Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
8. oldal ÍZIÍfVAKÖfcT 1981. október hó AZ 1956-OS FORRADALOM ÁBRÁZOLÁSA A HAZAI IRODALOMBAN (Folytatás az 1. oldalról) az a fiatal Moldova György volt. 1964-ben jelent meg regénye, a “Sötét angyal”. Lélektanilag elemezhetnénk, miért ezzel az akrobatikus rutinnal végrehajtott monstre tótágassal próbálta levezetni Moldva az őt ért óriási sokkot. Mert ez történt. Az író elkövette azt a szörnyű felelőtlenséget, hogy nem csak elítélte a forradalmat, de erkölcsi tisztaságú hősének a tótágas kedvéért egy mesebeli ávóst tett meg. Népszerű riport könyvei, bátor szatírái ellenére a magyar irodalmi közvélemény aligha fogja megbocsájtani Moldovának a “Sötét angyal”-t, pedig nyilvánvaló, hogy írói és emberi válság megoldását kereste, úgy tűnik, szinte kétségbeesetten. A Meghasonlástól félt. Erre mutat “Menekülés” című, 1962 legelejéről származó novellája is, ez a gyenge, de lélektanilag bonyolult írás. Főhőse egy munkásfiú, aki a forradalom leverésének napjaiban egérutat készít elő magának osztaga eleve egyenlőtlennek és sikertelennek ítélt ütközetéből és így elmenekül, amikor társait a szovjet tankok megölik. Logikátlan, de talán allegorikusnak szánt fordulat, hogy a munkás-telep lakói üldözni kezdik ezt az egyetlen túlélőt: az emberek úgy hiszik, hogy csak árulóként menekülhetett meg. A fiatalember géppisztollyal a munkások közé lő, kitör anyja házából és egy szovjet kaszárnya kapuján ugrik be. Az ezután következő években rettegve bolyong az ország különböző vidékein, mártíromkodó mizériával próbálja elnyerni az olvasó rokonszenvét, majd megkeresi azt & jezsuita papot, aki a forradalmi rohamosztagot vezette, őt és társait a gyilkolás szakértő módozataira megtanította, de mire megtalálja, a kis szobában a papnak csak a tarkónszúrt hullája borul az asztalra. Csupa hökkentő motivum, csupa merész hazugság, túlzás, fantazmagória. Moldova zilált lelkiállapotának ez a gyakorta tébolyult képe nem a szándékos, sanda, ferdítőt tükrözi, hanem az önmagával egyenesbe nem jutó, meghasonlani görcsösen nem akaró vergődését. Valamit ki akar írni magából, szakítani akar a sokkos élménnyel, valamilyen megnyugtató, egyensúly-visszaadó igazsághoz próbál eljutni. Erre azonban olyannyira képtelen, hogy az igazsággal és tisztességgel ellenkező irányba indul el. A rendszernek kapóra jött, hogy Moldova hajlandó volt közlésre átengedni ezeket az írásait, s pályafutásán megesett a csorba. Mennyire más Galgóczi Erzsébet esete. Pedig pályájuk hasonlóan indult: ha Moldova a kőbányai proletárok közül került ki, Galgóczi az agrárproletárok szegényei közül. Mindketten korán feltűntek kivételes tehetségükkel, fiatalon hitték, hogy a szocialistának nevezett új rend a szocializmust építi. A fonákságokra mindketten azért ébredtek rá hamar, mert nyitott szemmel jártak a nép között. Együtt kerültek a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgszakára a nagy hatású, hozzájuk hasonlóan alacsony sorból indult és sziporkázó intelektuellé vált Czibor János kezei alá. Itt azonban vége a párhuzamnak. A viharos történelem az erejét, álló képességét írásaiban gyakorta emlegető Moldovát széthullott emberré tette, a törékeny Galgóczit keménnyé, szívóssá. “Fejjel lefelécímű novellájában kérlelhetetlen őszinteséggel ír meg egy ötvenhatos epizódot: fő-alakja egy munkásból lett tanácselnök, aki elvetemült parasztnyúzónak bizonyult a padlás-lesöprések idején. A forradalom alatt betódulnak a parasztok a tanácsházára. Az elnök úgy menekül meg a népítélettől, hogy kézenáll a tömeg előtt. A falu őt állítja a feje tetejére, mert addig ő állította fejre az igazságot. A megszégyenítést 56 novembere után egy belügyi tiszt vizsgálja ki, s bár a tanácselnök a leckét igyekszik elfelejteni, nem árul be a tisztnek senkit. "Nem vagyok azonos a szocializmussal" — mondja. Míg Moldova a felfordított “igazsághoz” idomul, Galgóczi Erzsébet józan határozottsággal a valóságos világrend helyes perspektívájában a dolgok színét és fonákját pontosan látja. Úgy tűnik: a fiatalok közül a népi írók örökösei nagyobb tisztességgel nyúltak a bonyolult és a külső körülmények viszonylatában különösen nehéz témához, mint mások. Sánta Ferenc 1964-es "Húsz őrá”-ja