Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8. szám
1981. augusztus hó «ItmKOfcT 3. oldal w ^ w ww » WWWW «r» AZ ALKOHOLIZMUS NÉPBETEGSÉGGÉ TORZULT! NEMZETKÖZI összehasonlításban vizsgálva hazánk népesedési helyzetét, azt látjuk, hogy történelmi Magyarország az első világháború előtt Európa legmagasabb születési arányszámú országai közé tartozott. A két világháború közötti időszakban, valamint az 1950-es évek közepéig a közepes szintet érte el. Az 1950-es évek vége óta viszont születési arány számunk a legalacsonyabbak közé tartozik, sőt az 1962-es születési mélypontunk — sajnos napjainkig —, Európa legkedvezőtlenebb arányszáma is. Hiba lenne azt hinni, hogy a népesedés, a demográfiai magatartás és különösen a népszaporulat alakulásában anyagi, gazdasági tényezők játszanak szerepet. A népesedés alakulásában tudati, társadalomlélektani tényezőknek, köztük a társadalom felfogásának, erkölcsi magatartásának is jelentős szerepe van. Az országvesztés és a szovjet katonai megszállás óta gyökeresen megváltozott a rabmagyar társadalom tudati képe. Soha nem volt ennyi válás mint napjainkban Magyarországon. Soha nem volt ennyi veszélyeztetettnek nyilvánított gyerek, fiatal bűnöző, s mindezekben elsődleges szerepe van társadalomlélektani tényezőként, a kommunista rendszerben népbetegséggé torzult alkoholizmusnak! Ez mindenekelőtt a “szocialista” építés valóságának eredménye. A hazai kommunista rendszerben az alkoholizmus népbetegség! Nincs eredménye a napjainkban unalomig emlegetett “szociálisan elfogadott ivónorma” szorgalmazásának sem. “Az alkoholizmus — Samu István szóhasználatával — a káros mértékű alkoholfogyasztás ellen küzdők elhivatott táborának sincs vitapartnere. Szavaik-szavaink pusztába kiáltott szavak, a viták látszat-viták a valódi egyetértésen belül: a szeszfogyasztás életünkre, egészségünkre tör, gátat kell neki vetni” — tárja föl a hazai valóságot dr. Füzéki Bálint, a Kritika hasábjain. — Azt hiszem, mindaz a tényanyag, ami az alkoholizmussal kapcsolatban az utóbbi időben felszínre került — idézzük dr. Füzéki hozzászólásából — parancsolóan diktálja, hogy legyen egy felelős állami szerv, amely ezt az igen nehéz és szerteágazó problémát kezébe veszi. Az anyagi-pénzügyi oldal csak egy a sok közül, s nem hiszem, hogy kizárólagosságot, vagy akár elsődlegességet élvez a többi között. Samu Istvánhoz hasonlóan én is hadd hivatkozzam a tuberkulózis elleni küzdelem példájára: a mainál jóval szegényebb körülmények között az államnak volt pénze erre a célra. Miért? Mert gondja volt rá — s lett pénze is, előteremtette. Mert komolyan vette, mert “igazi” betegségnek tartotta, pusztító népbetegségnek. Fönt — úgy gondolom — mindenki végzi a maga dolgát: a Pénzügyminisztérium igyekszik előteremteni az állami kiadások fedezetét, a MÉM termelésre buzdítja a gazdaságokat és vállalatokat, a Belkereskedelmi Minisztériumban, a forgalom növelésére a kereskedelmet. A termelők termelnek, a kereskedők forgalmaznak, a hatóságok adóztatnak — kiki minél többet. De azt már senki sem veszi észre felelős pozícióban, hogy ezek a roppant célszerűen működő résztevékenységek egy igen káros és katasztrofális — tehát merőben célszerűtlen — egésszé állnak össze. Az alkoholizmus spontán izmosodik, nem tudatos megfontolások alapján. De ami megengedhető-elfogadható — vagy legalább is tudomásul veendő — az egyén szintjén, az nem megengedhető, nem elfogadható és nem vehető tudomásul egy tudományos társadalomirányítást magáénak valló társadalomtól. Kell, hogy legyen valaki fönt, aki végiggondolja az egész