Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
1980. szeptember hó «IttVAKÖfct 5. oldal Arkay László (Montreal) SZABAD-E VÉDEKEZNÜNK? (KÉNYSZERŰ SZÓ A SMIKK ÜGYÉBEN) Sokáig azt hittem, csak olcsó tréfa az a régi mondás, hogy “a barátaimtól ments meg Uram engem, — az ellenségeimmel magam is elbánok”. Most azonban a saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyire tehetetlen az ember, amikor végképpen elkerülhetetlenné válik, hogy nyilvánosan szót ejtsen a legrégebbi barátainak nyilvános működésével kapcsolatban. Hozzávéve mai, indulatossá satnyult természetünket, előre látom az eredményt: a szokásos agyonhallgatás burka alatt, tárgyi hozzászólásom személyi támadásnak, barátaim elárulásának fog minősülni és megfontolás helyett csak háborgó méltatlankodást eredményez az érdekeltek között... Pedig a Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Körének — Smikk — nem egy vezetője valóban régi, igaz barátom. Áldozatos munkájuk önzetlenségét a magam szemével tapasztalhattam, amikor 1977 tavaszán közvetlen tanúja lehettem az akkor éppen előkészület alatt álló első Tanulmányi Napok szervezési nehézségeinek, majd sikerének és azóta minden évben való rendszeres ismétlődésének. Sziszifuszi, önzetlen munka. Azt is tudom, hogy két tűz között állnak. Mert magyarságunkat nemcsak egyféle módon lehet szolgálni és a lehetetlenséggel határos a sokszor homlokegyenest ütköző nézeteket mindenki megelégedésére kiengesztelni egymással. Magunkat is áltató módon ezt azzal a szólammal próbáljuk áthidalni, hogy “mindenkit szóhoz engedünk”. Ezt teszi például Kovács Imre is a SMIKK által rendezett legutóbbi lugánói előadásáról szóló beszámolójában (“Magyarokkal Európában”, Kanadai Magyarság, XXIX., 44.sz., 1979. nov. 3., 3-ik oldal), amikor az egyik élesebben kritizáló hozzászólót az elnök “...azzal mentegette, hogy a vélemény-nyilvánítás joga mindenkit megillet, a demokráciában mindent el lehet és el is kell mondani. Teljesen egyetértettem vele, azzal a megtoldással, hogy a vélemény-nyilvánítási joga azokat is megilleti, akik nem értenek egyet a szélsőséges felfogásokkal.” Gyönyörű elv! A baj csak az, hogy Kovács Imre ennek ellenére mégis csak a sajátmaga véleményét ismerteti négy teljes hasábon át, a felszólalónak viszont a nevét sem lehet megtudni a cikkből, felszólalásának pedig még a lényegét sem. Ez persze így képmutatás. Sejtem ugyan, ki lehetett ez a ravaszul agyonhallgatott felszólaló: egy szintén kedves lugánói öreg barátom, legalább olyan jó magyar és intelligens ember, mint Kovács Imre. Azzal, hogy Kovács minden tárgyi megtámasztás nélkül a “szélsőséges” gyűlöletszót húzza rá a cikkében, csak eszembe juttatja, hogy ő maga a szélsőséges, hiszen bármennyire derék magyar is, a háború utáni első, még többé-kevésbé szabad választások alkalmával a nemzetnek csak egy kicsi töredéke szavazott őrá és pártjára, vagyis nem beszélhet az összmagyarság nevében, a nemzet többségének hangját az a Kovács Imre által “demokratikusan” szenteskedve agyonhallgatott barátom szólaltatta meg. Sajnos ugyanez a hamis kétszínűség mutatkozott meg a SMIKK, 1979-es Tanulmányi Napjainak egyik-másik előadója részéről is. Erről nem a SMIKK vezetősége tehet, mert az előző évek gyakorlatával ellentétben a mostani előadások szövegét nem cenzúrázták előzetesen át, s így nem tudták, melyik előadó mit fog mondani. Az előadások egy nagyszabású hároméves terv keretében a “Magyar Mérleg” második részét: emigrációnk három és fél évtizedes működését elemezték. Kitűnő előadók, magas színvonal, tiszteletreméltó tárgyilagosságra törekvés. Persze mindenütt akad mosolyogtatóan kirívó eset, mint itt például az a tekintélyes professzor, aki emigrációnk három nagy történetírójáról értekezik, s a három közül az egyik ő saját maga. Harmadik személyben, mintha nem is ismerné, akiről szól... Ami azonban tollat kényszerített a kezembe, az Gosztonyi Péternek, a berni Keleteurópai Intézet vezetőjének előadása: “A huszadik századi magyar történelemkutatás Nyugaton.” — A cím átfogó és egyetemes, mellébeszélést nem tűr; teljességet és adatszerű tárgyilagosságot követel. Gosztonyi mindjárt a bevezetőben a történész kötelességeként írja elő, hogy ne festményt, hanem fényképet adjon az eseményekről, majd később korunk rákfenéjének nevezi a történész ideológiai befolyásoltságát. Menynyire igaz! Csak az a nagy kár, hogy a tudós előadónak nyilván nincs tükre, hogy abban előzetes önvizsgálatot tarthatott volna, ámbár igaz, hogy előadása során ő is nem egyszer megemlíti sajátmagát a nagy történészek között, — szintén a nyelvtani harmadik személy “tárgyilagosságával”. Azonban az általa felsorolt “történész” neveknek majdnem a fele (cionista) zsidó, vagy Rákosista kommunista, akiknek éppen azért