Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-06-01 / 6-7. szám
10. oldal n ITTVAKÖHT 1981. június—július hó ben a magyarok számát 60.000-re becsülték Moldvában. Petrás Incze János ezeket megírta és egy pecsétszerű rajzban rejtve a Magyar Tudományos Akadémia részére — névtelenül — megküldte. Ez a levél a moldvai magyarok mérhetetlen kárára az Akadémia “Irattárába el lett helyezve!”. Petrás, aki a moldvai püspök titkáraként sokat utazott Moldvában, a magyarok helyzetét nagyon jól ismerte. 1841 nyarán Döbrentei Gábornak — a Tudományos Társaság volt titkárának — kérelmére, egy 38 kérdésből álló ívre pontos válaszokat adott, melyet a “Tudománytár” 1842-i évfolyamában nyilvánosságra is hoz. Petrás ezt követőleg, mintegy 100 népdalszöveget gyűjt össze, melyből 10-nél több klasszikus ballada. Ez egyben a Magyar Tudomány Akadémia legelső népdalszöveg feljegyzése. 1844 húsvétjától kezdve a magyar énekek éneklését a templomokban teljesen betiltják, s még házasságra sem léphet senki, aki rumán nyelven meg nem tanulja az előírt imádságokat. A magyar iskolás gyermekek vasár- és ünnepnapokon a papi udvarokba zárják és tanítják rumánul imádkozni! így gyűlöltetik meg az ifjúsággal saját anyanyelvűket és kényszerítik rá a rumán nyelv használatára. Szabófalva — a moldvai csángómagyarok legnagyobb központja — volt a legnagyobb nyomás alatt. A lakosság hiába könyörgött pápai-, erdélyi-, magyar segítségért! Legfeljebb verést kaptak, mert magyarságuk megtartását hűtlenségnek nyilvánították. AZ ERŐSZAK KORA Az attrocitások egymást követték. A kalugeriektől — a Jászvásárhelyről sebtiben előkerített “eredeti birtokokleveleik ellenére” a szomszédos boér a szabadon-bírt részes földjeiket elvette. Bákóban, ahol túlnyomóan magyarok laktak, minden második vasárnapon rumánul kellett tartani az Istentiszteletet. t BEMBORG JENÖNÉ született Mádai Mária 1914—1981 Megrendült lélekkel közöljük a gyászhírt: Kedves Szerkesztő Testvér és Szittyakürt! Mélységes fájdalommal értesítem a bajtársakat és testvéreket, hogy szeretett feleségem, édesanya és nagymama, hosszú betegség és szenvedés után július 5-én vissza adta nemes lelkét a Teremtőjének. Temetése július 14-én volt Sődertáfjében a protestáns szertartás szerint. Isten áldása legyen minden volt cselekedetére, nagyon szerette drága Hazánkat, de sajnos a 36 éves emigrációs hontalanság megakadályozta, hogy egyszer is viszontlássa, már csak a lelke száll rabhazájába. Nemzettestvéri szeretettel, Bemborg Jenő. * Kedves Jenő Testvérem! Nemzetesasszony halála fölött érzett mélységes fájdalmadban a Szittyakürt is osztozik. A Szerkesztő Barátból a magyar kántort elűzték. Prezestben, ahol eredetileg magyar plébániát alapítottak — ugyancsak egyszerre rumánul kellett tartani az Istentiszteletet minden második vasárnap. Az új olasz papok azt tanították, hogy a magyar-nyelv, még a töröknél is műveletlenebb. Pojána lelkipásztora nem tűr olyan kántorokat, akik nem tudják a miatyánkot rumánul. Ploszkucén, csak minden harmadik vasárnapon volt szabad magyarul énekelni a templomban. Bákóban csángó-magyarokat lopásért 1845 Űrnapján nyilvánosan úgy megostorozták, hogy bőrük a csontig lefoszlott és kényszerítették őket, hogy másnap az oknai sóbányában dolgozzanak. A RUMÁN ÁLLAM LÉTREJÖTTE ÉS ANNAK KÖVETKEZMÉNYEI 1859-ben Havasalföld egyesült Moldvával és az egyesült fejedelemség élére Joan Cuza került. Az új állam neve Rumánia lett. A reformokkal elégedetlenkedők Cuzát 1866. február 11-én leléptették és helyére a Hohenzoller családból származó I. Károlyt ültették a trónra. A történet igazi háttere az, hogy a Hohenzoller család Károly nevű gyermekének nem jutott trón, így a család némi ügyeskedés után “megszerezte” Rumániát, hogy legyen a fiúnak trónja! 