Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
1982. január hó ttlTTVAKÖkt 5. oldal KUNSZABÓ FERENC TÖPRENGÉS EGY IDÜLT LÉPÉSTÉVESZTÉSRŐL „Szót, ragot és képzőt idegentől mennyit oroztál Attól fogva hogy e négy folyam árja itat. Miklosits és Dankovszky nyomán s irigyelve babérjok’ Egy sereg ifjú tudós rád bizonyítja mohón." (Arany János: Az orthológusokra) Kételyeim a nyelvészettel kapcsolatban azóta vannak, mióta megismertem. Ez pedig, gimnáziumba nem járván, egyetemi éveim alatt esett 1951—55 között. S mert ebben az időben Arany Jánosnak túl nagy becsülete nem volt az oktatáspolitikában, vonatkozó véleményére csak véletlenül bukkantam. Ugyanekkor olvastam Táncsics Mihály nyelvészeti töprengéseit, ami fellelkesített, és Horvát István őstörténetre vonatkozó gondolatait, ami viszont elriasztott: hol a határ* mely az annyira szükséges újító merészség meg a nemzeti, faji önimádat közötp húzható?! ... Túl közel volt még akkor Európa legutóbbi tragédiája, melynek okofói között a rasszista ideológia nem utolsó helyen áll . . . Hanem, érdeklődésemet sohasem vesztettem el a nyelvészeti s a vele kapcsolatos származástani, néprajzi, embertani, történelmi és a többi kérdések iránt; s hogy miért, arra itt három példát hozok. Az első mindjárt, hogy sohasem értettem: név szavunk miért finnugor eredetű, amikor: angol name, német Name, orosz imja, francia nőm, latin nomen, ógörög onoma, hindusztáni naum és japán na stb. Milyen módszerek, milyen elvek segítségével lehet azt eldönteni, hogy a manysi näm finnugor ősszó, míg a perzsa nam indoiráni? A második példa: sohasem értettem, miként lehetett meghatározni az őshazát, mikor arra sem írásos, sem néprajzi, régészeti vagy embertani bizonyíték nincsen, csupán nyelvészeti. Például Jankó János voltaképpen három hal nevének és előfordulási helyének azonosítása alapján tette le a voksot valahai Ural-alji tartózkodásunk mellett ... De úgy tessék érteni, hogy mikor ezeket tanulni kezdtem, akkor frissen érkeztem otthonról, ahol is a kalendáriumon és a Biblián kívül igencsak nem volt más a családi „könyvtárban”, azaz, mit sem tudtam Budenz és Vámbéry ellentétéről vagy általában az „ugorosok” és „törökösök” vitájáról. Nem múló érdeklődésem harmadik példája pedig az legyen, hogy a hivatalos nyelvészet álláspontja szerint szavainknak mintegy negyven százaléka ismeretlen eredetű, körülbelül tíz százaléka úgynevezett gyermeknyelvi, hangfestő és indulatszó, másik negyven százaléka pedig török, szláv, iatin, német stb. átvétel ... A nemjóját! — mondtam harminc éve, s mondom újra meg újra, tekintve, hogy idegen eredetű és megfejthetetlen szavaink száma azóta nem csökken, hanem éppen szaporodik. A nyáj például mindmáig ismeretlen eredetűnek vétetik, együtt a monnóval (= minden, mindkét), s hangutánzónak számítódik a banga (= ostoba, bamba), a kuka (— néma), a mazna (= nyápic); míg viszont a kuckó szlovák származásúnak minősül, a bődön és a guga délszlávnak, a nóta latinnak — mindez pedig Miklosits, Budenz és Hunfalvy immár évszázados következtetései alapján. Idestova két évszázada létezik magyar nyelvtudomány, és lassan másfél százada bázis a finnugrisztika, közben pedig a feltételezett uráli őrhazából hozott, s kezdetben túlnyomónak becsült finnugor ősszavak száma — lásd a hetvenes években folyamatosan kiadott Szófejtő Szótárt — tíz százalék alá csökkent. Azaz, nem előre, hanem hátra haladunk? . . . Körülbelül itt tartottam meg-megújuló töprengéseimben, mikor 1972 augusztusában Szegeden járva betévedtem a magyar nyelvészek II. kongresszusára, ahol is több kitűnő előadás között meghallgattam egy fejtegetést arról, hogy idejét múlta a két nyelven — magyar—török, magyar—latin, magyar—finn stb. — alapuló rokonítás, és rá kellene térni a „sokszögű” összehasonlításra, támaszkodva egyúttal a kapcsolódó tudományágak eredményeire is. Évekkel később, s megint csak véletlenül került kezembe e kongresszus kinyomtatott anyaga, s látnom kellett, hogy ezt a fejtegetést nemcsak hogy nem közölték, de meg sem említették. X