Szittyakürt, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
1956. OKTOBER 23. — Imádság elesett ^társainkért — URUNK, ki láttad őket akkor az utcai sortüzek előtt, s a tűzzel telt ég alatt: Te láttad szivüket is, s tudsz és lemérsz mindent, ami első eszméléseik óta megtöltötte e fiatal szívek poharát. Ismered lelkűk minden zugolyát és mindazt, ami gyermekkoruk óta történt velük azokig a pillanatokig, amikor a nemzet életéért mentek rohamra és önként odaadták életüket övéikért, minden magyarért. Ezeknek a pillanatoknak magaslatán bizonyára mind tudták, hogy meg kell halniuk. De a nemzet életének és lelkének szabadsága drágább volt nekik, mint a saját életük. Kérünk, vedd a Te örök fényességedbe őket éppen ezekért a pillanatokért, amelyekben oly dicső önzetlenséggel meghozták életük legnagyobb áldozatát. URUNK, bűnbánó szívvel járulunk Eléd, és fogadjuk, hogy továbbra is méltóak maradunk szabadságharcos bajtársainknak erre az életáldozatára. URUNK, add nekünk kegyelmeidet, hogy mindnyájunknak, akik élve maradhattunk, az ő életáldozatuk szellemében tovább harcolhassunk a Nemzeti Forradalom és Szabadságharc vérrel szentelt zászlója alatt a kárpáti magyar élettér, a szabad, független, nemzeti és szocialista Magyarország feltámadásáért! A Hungária Szabadságharcos Mozgalom tagjai XX. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM — 1981. OKTOBER HO Ära; 1.00 dollár A KÁRPATOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. A (Petőfi) »ITT V A KORT A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA SÁRKÖZI MÁTYÁS: AZ 1956-OS FORRADALOM ÁBRÁZOLÁSA A HAZAI IRODALOMBAN A történelmi távlat hiánya és az elemi erejű megrázkódtatás mindenkor hátráltató tényezők egy-egy forradalmi jellegű történelmi változás vagy egy önmagától kirobbant és kezdetben diadalt aratott népmozgalom irodalmi ábrázolása szempontjából. De különösen nehéz dolga van annak az írónak, aki a forradalmat leverő erők diktatúrájában él tovább; ha a történelmi eseményről kialakult gondolatai, annak során szerzett tapasztalatai művészi formában a tollára kívánkoznak, ezekkel az erőkkel kerül szembe. Az a kérdés, miként változnak ezek az erők az évtizedek folyamán, hogyan változik a tolerancia-mutatójuk. A kérdésre a válasz, mint ahogyan huszonöt év irodalmi termékeiből lemérhető: lassú a változás, a kompromittált vezetők nemzedéke makacsul ellenáll az igazság kimondásának, még legengedékenyebb időszakaiban is csak a féligazság kinyomtatását tűri el (merthogy mi rejtezik az írók fiókjaiban, publikálatlanul, azt nem nagyon tudhatjuk.) A legtöbb, amit az író eddig megtorlás nélkül elérhetett, impresszionisztikus utalás volt: egy-egy igaz verssor esetleg elkerülte a cenzúrát gyakorló szerkesztők vagy kiadói lektorok figyelmét. A forradalom leverését az otromba megtorlás időszaka követte, kiváló írók kerültek börtönbe vagy szilencium alá, kommunisták és nem-kommunisták egyaránt. A többiek pedig — sokkos állapotban, megfélemlítve vagy passzív rezisztanciaként — hallgattak hosszú ideig. Még a párt sem volt képes saját köreiből valamirevaló írót, költőt találni ahhoz, hogy a forradalom bemocskolásának az oly író-centrikus Magyarországon némi hitelt szerezzen. A veterán fűzfapoéták bújtak elő újra, olyanok, mint Szűdi György és Madarász Emil, vagy az olvadás időszakában félretett káder klapancia-költők, mint Csepeli Szabó Béla. A párt által “költővé” avatott, agg Madarász például még Maiéter Pál kivégzése előtt ezt írta a Népszabadság vasárnapi “irodalmi” mellékletében: Kilián kaszárnya fala másfél méter, Jól meg is bújt ottan ezredes Maiéter: Nyugati a zsoldja, fegyvere s a koszt is, Könnyű volt ott ölni Magyart is oroszt is. Kommendása lettél badar gyereknépnek, Hazátlan csürhének, börtöntölteléknek, Kútmérgező, kufár, rongy írástudóknak. Minisztere, mint te, Ocsmány árulóknak. A harmadrendűek ideje érkezett el a hallgatás e Bach-korszakában. Urbán Ernő, aki Nagy Imre első miniszterelnöksége idején éles bírálója volt az úgynevezett “személyi kultusz” visszásságainak, aztán visszaállt Rákosi táborába, most megint felcsapott konjuktúra-lovagnak: a pártlap 1957. elején folytatásokban közölte “Kutyaszorító” című regényét, amely a hazugságokat emberközelből írt, realista történet mezébe bújtatva próbálta elhitetni. A forradalom idején régi barátok házánál könnyes önbírálatot gyakorló Darvas József bámulni való sebességgel esett vissza a tisztességtelenségbe, hogy falujáró “szociográfiai‘ írásokat