Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
1982. április hó tflTtVAKOfct 7. oldal Kárpát-medencébe, melyben — a 6000 éves kultusz elemei mellett — már Jézus Anyja — Mária — igen nagy tiszteletben és imádatban részesül. * * * Árpád népének ezen hitvilági elemét — a Boldogasszony tiszteletet — Kálmány Lajos katolikus plébános találta meg a múlt században. írásait elfeledtette, elhalgatta és könyvét zúzdába küldte a finnugorizmus hatalma. Bobula Ida érdeme az, hogy ezt az Árpádi Boldogasszony kultuszt 6000 évvel előbbinek ismerte fel és visszavezette a sumir nép hitvilágába — azonosítva a Magyar Boldogasszonyt a sumir BAU-DUG-ASAN-al. Mi — hites magyarok — csak hálával gondolhatunk Bobulára és így mondjuk: “legyen áldott haló poraiban is”... de nagy kérdés az, hogy az indoeurópai-semita beállítottságú, nyugati tudományos körök előtt “érdem”-e az a bizonyítás, mely a “pogányként” kezelt magyarság hitvilágának eredetét 6000 év távlatából tükrözi...? A FELVIDÉKI MAGYARSÁG TRAGÉDIÁJA BALOGH SÁNDOR: Az 1946. február 27-i magyar—csehszlovák lakosságcsere egyezmény Kedves Olvasóink! A száműzetésben élő csak tisztelegni tud a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmányának több évtizedes munkássága előtt. Az elszakított felvidéki magyar véreink szenvedése nyomán a lelki sebek ma is égnek, ma is szorongással töltenek el, ma is emésztenek. Ismerve a Bizottmány elnökének Sirchich Lászlónak: A Felvidék, az ezer éves magyar államtestben és a Belvederetől Kassáig, valamint Janics Kálmánnak: A hontalanság évei című megrázó erejű történelmi tanulmányait, most a Szittyakürtben elsőként Balogh Sándornak: Az 1946. február 27-1 magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény című tanulmányát közöljük. A tanulmány először a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének értesítőjében, a Történelmi Szemle 1979/1. számában jelent meg. A tanulmány közlésével célunk a felvidéki magyarság tragédiájának “másik oldalról” való bemutatása. Ehhez kérjük tisztelettel Olvasóink szíves megértését. A Szerkesztő * * * A csehek és szlovákok önrendelkezésének 1918-ban történt megvalósulása, a polgári demokratikus Csehszlovákia létrejötte nem csupán az illető nemzetek életében jelentett kiemelkedő történelmi állomást, korszakos változást, de egyben pozitív, haladó jelentőségű esemény volt Középkelet-Európa történetében is. Még akkor is, ha a csehek és szlovákok önálló nemzeti államának létrejöttével egyidejűleg, az első világháborúban győztes nagyhatalmak másokat, köztük több mint 700.000 magyart megfosztottak a nemzeti önrendelkezés lehetőségétől. A Csehszlovák Köztársaság történetének első két évtizedében — a hatalom polgári demokratikus jellegével összefüggésben és részben az általa vállalt nemzetközi kötelezettségek miatt — a polgári szabadságjogoknak kétségtelenül nagyobb hányadát biztosította a magyar nemzetiségű lakosságnak, pontosabban magyar nemzetiségű állampolgárainak is, mint amennyiben Magyarországon a Horthy-rendszer idején a lakosság többsége részesült. Ennek a vívmánynak a tényleges értékét azonban nagymértékben csökkentette az a körülmény, hogy a csehszlovák uralkodó körök csupán az önrendelkezés időszerűségét utasították el, hanem egyáltalán az önrendelkezés elvét is elvetették és ehelyett valójában a magyar nemzetiség “széttördelését” és jelentős tömegeinek a mielőbbi beolvasztását tűzték ki célul. így, többek között azzal számoltak — és ezt nem is nagyon rejtették véka alá —, hogy elsősorban a magyar közalkalmazottak és értelmiségiek tömegesen költöznek majd át “önkéntesen” Magyarországra. Az állampolgárság megadásának korlátozásától, a hontalanság intézményesítésétől szintén újabb csoportok távozását, illetőleg kiutasítását remélték a köztársaságból. Emellett a nemzeti szempontú közigazgatási intézkedések (járások területének megváltoztatása, városok nagyközségekké degradálása, stb.), a gazdaságpolitika — s ezen belül mindenekelőtt a földreform —, a közoktatáspolitika és nem utolsósorban a nemzetiségek új kategorizálása pedig a döntő többségében az államhatár mentén elhelyezkedő magyarság etnikai “fellazítását” célozták. A korabeli csehszlovák viszonyokat valósághűen jellemezve állapítja meg Balogh Elemér, a középkelet-európai nemzetiségi kérdés kitűnő ismerője visszaemlékezéseiben, hogy “mi ugyanolyan sovén törekvésekkel állunk szemben, mint amilyenekkel annak idején a magyar imperialisták a szlovák nép nyelvét, kulturális felemelkedését, intelligencia termelését, nemzetté válását üldözték és