Szittyakürt, 1982 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1982-04-01 / 4. szám

1982. április hó

«ITTVAKÖkT

5. oldal

Prof. BADINY JÓS FERENC:

DUMU-GEME BAU-DUG-ASAN MU-GINA

Ha elfogadjuk Sir John Browning azon állítását, hogy a magyar az “ige nyelve”, akkor így — az ősi nyelv mah-gar szavaival — köszöntötték az égiek a hozzájuk érkező BOBULA IDÁT. Biztosan megértette és örült is a fogadtatásnak, hisz azt mondták neki:

“BOLDOGASSZONY LÁNYA MEG JŐVE”.

Azért nevezték Őt így — “Boldogasszony Lányának” — mert onnan fentről jól látták, hogy a Boldogasszony isteni valóságának és sokezeréves tiszteletének felkutatásában és újrai tanításában Bobula Ida volt az egyetlen, aki — Boldogasszony papnőjeként — hirdette igazságát a hites Mah-Garoknak.

Aki figyelmesen elolvassa e sorokat és azokba mélyülve elmélkedik a tartalmuk felett — kis töprengés után észreveheti, hogy valójában nem a sumir-magyar szóegyeztetések, az azonosságok kimutatása, a sumir-magyar rokonság hirdetése volt az oka annak, hogy ez a kiváló, de magyar egyetemi tanárnő (a Smithsonian Institution elismert munkatársa) tervszerű “mellőzésben” részesült az USA tudományos köreiben és nem hívták meg egy jelentős egyetem katedrájára.

Mondanivalóm megértéséhez szükségünk van egy kis történelmi bevezetőre:

Az Úr 1000. esztendejének október havában, a 9. napon kiadott királyi parancs rendelte így:

“II. Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és a jobbról-balrai, pogány róvás-írás megszüntetődjék és helyette latin betűk használtassanak...

...A beadott iratok és vésetek pedig tüzzel-vassal pusztítassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra való emlékezés és visszavágyódás megszüntetődjék. ”

Tudjuk jól, hogy ez a rendelkezés a római térítéssel volt kapcsolatban és a nyugati-keresztény szellem megerősítését szolgálta. De még egy történész sem vetette fel azt a kérdést, hogy miért kellett tüzzel-vassal irtani a magyarok rovásírását, amikor a királyi rendelet kifejezetten hangsúlyozza, hogy a keresztény magyar papság használatában volt ez az írás. Senki sem ütközött meg azon, hogy a kereszténység szent iratait vetették itt tűzbe csak azért, mert nem latin betűkkel rögzítették, hanem rovással. A Rómát felperzselő gótok megtérített utódainál — akik valóban pogány istenképzetekkel rendelkeztek volt —- ezt a módszert, vagyis a “pogány vallásukra” emlékeztető “runa-írásos” hagyatékuk elpusztítását nem “tanácsolta” a római pápa. A valóban istentelen és pogány szlávok — szintén megtérített — utódainak Cyril és Method görög-keleti püspökök szerkesztették meg az ó-szlávnak nevezett “cyril” írást és nyelvet. Ezzel sem volt Rómának semmi baja — sőt — mindenben elősegítette a terjedését. Hogyan lehetséges tehát az, hogy a már “megtérített” magyaroknak — saját ősi hun-magyar írásukkal vésett és rótt és a “kereszténység” hitvilágát és vallási szövegeit rögzítő írásbeliség lett “tüzzel-vassal” elpusztítva egy “keresztény szentkirály” rendeletére és ’’keresztény papok” végezték el ezt a valóban hóhérmunkát...?

Erre a kérdésre választ ad Kálmány Lajos katolikus plébános, aki a szegedkörnyéki tanyavilágot járta be a múlt század második felében és észrevette, hogy katolikus hívei — a szentek tiszteletéhez — “nemkeresztény” (azaz, nem a római vallás által előírt) elemeket vegyítenek. Alapos kutatásba kezdett és megállapította, hogy a talált elemek mindegyike a római-kereszténység felvétele előtti magyar ősvallás maradványa. Kálmány adatgyűjtésének eredménye az ősi magyar hitvilág gazdag tartalmának legékesebb bizonyítéka. A közelmúltban meghalt dr. Bobula Ida foglalkozott alaposan Kálmány Lajos nagyszerű tanulmányával és az ott talált adatokat visszavezette a sumir népig. Érdekes ezeket az adatokat bővebben ismertetni, mert

egyrészt — világosan kimutatják azt, hogy a római-kereszténység felvétele előtti Árpádi Magyarságnak vallásában szerepel az életet adó és életet őrző, mindenről gondoskodó Isten-Anya, akit a nép BOLDOGASSZONY néven tisztelt és kultuszát megőrizte még a római vallásban is, és

másrészt — láthatjuk, hogy ez a “Boldogasszonyi” és a hozzá kapcsolódó hitvilági tartalom gazdagsága, magasztossága és tisztasága feleslegessé tett mindenfajta “térítést”, hiszen belőle kiviláglik az, hogy a

pogánynak nevezett magyarok sokkal szebb, fennköltebb, nemesebb, műveltebb és gazdagabb hitvilággal rendelkeztek, mint azok a judai-keresztény és nem magyar egyháziak, akik “tüzzel-vassal” igyekeztek őket a római vallásra téríteni. Hogy ez a “térítés” indokolt, valamint, hogy a “pogányság” rájuk illeszthető legyen, el kellett pusztítani minden írásos tudáskincsünket, mely magasabb kultúrájukat bizonyította és istenesebb hitvilágukat tanította a népnek.