folyamatot a szőlőtelepítéstől és a szesztermeléstől az adóztatáson keresztül a végállomásig: az ijesztő mértékű öngyilkosságig, az ismét növekvő halálozásig, az alkoholos ideg- és elmebetegségek döbbenetes szaporodásáig, az alkohol feldúlta otthonokig... A marxista társadalomtudományok döbbenetes eredménye a hazai magyar ifjúság alkohol elleni nevelésének kérdése is. A fiatalok szinte naponta érzékelik, hogy a magasztosan hirdetett erényeket a népbetegséggé torzult alkoholfogyasztás következtében sok felnőtt alig tekinti többnek írott malasztnál. Szegedi Márton pszichológus felmérése — amit a főváros VIII. kerületében lakó 10—18 évesek körében folytatott — bizonyítja, hogy a 10—11 évesek 55%-ban fogyaszt alkoholt, majd ez a 11—12 éves korban 85%-ra emelkedik és a 13—14 éveseknél eléri a 92%-ot. A gyerekek 93%-a a felnőttek engedélyével, tudtával ivott először, és ebből 11% tanári, illetve ifjúsági vezető jelenlétében. Az Országos Bőr- és Nemikórtani Intézet adatai szerint 1978-ban 344 friss szifiliszes és 10.908 gonorrheás beteg volt hazánkban. Ez utóbbi adat nem reális — közli a Kritika 1980 júniusi száma —, mert sokat kezeltek körzeti orvosok, nőgyógyászok, urológusok, akik diszkrécióból elmulasztották a bejelentést. A gonorrheás betegek 60%-a a 15—24 évesek korosztályában rekrutálódott. Már az elkölcsi oldalt nézve is szomorúan figyelmeztető ez a szám, de a szexuál-higéniával kapcsolatos felvilágosodás hiányát is tükrözi. Nevezetesen: a kamaszok tudatlanságból, tájékozatlanságból, nem veszik komolyan a fertőzés veszélyét, sőt viccelődnek ezen. A gonorrheás betegeket a fiatalok “sportolóknak” hívják — olvassuk a hazai művelődéspolitikai lapban —, mert “trikójuk” van, amire kár a szót vesztegetni, “penészt rá”. Nyolcvan szakmunkástanulónak tették fel az alábbi kérdéseket: 1. Iszik-e valaki a családban, környezetedben, te voltál-e már részeg, s az milyen érzés volt? 2. Hogyan kapcsolódik az alkoholfogyasztásod és a szexuális életed — ha már elkezdted —, s mennyiben leszel könnyelműbb a partnerkapcsolatokban a szesz hatására? Az írásban fogalmazott “vallomásokból” idézünk néhányat — úgy, ahogy ezek a szakmunkástanulók leírták: — Boldog kamaszkor! Ez nem valami cinikus kijelentés — szomorú. A felnőttek szerint, léhák, erkölcstelenek vagyunk, tényleg, de a magyarázat roppant egyszerű. Az alkohol ártalmas! — intenek minket a piától büzlők. Fő a morál! — papolják a társukat csalók, az élvezeteket habzsolok. Soroljam még. Becsapnak minket az iskolában: tankönyvben csak a romantika, a tanárok szemlesütve magyarázzák a test funkcióit, s az első alkalommal kiderül, blabla az egész. Ha szülők, pedagógusok képtelenek minket segíteni az eligazodásban, ne ítéljék el a mi módszereinket. Nem az a lényeg, ki, hány partnerrel feküdt le és mennyit iszik — ez hajlam és ízlés kérdése —, fontosabb ennél a miért! — A lényegre térve. Most töltöttem a tizenhetet, eddig negyvenkét hapsim volt. Az első háromig izgultam a simogatástól, meg minden. Aztán fölismertem, nincs olyan rettenetes különbség abban, hogy kivel. Az alkoholt a szexnél is jobban kedvelem, mivel a mámort én adagolom, s közben arra gondolhatok, akire akarok. Erkölcsi fertőben a jövő munkásosztálya! — vélekedhetsz. Tévedés. A középiskolások és egyetemisták — a holnap értelmisége — ennél is vadabbul élnek, csak jobban adminisztrálják tetteiket. De náluk ezt nehezebb kontrollálni, mert nem az ifjúsági klubbokban állnak fejre. Otthon buliznak, hiszen sokuknak van külön szobája és így tovább. A fiatalok negatív — vagy annak vélt — magatartása