akadályozták”. A köztársasági elnökségről lemondott és Londonba távozott Eduard Benes körül csoportosuló csehszlovák polgári emigráns körök a második világháború éveiben, a gyökeresen megváltozott nemzetközi helyzet és a háború utáni kilátások mérlegelése alapján alakítják ki a csehek és szlovákok közös nemzeti államáról vallott új felfogásukat. Ezzel összefüggésben a korábbi — és szerintük nem kielégítő eredményekkel járó — aszszimilációs politikát pedig az idegen népcsoportoktól (németektől és magyaroktól) való megszabadulás követelésével kívánják felcserélni. Benes és környezete viszonylag rövid időn belül felismerte, hogy kizárólag Csehszlovákia jövőbeli biztonságára hivatkozva nem győzheti meg a szövetséges nagyhatalmakat a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének a szükségességéről. Éppen ezért a magyar nemzetiségek Csehszlovákia 1938—1939. évi tragédiájában játszott szerepéről már addig is hirdette alapvetően hamis elméletüket kibővítik a magyarok kivétel nélkül soviniszták, irredenták tézisével. Majd ezzel nagyjában egyidejűleg hozzálátnak az előbb említettek szellemében fogant propagandájuk kibontakoztatásához és a magyarok kitelepítéséhez való nemzetközi hozzájárulás megszerzéséhez. A csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját — az akkor már elismert jogfolytonosság talaján állva — Benes köztársasági elnök és a londoni emigráns kormány 1942 végén—1943 elején egészítette ki a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének a konkrét követelésével. Ezután valóban igyekeztek minden lehetőséget megragadni annak érdekében, hogy a magyarok kitelepítésének az elkerülhetetlenségéről is meggyőzzék a szövetséges nagyhatalmakat. De ilyen beleegyezést egyelőre sem a nyugati nagyhatalmaktól, sem a Szovjetuniótól nem sikerült kicsikarniuk. Nem jártak eredménnyel Benesnek D. Roosevelttel, az USA elnökével folytatott tanácskozásai sem ebben a kérdésben. Hasonlóan I. V. Sztálinnak és V. M. Molotovval szintén nem sikerült ekkor még elfogadtatni a magyar nemzetiséggel kapcsolatos javaslatát. Ezt bizonyítja egyébként az 1943. december 11-én Moszkvában aláírt szovjet—csehszlovák barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés is, amely nem tartalmaz konkrét utalást a magyar nemzetiségű lakosság Csehszlovákiából történő kitelepítésére. Benes Moszkvában azonban nemcsak a szovjet vezetőkkel, hanem a csehszlovák kommunista és szociáldemokrata emigráció tagjaival is találkozhatott, illetőleg találkozott, amelyre természetesen nélkülözhetetlenül szüksége volt a Csehszlovákia jövőjével kapcsolatos nézetek tisztázása, összehangolása szempontjából. Eduard Benes és a csehszlovák emigráns kormány a sorozatos kudarcok ellenére sem mutatott hajlandóságot eredeti tervének a felülvizsgálására, sőt a londoni emigrációs körökben megkezdték azoknak a dekrétum- és rendelet-tervezeteknek a kidolgozását is, amelyek a magyar nemzetiségű lakosság helyzetét voltak hivatva szabályozni a második világháború befejezése után. Ezeknek a tervezeteknek persze mindaddig ténylegesen csekély gyakorlati szerepük és jelentőségük volt és lehetett is, amíg azok támogatására nem sikerült megnyerni a csehszlovák baloldali erőket, s különösen a kommunista pártot. Azt, hogy ez mikor következett be, hiteles források hiányában, ma még nem lehet minden kétséget kizáró pontossággal megállapítani. Mindenesetre a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció megnyilatkozásaiban 1944 mújusától—júniusától érezhető változások tükröződnek, “Új hangok” hallatszanak a magyar nemzetiséghez való viszony tekintetében. így Klement Gottwald 1944. május 11-én a moszkvai rádióban elhangzott beszédében már kilátásba helyezte a magyarok eltávolítását Csehszlovákiából. A Ceskoslovenslé Listy pedig arról írt augusztusban, hogy “ami a németekre érvényes, érvényes a magyarokra is' . 