1845 szeptemberében négy magyar asszonyt lovak mellé kötözve — iszonyú sikoltozások közepette — a faluszéli koleratövisben húzgálták meg, mert szegénységük és kenyértelenségül miatt nem teljesítették az úrimunkát! A szörnyű terror ellenére 1851- ben De Stefano Antonius apostoli vizitator Rómából úgy találja, hogy a Jasi egyházközségi kerületben 5639, a szereti kerületben 12.996, a bákói kerületben 17.191 — míg a IV. egyházközségi kerületben 7895 magyar lélek él. Azaz ekkor a magyarul beszélők összlétszáma Moldvában 43.719 volt. A szerencsétlen emberek részére az egyetlen igazi segítséget egy háromtagú — a “Szent László Társulatihoz tartozó kis csoport tanulmánya eredményezte. Weszely, Kovács és Imets nevű honfitársaink helyszíni jelentései alapján a moldvai csángó-magyarok részére gyűjtés indult, melyből templomokat építettek, vagy állítottak helyre. Továbbá felszereléseket vásároltak, melyekért a köszönőlevelek hosszú sorát kapta a Társulat. A CSÁNGÓKRÓL SZÓLÓ NÉMET EREDETŰ JELENTÉSEK 1894 és 1902 között egy Gustav Weigand nevű licsei egyetemi tanár beutazta a rumán területeket és jelentéseinek IX. kötetében “Fremde Elemente in der Moldau” címen a csángó-magyarokról emlékezik meg. E jelentés szerint 58.000 csángó és székely, 2100 székely és csángónál régebbi magyar és végezetül 13.000 szétszórtan élő székelyről számol be. Szerinte több, mint 73.000 csángómagyar élt Moldvában a századforduló idején! Weigand alapos munkát végzett és adatait tudományosan is alátámasztotta. Kutatásai azt mutatják, hogy a csángók és a székelyek nem keveredtek, s őket könnyű megkülönböztetni. A csángók “s” helyett “sz”-t és “cs” helyett “c”-t ejtenek, s nyelvükbe rumán szavak is belekeveredtek. A székelyek ezért őket nehezebben értik meg, viszont a csángóknak nincs semmi nehézségük a székelyeket megérteni. Típusban: a csángók keresztmetszete nagyobb a székelyeknél, arcuk teltebb, vörösbe-játszó szőke hajuk van, a kék szem nem olyan gyakori, mint a barna. Bogdánfalva, Forrófalva, Klézse-Nagypatak és Lujzikalugar községekben a csángó dialektus a köznyelv. Az asszonyok igen gyengén, vagy egyáltalán nem beszélnek rumánul. Ezen a vidéken Weigand rá volt kényszerülve, hogy magyarul beszéljen. A RUMÁN VÉLEMÉNY Az 1896-ban Bukarestben kiadott Románia Nagy Földrajzi Szótára tárgyilagosan megállapítja, hogy a Forrófalva, Klézse, Bogdánfalva, stb. vidéken élő csángó-magyarok az emberi emlékezetet megelőző ősi idők óta ott laknak, de az biztos, hogy a Vajdaság megalapítása előtt ezek a családok már a Szeret völgyében éltek. Radu Rosetti rumán történész hasonlóan nyilatkozott, mely szerint a csángó falvak örök idők óta fennállnak, de minden esetre Moldva megalapításakor már ott voltak. Törökország a San Stefánói békében elismerte Rumánia függetlenségét és az 1881-ben királysággá vált. A túlfeszített nacionalizmus az új királyságban rögtön éreztette hatását. Camilli az első jászvásárhelyi püspök elrendelte, hogy a templomokban, csak rumán nyelvet szabad használni. A Lujzikalugariak panaszára azt válaszolta, hogy ők vagy “rumán állampolgárok” és akkor beszéljenek rumánul, vagy menjenek Magyarországra. Ha a rumán nyelvet, mint rumán állampolgárok, még nem beszélik, akkor szégyeljék magukat. Mindez azokban az években történik, amikor a bukaresti “Liga” Erdélyt magának követeli, ahol “a magyarság az erdélyi rumán népet meg akarja semmisíteni”. Hogy az első világháborúban hány moldvai csángó-magyar harcolt eredeti hazája Magyarország és testvérei a magyarok ellen, azt a moldvai magyar falvakban álló hősi emlékművek beszélik el... HELYZET AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ UTÁN Erdély elvesztése után az “öntudatra ébredt” nagy-rumániában a kisebbség sorsa egyre rosszabbra fordult. Az ortodox államvallású országban a kisebbségi vallások erősen háttérbe szorultak. A Vatikán végre 1929-ben egy úgynevezett “Konkordátumot” kötött nagyrumániával, majd diplomatát cserélt. E megegyezés értelmében ugyan elemi- és középfokú iskolákat tarthatott fenn az egyház — a közoktatásügyi miniszter felügyelete alatt —, de ez az ősi nyelv megtartásában semmivel sem segített. Sok katolikus templomot át kellett adni az új görög katolikusoknak, hogy azok nehogy templom nélkül maradjanak. Kodály és Bartók népdalgyűjtési útjaikon sok helyre eljutottak — bejárták az egész magyar