Kálmány plébános adatainak ismeretében — a Congress Library alkalmazottjaként dolgozó Bobula Idának — volt alkalma megismerni azt az ékiratos sumir anyagot, amelyet Kálmány már nem láthatott. Bobula a sumir hitvilágban fedezte fel ugyanazt a Boldogasszony kultuszt, amelyet Kálmány plébános az Árpádi magyarság hitében és vallásszemléletében megtalált, mint minden “térítés előtti” tulajdonságot. Ezt az Árpádi, “magyári hitvilágot” mélyítette el bizonyítékaival Bobula Ida Sumériáig abban a nagyszerű dolgozatában, melyet itt közlünk s melynek — Bobula által adott — címe is igen sokatmondó — így:

A MAGYAR ŐSVALLÁS NAGYASSZONYA

Kálmány legértékesebb tanulmánya: “Boldogasszony, ősvallásunk Istenasszonya”. Ebben elmondja Kálmány, hogy népünk kifejezetten “hét” Boldogasszonyt tisztel, akik között a legnagyobbnak tartja a Nagyboldogaszszonyt. Ennek lányai a többi Boldogasszonyok (szülő, fájdalmas, havi, gyertyaszentelő, sarlós, segítő), akik közül legfiatalabb a Szűz Kisasszony. A néphit a Kisasszonyt azonosítja Jézus anyjával, Máriával és keddet tartja Nagyboldogasszony napjának, Meddő asszonyok kilenc keddet bőjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk. Aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogaszszonyt, a Kedd Asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra szerencsés a kedd, pl. tyúkültetésre.

Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény, állat és ember szaporodásának, egészségének gondviselője.

Kálmány rámutatott kódexirodalmunk adatára, amely szerint Szt. Gellért “tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy a szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak, avagy ez világnak nagy asszonyának hívnák”. Feltehető, hogy Szt. Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos és fennséges mennyei nagyasszony kultuszával, akiben mintegy Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Mária-kultusszá és akinek költői neve sem látszhatott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Lehet, hogy ez a meglátás segítette a “nagy térítőt” emlékezetes sikeréhez, mikor “a napba öltözött asszony” bibliai idézetét választotta a magyar udvar előtt tartott prédikációja tárgyául. Kálmány fejtegetései és adatai nem támogatták azt a finnugor irányzatot, mely több-kevesebb tudatossággal, a magyarság önérzetének megtörése végett, olyan primitív, gyűjtögető előmagyarokról beszélt, akiknek nem is lehetett mitológiájuk. Az Egyetemi Nyomda “Magyarság Néprajza” c. kiadványában, a hitvilág-fejezet bő bibliográfiájában hiába keressük Kálmány akadémiai értekezését.

Egészen más úton, a magyar díszítőművészetek keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszony gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira Huszka József; Astarte- Boldogasszonynak nevezte. Astarte azonban aránylag késői idők istennője. Megelőzte Istar, azt Inanna és valamennyit a régi sumér pantheon anyaistene, Baú vagy Baba.

A Magna Mater alakja az ókor majdnem minden vallásában megvolt és bizonyos vonásokban minden Magna Mater hasonló. A sumér Baú és a magyar Boldogasszony között azonban olyan hasonlóságok vannak, melyeket sem véletlenséggel, sem az általános jelleggel megmagyarázni nem lehet.

Baú alakját egyrészt a kő- és cseréptáblákon fennmaradt ékírásos irodalomból, másrészt képeiből ismerjük. Ezek legnagyobb része pecséthengerekre vésve maradt ránk. Koronás nőalak fodros ruhában, trónszéken ül és szimbólumaink valamelyike, az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg jelzik, hogy ő az Elet Nagyasszonya. Van kutyája és madara. Találtak az ásatók számos Baúnak szentelt ivóedényt. Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy a történelemelőtti matriarchatus korában Baú, vagy egy őt is megelőző nőalak, lehetett az első isten, a mindenség és minden további isten szülőanyja.

Száz évvel ezelőtt csak nagyon kevés kutató sejtett valamit a nagy ókori népről, melyet később mint sumér népet említenek és amelyről ma már tudjuk, hogy az egész nyugati kultúra forrása ők voltak; vallási fogalmaik közt is sok előkép van, melyek később a kereszténységben virágoztak ki. Az elmúlt évtizedek során számos munka foglalkozott a sumér mitológiával és ezek alapján elég világos képet alkothatunk magunknak legalábbis a népszerűbb, a feliratokban gyakran szereplő istenek alakjáról. Baú bizonyosan ezek közé tartozik.