nem az akceleráció következménye, hazugság erre fogni. A nevelésünkkel foglalkozók azt hitték: szélcsend van a társadalmi életben, fölösleges aggódniuk a kamaszok szokásainak alakulása miatt. Most aztán pisloghatnak a bácsik és nénik, de mire praktikus ötletük születne, nagykorúak leszünk. Akkor már a felnőttek erkölcsi normái szerint bocsánatos bűn lesz a partnerokat cserélni és inni, ami belénk fér! — Anyám ápolt, szép, fiatal nő. A foglalkozása könyvelő, de most végzi levelezőn a közgazdaságtudományi egyetemet. Érettségi után ment férjhez, s rákövetkező évben születtem én. Ennek tizenhat éve. Apám mérnök, sokat keresett, de rengeteget ivott és elváltak három esztendeje, utána a fater disszidált. Mivel anyu csinos asszony, elég sokan kerülgették és hol ide, hol oda hívták, mindig menő helyekre. Persze nem kólát ittak, pedig előtte, amíg apám naponta részegen jött haza, tiszta szívből utálta az alkoholt, most már rákapott, majdnem mindig mólésan jön haza. Mivel elég gyakran marad ki éjszakára, olyankor házibulit rendezek, srácok szállítják az italt. Általában hatannyolcan vagyunk, magnózunk, táncolunk, iszunk. Van egy hapsi, aki a szüleitől külön kap pénzt erre, mert a fiú szipóval kábítózott egy darabig, s a faterjáék ettől megijedtek, azt mondták, ha már annyira el akar bódulni, inkább igyon, az nem olyan káros és arról könnyebb leszokni. Ezzel a krapekkal járok már fél éve, de még nem feküdtem le vele, mert mire ágyba bújunk, annyira tinták vagyunk, hogy rögtön elalszunk. — A tizenévesek rivalizálása nem a munkában, a produktív teljesítményben mérhető, inkább abban, hogy a csövesekhez vagy a digókhoz tartoznak, és amíg ezen civakodnak, jól berúgnak, amivel még el is dicsekednek. Érted: a részegség ma nem szégyen, hanem érdem. Itt a táborban is látom, legtöbbüknek a kultúra befogadása nagyobb munka, mint az üzemi norma teljesítése és alig várják a foglalkozás végét, spuriznak a tópartra trinkelni. Ügy értelmezik a felnőttséget: a szabad idő arra való, hogy dohányozzanak, igyanak és a lányok ... markolászszák. De a csajok ezt igénylik. Kicsit lihegjenek értük a hapsik, kis koksz a fejben, aztán lehet... A szerelem az ósdi érzés, elég a vágy. Egészen jólesett így kifecsegnem magam. Most megyek én is hörpinteni valamit, mert kiszáradtam. — Az üzlet, ahol dolgozom, férfidivatárú bolt és az eladók kivétel nélkül nők. Megdumáljuk a magánéletünket, néha elfogadjuk egy jobb képű hapsi meghívását. így kerültem egy olyan házibuliba, ahol mindenki mindenkivel... Annyira maxos lettem a rengeteg italtól, hogy azt csináltam, amit mondtak nekem. Ja, nem ekkor feküdtem le először sráccal, de ezen a hepajon éreztem, részegen mennyire más az egész. A cserebere nem zavart, mivel nem a szeretkezés dob fel, hanem az előzmények. Az alkohol, a zene. A többi smafu, legyen, ilyenkor lefalconi különben is pofátlanság. Nekem hiába tartanak kiselőadást a szesz káros hatásáról, meg a szexről. Azért van mind a kettő, hogy éljünk vele! * * * Eddig a munkástanulók “vallómásából”, talán hiányzik belőlük a teljes őszinteség, de a kérdésekre kapott válaszadás hűen tükrözi a marxista nevelés testet-lelket romboló eredményét. Erről mondják otthon a kommunista rabtartók, hogy tovább fejlődött — pártkongresszustól-pártkongresszusig — az ideológia, kulturális életünk. A marxista—leninista eszmék a közgondolkozás meghatározó tényezői. Ezekből a vallomásokból kiderült, hogy szélesebb körben tudatosultak a kommunista eszmék, a “szocialista” erkölcs és élet normái. (m. t.) HA MÉG NEM VAGY, AKKOR LEGYÉL MOZGALOM HARCOSA!