nyelvszigetet, de Moldvába a Bákó-körüli csángómagyar falvakba nem jutottak el. Domokos Pál Péter népdalgyűjtő volt az, aki 1929-ben az első csángómagyar népdalgyűjtést végezte. Még a Dnyeszter partján lévő Csöbörcsőkre is eljutott és megállapította, hogy még mindig 120.000 katolikus magyar él Moldvában és azok közül 80.000 még beszél magyarul! Életkörülményeik végtelenül nyomorult. Ők a világ legelfelejtettebb kisebbsége. Idegen-nyelvű papjaik megtartatják a moldvai katolikus egyház hatodik parancsát: “Sa plataste simbria bisericeasca”, azaz: fizesd meg az egyházi adót! Az a vallásos szülő, aki gyermekéből papot akar nevelni, beadja a Jasy papneveldébe az aprócska csángó-magyart, aki belépése után többet haza nem mehet a szülői házba. A látogatások alkalmával, csak a prefektus jelenlétében beszélhetnek egymással, természetesen rumánul. Mire az ifjút pappá szentelik, addigra úgy átnevelik, hogy papként az életbe kilépve büszkén jelenti ki, hogy ha az ereiben magyar vér folyna azt magából kivágná! A szószékről testvéreit kiátkozza, ha azok otthon magyarul beszélnek. A rumánok mindent megtesznek, hogy a csángó-magyarságot csalárdsággal, ravaszkodással, vagy erőszakkal átneveljék rumánná. íme egy másik példa: a Ferences Minoriták főnöke egy dr. Josif Petru M. Pál nevű rumán, a szabófalvi nyomdában egy könyvet adott ki “A moldvai katolikusok eredete és a századokon át való Ferences Pásztoraik” címmel. E könyv 95. lapján magát a Pál név mögé rejtve a következőket írja: A moldvai katolikusok a felsorolt történelmi-, etikai-, etnográfiai-, etnológiai-, nyelvi-, és logikai elvek alapján született őseredeti rumánok. A könyvből az is kiderül, hogy a rend elsőrendű feladata a csángómagyarok elnemzetlenítése. HELYZET A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN Az egyetlen enyhülés az 1948-as évben történt, amikor Gróza Péter elrendelte, hogy küldjenek 100 magyar tanítót Moldvába. Sajnos a tanítók számkivetésnek vették a feladatot, a nép pedig “a rumán papok által készített beadványok szerint” követelte, hogy nekik rumán tanítókat küldjenek, akik majd megtanítják őket rumánul! 2 — 3 év elteltével minden magyar tanító visszatért. Az egyetlen dolog, ami még ma is folyik az a népdalgyűjtés. Az emlékek gyűjtése! Ez minden! Ha mégis van egy halvány reménysugár a sűrű, fekete felhők között, az az a tény, hogy minden elnyomás, ügyeskedés, minden erőszak ellenére, még mindig élnek azok a népdalok, melyeket 100 évvel ezelőtt már Petrás is feljegyzett. Milyen elgondolkoztató, milyen szomorú a csángó-magyarok története. Dr. Domokos Pál Péter tanulmánya szerint — de ezt állítják tárgyilagos rumán történészek is —, mi magyarok voltunk az első letelepülők Moldvában. Mi voltunk többségben később is, sokáig. Ide jött a testvér kun nép is, s ezzel csak megerősítették a területhez való jogunkat, s ma mégis mi van? A tatárok mérték az első halálos csapást a moldvai magyarságra. 40.000 kun család Magyarországra való áttelepülése, s a tatárok öldöklései szinte elnéptelení tették Moldvát. Jóllehet a Mátyás király beavatkozása a Székelyek ősi jogaiba, majd a vallás-háborúk, s később Mária Terézia által elrendelt vérengzés eredményeként a magyar ajkú lakosság tetemesen megcsökkent, de a nagyszámú oláh beszivárgás, a pápák nemtörődömsége, s nem egy esetben magyar ellenessége, a nagyhatalmak és elsősorban a Hohenzoller-ház ügyeskedései, valamint nem utolsó sorban meg nem fontolt magyar beavatkozások, továbbá eléggé el nem ítélhető nemtörődömség a csángómagyarok sorsa iránt vezetett oda, ahol ma vagyunk. Ha már a területet — mely oly sok évszázadon át színtiszta magyar volt — már nem is követelhetjük vissza, a legkevesebb, amit megtehetünk: 1. Követeljük a csángó-magyarok áttelepítését Moldvából Erdélybe, s ugyanannyi rumán kitelepítését a Regátba. 2. Addig is míg ez megtörténik, követeljük a csángó-magyarok teljes emberi jogainak megadását, azaz a magyar nyelv szabadon való tanítását és használatát, ősi föld jogaik visszaállítását, szabad vallás gyakorlást (magyar papokat).