1944 nyarán-őszén a szlovák kommunisták és a Szlovák Nemzeti Tanács, valamint a szociáldemokrata emigráció bizonyos körei azonban még mindig nem tették magukévá a magyar nemzetiségű lakosság kollektív felelősségének elvét, illetőleg kitelepítésének a követelését. A Csehszlovákia Kommunista Pártja emigrációban levő vezetőivel való tanácskozások és a londoni polgári emigrációval való érintkezések állandósulása hatására 1944 végén—1945 elején az SZKP és az SZNT is mindinkább közeledett az emigrációs körökben lényegében már egyeztetett közös állásponthoz a magyar nemzetiség kérdésében. A különbség legfeljebb abban nyilvánul meg közöttük, hogy az SZIKP és az SZNT a “népcserével” óhajtotta összekötni a magyarok kitelepítését. A magyarok kitelepítésének politikai követelését az SZIKP 1945 februári konferenciúja fogalmazta meg tefjes nyíltsággal, amikor “új honfoglalásra" szólítja fel a szlovákságot: “A szlovák parasztnak és munkásnak, akiket kiszorítottak a gazdag déli területekről és századokon keresztül a hegyek között elnyomtak, meg kell ismét kapnia ezeket a régi szlovák területeket és lehetőséget a rendes emberi élethez.” Ezeknek — és más hasonló szellemű — megnyilatkozásoknak az ideológiai-politikai tartalmát, funkcióját teljesen felesleges részletesebben boncolgatni, hiszen önmagukért beszélnek. Ugyanakkor még élesebben merül fel az a kérdés, hogyan tehetett ilyen engedményeket a polgári nacionalizmusnak az a kommunista mozgalom, amely a két világháború közötti időszakban, sőt egyideig még a második világháború idején is politikája lényeges alapelveként tisztelte a hazafiaságot és az internacionalizmust, s a gyakorlati tevékenységében pedig már akkor, amikor még nem is szabadult meg maradéktalanul a csehszlovákizmus befolyásától, a legkövetkezetesebben harcolt a nemzetiségek egyenjogúsításáért a köztársaságban. Ez az ellentmondás még szembetűnőbbé válik, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a magyar dolgozók ott voltak a CSKP bölcsőjénél, majd tömegesen adták szavazataikat a párt parlamenti képviselőjelöltjeire és 1944-ben is nem kevesen közülük fegyverrel a kezükben támogatták a szlovák nemzeti felkelés ügyét. Azok a szerzők, akik a szóban forgó témával foglalkoztak, szinte kivétel nélkül I. V. Sztálin korabeli felfogására hivatkoznak, pontosabban annak a CSPK nemzetiségi politikájára gyakorolt jelentős hatására. De ez önmagában nyilvánvalóan mégis kevésnek bizonyult volna, ha a CSKP vezetői a köztársaság jogfolytonosságának a — nagyobb zökkenők nélküli — gyakorlati érvényesítése érdekében, amely a háború idején a londoni csehszlovák emigráns kormány közreműködése nélkül aligha lett volna realizálható, maguk is nem hajlottak volna arra, hogy Benessel és környezetével ideológiai engedmények árán is létrehozzák a politikai kompromisszumot. Ebben az összefüggésben érezzük máig is a legmeggyőzőbbnek J. Zvara idevonatkozó megállapításait. “A múltban gyakran egyoldalúan vizsgálták az 1945—1948 közötti évek eseményeinek hátterét. A túlkapásokat gyakran a burzsoázia tevékenységének és hatásának tudták be, vagy pedig I. V. Sztálin, vagyis a személyi kultusz hatásának, máskor a CSKP hibáinak következményeit látták bennük, sőt Szlovákia Kommunista Pártja ún. a burzsoá nacionalista csoportja tevékenységének eredményeként könyvelték el. Ebből látható, hogy több ok játszott közre: nemzetközi, kül- és belpolitikai, történelmi okok, a burzsoázia erős befolyása, I. V. Sztálin nemzetiségi kérdésben alkalmazott módszereinek hatása, a párt hibái, a tömegek bizonyos öntudata stb. A főok, a nacionalizmus azonban — mutat rá Zvara — a hazai viszonyokban gyökeredzett.” 1944. november 23-án, a londoni csehszlovák emigráns kormány elérkezettnek látta az időt arra, hogy most már hivatalosan is a szövetséges nagyhatalmakhoz forduljon a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítéséhez való hozzájárulásuk megszerzése céljából. Nem ismeretes ugyan konkrétan mindegyik szövetséges nagyhatalom álláspontja ebben a kérdésben, de annyi bizonyossággal megállapítható — nem utolsósorban a későbbi ilyen jellegű csehszlovák erőfeszítésekből —, hogy a nyugati nagyhatalmak válasza ezúttal is elutasító volt. Ezután alig másfél hónappal később a magyar fegyverszüneti megállapodás-tervezetéhez fűzött észrevételeiben adott hangot újra a londoni kormány képviselője a magyarok kitelepítésével kapcsolatos igényének. Zdenek Fierlinger követ 1945. január 15-én fejtette ki véleményét a szövetségi nagyhatalmak képviselői előtt ebben a kérdésben. Fierlinger többek között az első bécsi döntés érvénytelenítését. Magyarország és a Tiso-féle szlovák állam közötti egyezmények hatálytalanítását, a Csehszlovákia és Magyarország között beállt hadiállapot időpontjaként 1938. október 7. vagy november 2. napjának elismerését, valamint a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének az elfogadását, illetőleg ezek felvételét kérte a magyar fegyverszüneti megállapodás szövegébe. A szövetséges nagyhatalmak képviselői (V. M. Molotov, W. A. Harriman és J. Balfour) általában méltányolták a csehszlovák követ észrevételeit. J. Balfour szintén elismerte ugyan a Csehszlovákia és Magyarország között beállt hadiállapot tényét,