Sokat vitatták, hogy a sok istennő-név és kép közül melyek tartoznak Baú alakjához. Természetes, hogy az évezredek során változtak a hiedelmek, de úgy látszik, hogy Baba, a “születést adó” ugyanaz volt, aki Baú, az “élelem adó”; aki Gúla a “hatalmas”; aki Mah, a “nagy”; aki Nin-Anna, a “menny nénje”; aki Gatum-dug, “jóságos nagyasszony” vagy Gasan-Anna, “asszonya a mennynek”.

Baú a sumér hívő számára a bőség nagyasszonya volt, a nagy ajándékozó. A viharisten tombolása után ő mosolygott a szivárványban. O a tápláló, a termést adó, a születés, az anya, a csecsemő, az élet védője. Rujája minden fodrában meg nem született gyermekek bujkálnak. Himnuszok dicsőítik mint a hatalmas Gúlát, aki gyógyít, közbenjár, az ég királynéja és a “világnak világa” (“Licht aller Welt”). A különös kifejezésből, hogy ő a “halottak meggyorsítója”, talán arra következtethetünk, hogy élt az erős hit arról, hogy a túlvilági vándorlás megrövidíthető és van újjászületés.

Az ősmitológiák Magna Matereit általában jellemző szülőboldogasszonyi stb. jellemvonásokon túl vannak Baúnak egyéb jellegzetességei is. Kultuszának legtöbb emlékét a lagashi (telloi) ásatásokból ismerjük, melyeknek anyagát a Louvre őrzi. Lagash városistene Ninurta napisten, kit Landgon a bibliai Nimróddal azonosított. Tudjuk, hogy krónikás hagyományaink — bizonyára nem véletlenül — Nimródtól származtatják a magyarságot.

Lagashban évente nagy ünnepséggel ülték meg a helyi kisisten, az isteni hérosz és a hozzá leereszkedő nagy termékenység-istennő házasságának napját. A városistennek ilyenkor módjában állt kikérni hatalmas asszonya kegyeit népe számára. Ismerünk fejedelmi hála-ajándékot, melyet Ninurta azért kapott, mert “jó szót szólt” a fejedelem érdekében az istennőnél.

Baú kifejezetten a fű és fa, a termés és aratás asszonya. Különleges ünnepe, mikor a nép először eszik az új gabonatermésből. Gondoljunk a magyar falvak ünnepére, az új kenyér napjára és a Sarlós-Boldogasszonyra.

Külön tanulmány tárgyát képezhetnék az úgynevezett “boldogasszonyi füvek”, melyeket népünk a templomba visz szenteltetni, főleg Nagyboldogasszony napján. Ilyen a comborka (Mentha Pulegium, L.), a napraforgó; ezeket megőrzik és halottaik mellé teszik a koporsóba. Az ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. Egyéb regés növények nevei: Boldogasszony haja, tenyere, cipellője, stb.

Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett “lagashi címer” állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő fényes sas. Gondoljunk a régi Árpád-címer és eredetmondánk turulmadarára. (A sumér TÚR szó visszatérést, megifjodást jelent, az UL pedig életerőt.)

A sas mellett más madarai is vannak az istennőnek; ezeket nem könnyű meghatározni. Daru? Liba? Gólya? Egyik madárnak a neve a Ba piktogrammal kezdődik; ez a fecske. (Deimel S. No. 5.:“Schwalbe”.) Meggondolandó, hogy Magyarországon igen elterjedt hit, hogy a fecske és gólya a Boldogaszszony madarai.

A sumér pecséthengereken sorban felvonuló és a Nagyasszonynak ivóedényt nyújtó nők képe elemi erővel és páratlan pontossággal idézi a sokszor leírt magyar népszokást, a “Boldogasszony poharának megadása” képét.

“Az asszonyok titkos avató gyűlésén, melyen férfi nem lehet jelen, a legtekintélyesebb öregasszony kinyújtott tenyerén felajánl a Boldogasszonynak egy tányérra tett pohár bort és egy süteményt, megköszönve a szülés körüli segítséget és boldogságot kérve az újszülött számára. Mint Szegeden értesültem erről, az áldozat elmulasztása azzal jár, hogy az újszülött felnőtt korában, “ha fiú, nem kap lányt, ha lány, nem kap fiút.” (Adatszolgáltatóm az 50 éves Sánta Katalin, 1928-ban.)

A feltűnő és különleges egyezések közé tartozik a Boldogasszonyokkal kapcsolatban makacsul emlegetett hetes szám, melyhez a szegedi nép a közelmúltban is ragaszkodott. Nehéz véletlen egyezésnek tartani azt, hogy ékí