hamisítson arról, hogy mennyire ellenezte a magyar parasztság a forradalmat. (Darvast ezért az írószövetség elnöki rangjával jutalmazták.) Boldizsár Iván, aki a Nagy Imre-kabinet körüli sajtótevékenysége miatt beijedt, villámgyorsan megírta az “Éjfélkor” című film forgatókönyvét, amelyben a külföldre menekülőket a haza cserbenhagyóinak ábrázolta. Hamarosan a P.E.N. Klub magyar tagozatának a főtitkára lett. Dobozy Imre és Mesterházi Lajos szintén funkciót érdemelt ki a forradalmat elmarasztaló prózájával. Voltak azonban olyan fiatal írók, akik úgy hitték: bukása ellenére változást hozott a forradalom, a Rákosi-rezsim szigorú terrorja nem térhet vissza, hiszen Kádár is megjárta Rákosi börtöneit. Azt remélték, hogy az olvadás idején megindult kibontakozás bizonyos megtorpanás után folytatódhat; az 1956. elején megütött hangnak az irodalomban még létjogosultsága lehet a konszolidációt követően. Tóth László (a későbbi Kamondy László) volt egyike ezeknek; mintha csak megérezte volna korai halálát, sietett és már 1957 októberében, a forradalom első évfordulója idején, beadott egy novellát a Kortárshoz, szinte tudomást sem véve arról, hogy a forradalomról a bosszú és megtorlás e korszakában még csak gyalázkodásokat lehet publikálni. A novella megjelent és óriási vihart váltott ki. A “Fegyenc szabadságon" egy vidéki börtönről szól, amelynek a rabjait szélnek eresztik a felkelés idején. Egy öreg pap azonban az épületben marad, mondván, hogy hivatalosan nem bocsájtották el, három köztörvényes meg azért nem indult haza, mert a csíkos rabruhán kívül nincs még más öltözéke. Unalmukban kugliznak a fegyőrök pályáján. Egy börtönőr visszajön az épületbe, beszáll ő is tekézni, valamin összevesznek, Venczák őrmester pisztolyt rántva újra parancsolgatni kezd, mire az egyik nagyerejű rab úgy a sarokba teremti, hogy szörnyethal. A foglyok elmennek, csak a pap marad hátra. “Harmadnap hajnalán orosz páncélosok vonultak be a városba és a foglyok nagy része rövidesen visszakerült a cellájába, ha nem szökött Nyugatra. Akadt olyan is, aki önként jelentkezett.” így végződik (Kamondy) Tóth László jelképesnek tekinthető novellája. Azon nyomban ízekre szedték. Még az is baj volt, hogy “orosz” és nem “szovjet” tankokat említett. A Magyarország című lap kapta a megbízást Tóth László kritikai kivégzésére és hasábjain ezeket olvashattuk: “A Téglafal mögött, Az elátkozott úton, a Kucsera és az ellenforradalom szellemi előkészítő munkájának más irodalmi cikkeiben ugyanilyen beállítással és jellemekkel találkozunk. No de akkor előkészítették az ellenforradalmat, most pedig utána vagyunk. Akkor nem tudtuk, hogy mit akarnak, de most igen. Akkor tétlenül nézte a felső vezetés a becsületes emberek szidalmazását és rágalmazását. És most? Most nem szabad tűrni!”... “Tóth László történelem hamisítást követett el, éppúgy, mint az Őrségváltás és a Jud Süss-féle filmek szerzői.”... “A fegyőr úgy vezényel: ein, zwei, ráz, dva. Tóth László tehát egyenlőségi jelet tesz a náci fasizmus és a szovjet nevelés (sic) közé.” Egy levélíró is megszólalt: “A szocializmus nevében követelem, hogy minden eszközzel akadályozzák meg új Irodalmi Újság születését.” Mikor még frissen élt a forradalom eseményeinek emléke, Berkesi, Dobozy, Mesterházi és más tollnokok riportszerű részletességgel írtak róla, persze a lényeget eltorzítva. Később, a felejtés érdekében, ez a műfaj eltűnt a porondról. Nagy csend következett. Az írók műveikben átsiklottak 1956 őszén. Szabó Magda egyik regényében például csupán annyi említés esik a forradalomról, hogy a történet hősnője becsukja az ablakot, mert odakint lövöldözés hallatszik. Fejes Endre nagyjelentőségű erkölcsrajzában, a fél évszázadot átfogó “Rozsdatemető”-ben, rövid paszszus utal a forradalomra, ennek a történelmileg oly mozgalmas ötven esztendőnek a társadalomelemzését tudatosan békeperspektívából kísérli meg a regény, egy proletár család körül forog a világ, s látszólag a kis dolgok kapnak jelentőséget: új ridikülök, hétvégi kirándulások, új udvarlók. A nagy, országos változások tragédiákat okoznak a családon belül, de mégis a kis körön kívül peregnek vagy viharzanak. így Fejesnek a mű szerkezetéből eredő joga némileg elsiklani a forradalom eseményei mellett, bár a maga módján, áttételesen érezteti erkölcsi ítéletét és ez az ítélet pozitív. A regény rokonszenves hőse nevezi nevén a forradalmat. Akinél a forradalom terhes élménye komoly írói válságot idézett elő, (Folytatás a 8. oldalon)