Azt megint csak a véletlennek tudom be, hogy nem sokkal e meghökkentő tapasztalatom után néztem meg a televízió 1975. október tizennyolcadiki adását, ahol is nyelvészek meg régészek, vitát imitálva, fantom-kijelentéseket tettek. Felolvastak például egy meg nem nevezett szerző meg nem nevezett művéből pár sort, majd kijelentették, hogy ez nem helytálló. Aztán egymás szájába adva a szót beszéltek arról, hogy egyes személyek meg irányzatok a finnugrisztikát akarják felelőssé tenni a trianoni békéért. Ezt hosszan és mély beleéléssel taglalták (mármint azt, hogy a magyar hivatalos nyelvészet nem marasztalható el az első világháborúért!), majd rátértek arra, hogy a finnugrisztika bírálói ma már korszerűtlenek, mert legfeljebb a XIX. századi metódusokhoz jutottak el. Ezekután egyikük felíratott a táblára két szót: tuduga, gugurf,"közölvén, hogy ezek sumér szavak, majd eltöprengett, hogy miért nincs semmi közük a magyar tudomány és gége szavunkhoz, mert bár jelentésük azonos, de ez csak véletlen alaki egybeesés. A másodiknál könnyebbnek találta a megoldást, hiszen, ugye, a gugua nem gége, az elsőnél pedig a d hangzó kiesésének és bekerülésének magyarázatába fogott, többször belebotolva saját körmondataiba mikor is én hirtelen felkacagtam. Mert eszembe jutott, hogy gyerekkoromban otthon a jóslatokat mondó látó embert olykor tudónak is neveztük, s hogy az úgynevezett ádámcsutkát, sőt, a Nagykunságban és a jászságban magát a gégét, mindmáig guga névvel is jelöli a nép. Vagyis voltaképpen azon nevettem, hogy ha az az úr a tévében nem erőlködik annyira, akkor nem tud engem meggyőzni állítása ellenkezőjéről. Mert ez adás óta szilárdan hiszem, hogy a sumér tuduga és gugua a magyar tudomány és gége megfelelője. De nem ezt közlendő kerestem föl, hanem megkérdezni, hogy az a bizonyos szegedi előadás is teljesen korszerűtlen volt? Mert ha igen, nem kellett volna kihagyni a nyomtatott anyagból, sőt, előterjesztőjét meg kellett volna hívni a tévéadásra, hadd illusztrálja a tudománytalanságot. Ennyit mondtam összesen is, és a kedves olvasó nem fogja elhinni a reagálást: a mindaddig választékos modorú úr felcsattant, hogy „cinikus, sovoniszta nacionalistákkal” nem hajlandó tárgyalni!... Döbbenetemnél csak sajnálatom volt nagyobb, és szó nélkül távoztam; s bár még több kísérletet tettem a dolog jobb megértésére, gondolom, az eddig leírtak elegendőek annak bizonyítására, hogy végül is miként jutottam arra: valami ördögi lépéstévesztés tanúi vagyunk a magyar hivatalos nyelvkutatás, de a vele kapcsolatos egész eredet- és fejlődéskutatás területén. És erre példát már csak kettőt, mégpedig a zenetudományból és az írásos történelemből. Bartók Béla 1936-ban Dél-Anatóliába utazik, s ott mintegy kilencven népdalt vesz fonográfra. Hazajőve megállapítja, hogy ezek közül húsznak van magyar megfelelője, majd Népdalgyűjtés Törökországban címmel beszámol tapasztalatairól: Nyugat, 1937 2., 4., 5. szám. Dolgozatát különlenyomatban is terjeszti, benne — többek között — megállapítván, hogy korábban a finnugorok körében kereste a zenei rokonságot, de mert ott vajmi keveset talált, északkelet helyett délkeletnek fordult. „A tény, hogy ilyen rokonságokat egyáltalán meg lehet állapítani, a témát nemzetközi fontosságra emeli. Mert nincs a világon — legalábbis tudomásom szerint — más eset, amikor a népzene korát ennyi sok évszázaddal visszamenőleg ilyen cáfolhatatlan határozottsággal lehetne megállapítani.” Nos, Bartók Bélának ezt a páratlan eredményét egyetlen magyar áttekintő, elemző szakmunka sem említi, nem hivatkozik rá, nem veszi figyelembe, 1937-től mind e sorok írásáig (külföldiek igen). A történelmi példa pedig: Luitprandt cremonai püspök 910-ben e szavakat veti papírra: a magyar nemzet nyilvánvalóan Krisztus-hívő (gens hungarorum videlicet Christiana). Semmi feltételezés, semmi megszorítás —ám, a nyilvánvalóan kitétel arra utal, hogy az érdemes püspök nem mindjárt jött rá erre. Előbb bizonyos zavaró momentumokat kellett tisztáznia. Ezek mibenléte pedig korábbi krónikások (Theophilaktos Simocattes, Konstantinos Porfirogennétos stb.) feljegyzéseiből derül ki. Az tudniillik, hogy a magyarok abban az időben a keresztyén vallásnak nem a római, de nem is a bizánci rítusát követték, hanem azt a változatot, mely a Kazár birodalomban és egyáltalán a Közel-Keleten akkoriban igen elterjedt volt, sőt, mai napig is megtalálható a a grúz egyházban meg a libanoni keresztyéneknél. Mégis, hivatalos történetírásunk már idestova egy évezrede úgy tartja számon, hogy Árpád törzsei pogányokként jöttek be a Kárpát-medencébe, s kereszteletlenek voltunk mind az ezredfordulóig... Miért? Az okok megértéséhez eleink őstörténetéig kell visszalépnünk egy lehelletnyi időre. Konstantin görög császár és mások feljegyzéseiből azt tudjuk, hogy a IX. század végén a magyarok egy tömege, át a Kaukázuson, „eredeti hazájuk tájára” vonult, míg egy hadra kelt sereg, kevés asszonynéppel és gyermekkel „követve a szkíta-hunavar hagyományt”, nyugatra indult, hogy „átvegyék Attila örökségét”. A két rész aztán még századokon át kapcsolatot tart egymással, számunkra azonban itt az a fontos, hogy az ógörög, a latin, majd az ezek romjain felépülni kezdő, indoirániból indoeurópaivá lett civilizáció akkor már évezredek óta harcban áll azzal a másikkal, melyiknek jelölésére álljon itt a fenti szkíta-hun-avar folytonosság. Vagyis, amikor Árpád csapatai átkelnek a Kárpátokon, pár év múlva pedig az Alpokon, akkor Belső-Európának nagyon régen beágyazódott reflexei támadnak föl. Eleink ugyan magyarinak (megyeri, megyeri) nevezik magukat, a krónikások azonban nem mennek lépre: következetesen hungarusokról írnak, sőt, nagyon jól tudják, hogy a szintén Hungáriában feltámadó aváriusok erejét alig egy évszázada sikerült véglegesen felmorzsolni. Azaz, függetlenül a magyarok hadi tetteitől, szokásaitól, kultúrájától vagy kulturálatlanságától, Belső- Európa népei rémülettel, éppen ezért értetlenül néznek rájuk. S hiába vannak rokonszenves vagy vad és barbár hírünknek ellentmondó följegyzések is, ezek elmerülnek, lényegtelenülnek az általánosan kialakuló negatív képben, amelyik aztán megkövesedik, s a későbbi krónikások számára mintegy alapállássá válik. Aki mást is lát, mást is ír, azt elfogultsággal (Luitprandt), naivitással (St. galleni barát), később pedig, a tudományosság kifejlődése idején, ahistorizmussal vádolják. Ezt használja föl, ezt mélyíti el, hazugságokkal is, a Habsburg-propaganda, valahányszor Európa előtt bizonyítania kell, hogy a magyarokkal való vitájában „természetesen” neki van igaza. Ezt a megmerevedett falat nem bírjuk mi áttörni Zrínyi, Rákóczi vagy Kossuth kifelé irányuló propagandájával. De ez az oka, hogy Európa történettudományában mindmáig sűrűek a velünk kapcsolatos félreértések, tárgyi tévedések. Mert például a francia ma már óvakodik tájékozatlanságot elárulni az angol, a német nemzet történetében, velünk kapcsolatban viszont megengedi magának. Hanem a sok közül vegyünk csak egy konkrétumot, a legfrissebbet, a legtávolabbról. A történelmi tudnivalókat népszerű formában, de általában jó színvonalon közreadó Reader’s Digest kanadai kiadásában Árpád az Urálon kel át népével, úgy jut a mai hazába; a Magyar Királyság 1403-ban szűnt meg; az 1703—11 -es szabadságharcot Károlyi Sándor vezette, s az egész a földbirtokos osztály felkelése volt csupán; a magyarok különben is „arroganciájukról és maradiságukról” ismertek, ezért gáncsolták a Habsburgok minden haladó tervét, s ezzel hajszolták bele a monarchiát az első világháborúba. Csak néhány példát vettem, a szelídebbek közül, s főként: NEM PANASZKÉPPEN. Nem, mert ha akár egyetlen személlyel, akár egy nemzettel kapcsolatban a negatív kép ennyire általános és ily makacsul továbbélő, akkor a zokszó legfeljebb mosolyt vált ki. Azt nézzük meg inkább, hogy miért olyan hatástalan az, amit mi mondunk. Az okok között vannak politikaiak, földrajziak, gazdaságiak, hatalmiak, hanem most maradjunk csak a fölvett fonálnál, mert emezekkel összefüggésben persze, de mégiscsak az az eredendő, az alapvető — s viszonylag még ezen tudnánk a legkönnyebben változtatni. Amikor, levonva a közel- s régmúlt tapasztalatait, Géza és István idejében a magyarság meghatározó erejű többsége úgy dönt, hogy föladja a keleti civilizációt, akkor egész múltunkat meg kellett tagadnunk. Ezért volt az új hit hirdetőinek ajkán fertelmes és rút minden, amit addig hittünk, tettünk. A magyar történelemben, történetfölfogásban, de a közszemléletben is itt kezdődik a skizofrén vonulat. Igen, mert az új hirdetése közben magát a honfoglalás tényét nem lehetett föladni, azt nem lehetett jogtalan színben föltüntetni, hiszen akkor létünket kérdőjelezzük meg. Első királyaink idején az igriceket üldözik, ölik, külön falvakba gyűjtik, így zárva el őket a néptől. Az új énekesek pedig már a keresztyén legendákat regölik. így vész el a régi tudás, így hiszi el idővel nemcsak a vezető réteg, hanem a nép is, hogy bár Árpád vitézei karddal hódították meg ezt a földet, de a bejövő szerzetesek tanítottak bennünket mindenre, ami az emberi élethez szükséges. Ez azonban végül is elegendő lett volna, mert a középkor és az újkor fordulóján erre is felépíthettük volna új szellemiségünket, világ- és önszemléletünket, együtt a társadalmi, gazdasági formációk változtatásával, ahogyan tették ezt Belső-Európa népei a XVI., XVII., XVIII. századokban. S valóban, a társadalmi földrengést jelző parasztháború meg a protestantizmus nálunk is a XVI. század első felében jelentkezik — közben azonban számunkra a puszta fönnmaradás lett a fő gond, s az is maradt másfél századon át. Nyugat viszont diadalmasan vívja meg gazdasági, társadalmi, szellemi harcát, s az ottani népek hallatlan felvirágzásra jutnak, míg mi megosztott területen s mindig legalább kettős függőségben kínlódunk reformációnkkal és ellenreformációnkkal, majd a török hódoltság után, az osztrák és cseh ipar gyarmatává téve, újabb másfél századon át építgetjük gazdasági, népi erőinket. És mikor a XIX. század elején fölütjük fejünket, s újra tájékozódni próbálunk, akkor azt látjuk, hogy már megint tanulnunk kell Európa nyugatától, ahogyan, megromlott hagyományaink szerint, tanulni kellett az ezredfordulón (holott, valójában nem mindent kellett tanulnunk, illetve, mást kellett tanulnunk, mint amit addig tudtunk, hittünk és tettünk). És ebben nem a tanulás, az okulás, az átvétel szükségessége a tragikus, hanem az, hogy közben már a középkori Magyarország gazdaságára, kultúrájára, szellemiségére vonatkozó tudásunkat is elvesztettük. A szituáció ördögien ismétlődik: annyi maradt csak fönn, hogy az ország gazdag és hatalmas volt III. Béla vagy Mátyás idején, de ehhez hiányzik a bizonyító apparátus. Ha tehát régi dicsőségünket hangoztatjuk, akkor mosolyognivaló szájhősök vagyunk nemcsak Nyugat szemében, hanem — ami bénítóbb — saját magunk előtt is. Á dokumentumok túlos túlnyomó többsége elveszett, s ami lassan gyűlöget, az édeskevés. Ezért aztán nem a közvélemény, hanem éppen a gondolkodó fők ítélik úgy, hogy mi mindig, minden téren erősen le voltunk maradva Belső-Európához képest. S aki ebben nem nyugszik meg, aki többet sejt, az vagy búskomorrá válik (Széchényi Ferenc), vagy beleőrül (Horvát István), vagy felhágy a kísérletezéssel (Táncsics Mihály). Széchenyi István, francia gondolkodóktól véve az ötletet, külön elméletet állít föl helyzetünk magyarázatára: A nemzetek léte az egyén életére hasonlít. Mindkettőnek van csecsemő-, gyermek-, ifjú-, felnőtt- és öregkora. Mi az Árpádok idején még gyermekek voltunk, s ilyen korban ugyan mi jeleset hozhattunk létre? Később a Kelet népé ben tovább akar lépni, de mert a tárgyi alap akkor még mindig kevés, a misztikumtól pedig racionalizmusa mindig megóvta, ezért gondolatai töredékesek maradnak, s könyvét mindmáig csupán a Kossuthtal, illetve a radikalizmussal való polémiának fogjuk föl ... Hanem,a tárgyban legnagyobb tudású történészek (korábban Pray, Katona majd Horváth Mihály, Szalay László) is csak annyit mernek megállapítani, hogy Mátyás idején talán nem sokkal maradtunk le szomszédainktól.