őszintén elemzi a forradalmi megrázkódtatáson, eseményeken átment parasztság lélektanát és kimond kemény igazságokat. Rámutat az emberi gyengeségekre, a fanatikus hataloméhség és más, az önkényuralmi rendben tipikusan kialakuló rossz tulajdonságok elburjánzására. A forradalom utáni állapotokat is bemutatja regényében, azt: hogyan térnek vissza az erdőben bujkáló rendőrök, hogyan jelentkeznek ismét a falu vezetőinél azzal, hogy: kit kell elvinni? S miként igyekszik egyikük fegyverrel megmutatni viszszakapott hatalmát. Az író katarzisnak látja a forradalmat, reméli, hogy következménye, ilyen vagy olyan formában megtisztulás lesz, letűnése a fasiszta lelkületű kizsákmányolóknak és heréknek a szocializmus humánus korszakában. Figyelemreméltó azonban, hogy Sánta tizenöt éve hallgat. A kora történelme iránt mindig fogékony Karinthy Ferenc érezte és érzi úgy, hogy a megrázó élménnyel valamit kezdeni kellene. Ötvenhat eseményeire számos helyen utal, bátran bár rendszerint riportszerűen, valamely naturalisztikusan ábrázolt hőse szájába adva a szót. “Epepe” című, 1970'ben megjelent könyve, ez a különös és gyakorta homályos fantáziaregény egy képzeletbeli országban lezajló zendülésről mesél. Barikádok épülnek, egy tankokkal védett szürke épületet ostromol a tömeg, ismeretlen egyenruhás katonák, idegen harckocsik vonulnak be a forradalmárok letörésére. Hogy szándékos-e az analógia vagy sem, bizonytalan ebben a regényben, amelynek a folyamatosságát főként hőse lelkiállapotának a változásai adják meg. Magyar olvasói feltétlenül találhatnak az “Epepe” e fejezetében szándékos utalásokat, de még várják, jelentkezik-e konkrétabb állásfoglalással Karinthy, kihasználjae az új irodalompolitikának azt a jellegzetességét, hogy immár sok minden kimondható, gyakorta hajmeresztőén bátornak és igaznak tűnő (előre jóváhagyott) vélemények és tényközlések is, mert szükség van a feszültséget levezető szelepre. Az eddigi legszókimondóbb és a könyvesboltokban hamar elkapkodott, manipulált szelep-regény Gyurkó László országgyűlési képviselő-író munkája volt, a "Faustus doktor boldogságos pokoljárása". Egy Szabados György nevű kádder életét tárja elénk, háború alatti gimnazista korától a gulyás-szocializmus kiteljesedéséig. Küzdelmes és boldogtalan élet, sikeresnek vagy tisztának sem mondható. Elég széles rétegre vonatkozóan tipikus. Amit Gyurkó bizonyítani szeretne, az hőse igénye az eszmei megbizonyosodásra, azaz: a kommunista mozgalomhoz csatlakozók igénye arra, hogy jó ügyet szolgáljanak rendíthetetlen hitükkel. ezt kellene méltányló rokonszenvvel kísérnie az olvasónak, de mivel Gyurkó alternatívák lehetőségét meg sem pendíti, s a falka-hűséget többnek véli a tisztesség megőrzésénél, rokonszenv helyett legfeljebb sajnálkozást válthat ki, de azt is csak irritációval keveredetten, elvégre a naivitásnak vagy a bigottságnak is van tűrés-határa. A könyvben 1956. októberét külön fejezet tárgyalja ezzel a címmel: “Egy ellenforradalom — mások szerint forradalom — hétköznapjai.” A forradalom tehát a szerző szerint “ellenforradalom” volt, csak mások nevezik másként, jóllehet kétségtelenül azok vannak többen. Gyurkó persze eléri azt a célját, hogy akik a dolgokat csak félig, háromnegyedig gondolják át, bólogathatnak — akár csak a politikai kabaré-számok hallatán, hogy: “lám nálunk már mindent ki lehet mondani, ha a két nagy tabut, Kádárt és a Szovjetuniót nem érinti kritika vagy elmarasztalás.” Ez éppen a regény levezető-szelep feladata. Nem ugyanilyen céllal, de szinte úgy tűnik, a manipulálás adta lehetőségeket kihasználva írnak mások is ma már a forradalom epizódjairól. Szőrmentén bánnak a témával, de a súlyos téma problematikáját író módjára kezelik, az erkölcsi tanulságokat talán a hatalom felé pillantva, de attól nem befolyásoltan, hanem saját szívük szerint vonják le. Példaként említhetjük az új magyar próza egyik ígéretesen tehetséges képviselője: Acs Margit 1975-ös keltezésű novelláját, a "Hiány"-1. Eljegyzési vacsoráról szól a történet. Azzal indul, hogy a háború alatt egy fiatal gyári kifutólány teherbe esett egy frontra küldött katonától, majd a háború után az immár tíz éves kisfiát örökbefogadva feleségül vette őt egy munkás. A gyereket mindkettőjükének