak, és hogy polgári jogaik tekintetében az egyenjogúság biztosíttassák számukra.” Ez utóbbiak vonatkozásában a jegyzék főleg a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság helyzetét sérelmezte, aminek a változatlan időszerűségét az adta meg, hogy a csehszlovák hatóságok 1946 szeptember végétől — október elejétől már — az 1945. évi közmunkáról szóló rendeletre hivatkozva — a magyar nemzetiségű lakosság tízezreit szállították erőszakkal Csehországba, döntően a korábban németek által lakott vidékekre. A magyar nemzetiségű lakosság Csehországba történő telepítése miatt a nemzetgyűlés 1946. november 28-i ülésén Bereczky Albert, a külügyi bizottság elnöke emelte fel tiltakozó szavát. Bereczky rámutatott, hogy Csehszlovákiában a közmunka címén valójában a magyar nemzetiségű lakosság deportálása folyik. Hiszen az érintetteknek nemcsak ingatlanaikat, de alapjában véve ingóságaikat is hátra kell hagyniok és nyomban szlovákok települnek a helyükbe. “Az a vád nem érhet bennünket — hangsúlyozta a külügyi bizotság elnöke —, hogy amikor ezeket az embertelenségeket komoly formában szóvá tesszük, újra mi vagyunk a békebontók... Nem revizionizmus az, ha mi a határainkon túl élő magyarság sorsáért, életéért, szabadságáért, emberi jogaiért felemeljük szavunkat. Nem lennénk méltók arra, hogy a nemzet bizalmából az ő képviseletében itt legyünk, ha nem fejeznénk ki mély és teljes együttérzésünket a mi szenvedő, meghurcolt és sárba tiport véreinkkel.” Bereczky Albertnek is válaszolva jelentette be Gyöngyösi külügyminiszter, hogy a magyarok Csehországba történő telepítése miatt már november 23-án tiltakozott a csehszlovák kormánynál és 25-én a Külügyminiszterek Tanácsát is tájékoztatta a szóban forgó eseményekről. A nemzetgyűlés 1946. december 17-i ülésén Oltványi Imre kisgazdapárti képviselő hozta ismételten szóba a csehszlovákiai magyarok sérelmeit, különös tekintettel a csehországi “közmunká”-ra. A kisgazdapárti politikus azonban már nem csupán Csehszlovákia, hanem a szövetséges nagyhatalmak magatartását is bírálta, amelyeknek szerinte “vétót” kellett volna emelniök a csehszlovák hatóságok eljárása ellen. Oltványi tényekkel cáfolta és ezek alapján utasította el azt a csehszlovák állítást, mintha az adott esetben egy minden lakosra egyaránt érvényes közmunkarendelet egyszerű végrehajtásáról lenne szó. De a keserűség és a tehetetlenség érzete olyan szavakat is adott a szájába, amelyek már-már a magyar— csehszlovák kapcsolatok jóvátehetetlen megromlásának a veszélyét is magukban rejtették. Gyöngyösi külügyminiszter szintén több konkrét példát sorolt fel annak az alátámasztására, hogy Csehszlovákia az ENSZ alapokmányát is megsérti és a magyar nemzetiségű lakossággal kapcsolatos intézkedéseivel a magyar—csehszlovák lakosságcsere egyezményben vállalt kötelezettségein is jórészt túltette magát. Mindebből azután a külügyminiszter azt a következtetést vonta le, hogy Magyarország mindaddig nem járulhat hozzá az 1946. február 27-i megállapodás végrehajtásához, amíg a csehszlovák kormány felül nem vizsgálja a magyarok Csehországba történő kényszertelepítésére irányuló döntését. A csehországi “közmunka” hatására a magyar nemzetiségű családok tömegesen menekültek át a határon Magyarországra. A szülőföldjüket elhagyni kényszerült emberek jelenléte, jövőjük bizonytalansága csak újabb olajat öntött a hazai felháborodás tüzére. Amit persze csak fokozott az a körülmény, hogy a csehszlovák sajtó, sőt hivatalos tényezők részéről is elhangzottak olyan nyilatkozatok, miszerint a magyarok közmunkára való “toborzása” lényegében a magyar nemzetiségtől való megszabadulás egyik eszköze. “Fierlinger beismerése: Nem közmunka — írta a Szabad Nép —, hanem kényszerű magyartalanítás.” Még korábban a Kis Újság “Szlovák lapok pergőtüze Magyarország ellen” c. cikkében pedig arról tájékoztatott, hogy a szlovák újságok is beismerik: “munkatoborzás örve alatt meg akarnak szabadulni a magyarságtól“. A csehszlovák kormány magatartása, s különösen a menekültek számának az állandó emelkedése láttán a Szabad Nép társadalmi, gyűjtési akciót indított a csehszlovákiai magyar menekültek részére. Mind a két oldalról elhangzott barátságosnak aligha nevezhető nyilatkozatok, a többé-kevésbé kölcsönös sajtótámadások ellenére 1947. január 7-én Csehszlovákia elvben elfogadta a lakosságcserével összefüggő kérdések közvetlen, kétoldalú megvitatását. Január 14-i válaszában a magyar külügyminiszter beleegyezett abba is, hogy ezek a tárgyalások Prágában legyenek. Ezzel egyidejűleg a tárgyalások előfeltételeként jelölte meg a csehországi kényszertelepítések felfüggesztését. A tárgyalások előkészítésére Gyöngyösi külügyminiszter január 26-án Pozsonyba utazott, s ott Clementis külügyi államtitkárral találkozott. A magyar és a csehszlovák álláspontot azonban ezen a megbeszélésen nem sikerült érdemlegesen közelíteni egymáshoz. Clementis ugyanis csak azzal a feltétellel lett volna hajlandó a magyarok “munkatoborzásának” felfüggesztéséről tárgyalni, ha Magyarország magáévá teszi a lakosságcserére vonatkozó “eredeti” csehszlovák javaslatokat. Gyöngyösi viszont kizárólag a magyar nemzetiségű lakosság helyzetének az általános rendezése keretében kívánta a lakosságcserével összefüggő vitás kérdéseket tisztázni, illetőleg véglegesen lezárni. Az 1947. március 2—7. között lezajlott prágai tárgyalásokon a két kormány képviselői — egyetlen kérdést kivéve — lényegében mindenben megegyeztek. De ez az egyetlen kérdés valójában kulcsfontosságú szerepet töltött be a tárgyalások sikeres kimenetele szempontjából. A magyar kormány már jóval a tárgyalások megkezdése (Folytatás a 12. oldalon)