tekintették, egyformán szeretők, tán még jobban is, mint közös leányukat. A lány eljegyzési ünnepére készülve gondol vissza az aszszony fiára, Ferikére, aki 56-ban egy októberi napon eltűnt. Azon az őszön ment volna egyetemre. Utoljára a forradalom kitörése után néhány nappal látta. Fegyverrel a kezében jött haza, és vacsora közben lelkesen mesélt. Egyszer csak beállított az apja, ugyancsak fegyverrel. Nagy egymásra-találás helyett azonban megdermedt a levegő, kiderült, hogy sztahanovista élmunkás-sztár a rendészekhez csatlakozott, nem a forradalmárokhoz. A barikád ellenkező oldalára került az apa és fogadott Fia. Szenvedélyes vita támad közöttük. “Átvertek benneteket” — mondja a fiú. “És mi a biztosíték, hogy te és a haverjaid nem fognak átverni bennünket, s nem vernek át éppen most téged?” — kérdezi az apa. “Mi vagyunk a biztosíték. Mi vagyunk” — hangzik a válasz. Azóta Ferit nem látták; meghalt-e, disszidált-e, nem tudható. Ha diszszidált, többé nem jelentkezett, tehát megtagadta őket. Ami szörnyű lenne. Az anya tulajdonképpen biztos abban, hogy meghalt a fia, s bántja, hogy a férje ellenségeként halt meg. Az eljegyzési vacsora során a vőlegény szülei egy sajnálkozó mondattal elárulják, hogy tudnak a fiú sorsáról. Mire a hallgatag apa felugrik és dühösen üvölti: “Az a fiú az én ellenségem volt és az én halottam. Én nem osztozkodom rajta.” Kiderül ily módon, hogy halálában is becsüli a fogadott fiát. Az anya számára csak egy kínzó kérdés marad tehát: meghalt-e Ferike, vagy megölték? Mert “ha Ferikét gyűlöletből ölték meg, az valahogy még mindig — elviselhetetlen.” Mivel a Rákosi-rendszerről immár majdnem teljes nyíltsággal írhat történész és szépíró egyaránt feltéve, hogy nem utal az alaptényezőre, a rendszert az ország nyakába ültető szovjet elnyomásra, az lenne logikus, hogy következő lépésként elismerjék a Rákosi-rendszer katasztrófális politikája és nemzetpusztító visszásságai ellen kirobbant forradalom jogosságát is. Az “ellenforradalom” kifejezés hamisan cseng. A lépést azonban késlelteti, hogy a véres megtorlás elkövetői és csahosai még aktívak a magyar társadalomban, történelmi objektivitásra pedig távolról sem készek." Az írók feladata a nemzeti megrázkódtatás hiteles ábrázolása, olyan kíméletlen igazságkereső hevülettel, mint ahogyan immár a második világháború mozzanatait ábrázolják. Hiszen a diadal és a legyőzettetés mámoros és keserű napjainak előbb vérpezsdítő, utóbb vérlázító élménye negyedszázad után is erősen él; mint Vas István írta egy nyomtatásban még nem közölt költeményében: az októberi rézsűt őszi napfényben, a hídon át Buda felé mindenkor megrohanja a nagy idők tanúit a torokszorító emlékezés. (Irodalmi Újság, 1981. júl —okt.) GOND ÉS HITVALLÁS A Magyar írószövetség rezolúciója (Folytatás a 3. oldalról) telmiség segítségével felépüljön az egységes magyar társadalom, az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó terhével a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom, a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a jövőnek a nemzet. Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk, és véleményünkről hitvallást teszünk. írói munkánk igéi lesznek szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe és irodalmi művekbe költözik. Hűséget fogadunk a zászló előtt, amely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberiség, és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, s egyedül így válhatunk későbbi nemzedékek érdemes őreivé. Magyar írók Szövetsége Budapest, 1956. december 28. fSITTVAKÖHT * * Megjelenik havonta Publ. Monthly — Publ. mensuelle Felelős szerkesztő — Editor: MAJOR TIBOR Kiadó — Publisher: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM Levelezési dm — Corresp. Offices: HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM P. O. Box 35245, Puritas Station Cleveland, Ohio44135, U.S.A. ELŐFIZETÉS: Egy évre $15.00 — egyes szám ára $1.00 — Légiposta előfizetés: Egy évre $25.00 A csekket kérjük “Szittyakürt" névre kiállítani. * A névvel ellátott cikkek nem feltétlenül azonosak a kiadó, illetve a szerkesztő véleményével, azokért mindenkor a cikk írója felelős. Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Avenue Cleveland, Ohio 44102.