kellett menekülniük, mert még a hazai rezsim számára is túlzó kommunisták. A magyar nemzet abszolút többsége pedig se nem (cionista) zsidó, se pedig nem kommunista és nincs szüksége arra, hogy ilyenek írogassák a történelmét, mert megvannak a saját történetírói. Ezeket viszont Gosztonyi Péter az előadásában tipikus talmudi etikával — agyonhallgatja. Elhallgatja Haraszti Endrét, Sík Sándort, Fraknói Vilmos történész-püspököt, Radnóti Miklóst éppúgy, mint zimonyi Schwarz Ármin negyvennyolcas főhadnagy vasútépítő mérnököt. De nemcsak Haraszti méltatása hiányzik a tudóskodó előadásból. Hogy csak néhány élenjáró igaz magyar történettudósunkat említsem — dr. vitéz Málnást Ödön professzor, Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc, dr. Baráth Tibor professzor, dr. Bobula Ida egyetlen királygyűrűs tanítómesterünk, dr. Endrey Antal a tucatnyi angolnyelvű magyar történelemkönyvével, Csőké Sándor, Katona Sándor, dr. Szilvay Gyula, Nagy Kázmér, Török Sándor, BadinyJós Ferenc professzor, dr. Vágó Pál, Papp Kálmán, Szitnyai Zoltán, dr. Novotny Elemér, dr. Nagy Sándor, Fehér Mátyás Jenő, Fekete Zsigmond és még sokan mások műveit mai nyugati ifjúságunk a magyar történetírás kútfőinek tekinti és forrásaként használja, akár tetszik Gosztonyi Péternek, akár nem. Mert valamennyit agyonhallgatja egytől-egyig, holott ezek valóban történettudósok és magyarok. Külön ki kell emelnem halhatatlan Padányi Viktorunkat, aki sohasem tette neve elé az őt jogosan megillető doktori címet. Az ő nevét másoké között elpöttyenti ugyan Gosztonyi, de siet hozzátenni: “... e nagyszerű tudósok a huszadik századi magyar történelemmel szinte semmit sem foglalkoztak!” — Ekkora szemenszedett valótlanság láttán nem is tudom, mit mondjak. Hogy egy magát “történésznek” nyilvánító ember le merészeljen tagadni Padányi alapvető, monumentális művének, a két kötetes “Nagy tragédiá”-ndk létezését, az minden mértéket felülmúl. Egy, az európai magyar közügyekben nyakig munkálkodó kedves barátom írja legutóbbi levelében: “...a magyar ügyekkel foglalkozó politikusok nagy része nem említi Padányit azon egyszerű oknál fogva, mert a Nagy Tragédiát nem is olvasta s ez bizony komoly hiba.” Hát aki nem is olvasta a Nagy Tragédiát, az egyáltalán nem “politikus”, legfeljebb feltolja magát annak, és még kevésbé magyar. Gosztonyi azonban nem politikusnak, hanem történésznek hirdeti magát és mint fentebb említettem, mindjárt a bevezető szavaival megköveteli, hogy történészt ne befolyásoljon ideológiai magánvélemény. Éppen ezért Padányi agyonhallgatása teljes mértékben igazolhatatlan a részéről, csak éppen a közönségnek nyújt arcképes igazolványt — sajátmagáról. A továbbiakban viszont ismételten hivatkozik Király Béla Rákosi-tábornok “professzorra”. Én még a nevét is szégyelem leírni, a magyarságnak pedig nem professzora, akármivel is keresi ma a kenyerét, hanem mindmáig is áruló renegátja, akármennyit is írogat. (Lásd többek között a szentkorona haszaszállítása körüli gyászmagyarkodó nyüzsgéseit.) Ezzel szemben a sárga földig lerántja Adonyi-Naredy Ferenc honvédvezérkari őrnagy hadtörténeti művét, de szubjektív értékítéletét egyetlen adattal sem támasztja alá, csak ócsárol. Utána felsorol négy-öt kisebb nevet, de megint elhallgatja a két legfontosabbat: a Dalnoki Veress Lajos vezérezredes által szerkesztett “Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt” című háromkötetes összefoglaló munkát és a Hadak Útján hasábjain Darnóy Pál honvédvezérkari százados által évtizedek óta rendszeresen közölt és már végefelé közeledő hatalmas dokumentációs tanulmányt a második világháborús magyarországi hadműveletek történetéről. Gosztonyi erővel behúnyja a szemét és nem átall farizeuskodó szemrehányást tenni katonatörténészeinknek, hogy miért nem használták fel a rendelkezésükre álló honvédségi irattárat. Hát Dálnoki Veress, Darnóy és munkatársaik pontosan ezt csinálják három teljes évtizede, csak nem kell őket lehazudni a földről. Aki az emlékiratok közül megnevezi, mint Gosztonyi, Sulyok Dezső használhatatlanul hamis “Magyar tragédiá”-ját, — (apropó: ezt miért nem bírálja egy szóval sem?) — együtt Bachó István, Dienes Barna, Kubinszky Lajos és Milotay István “nem vérbeli történészek” (?!( nevével, mint akiket “érdemes” felemlíteni az előadó által ismert “tíz-tizenkét mű közül”, akkor sokkal érdemesebb, sőt kötelező lett volna megemlítenie és főleg méltatnia Mihalovics Zsigmond prelátus, Horthy Miklós és főképpen Mindszenty József emlékiratait. Gosztonyi azonban tudós képpel lapít. Aki megdicséri — elismerem: méltán — Újvári Sándor könyvkiadót (Griff Verlag, München), annak legalább ugyanannyi elismeréssel kell adóznia Wass Albert és az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh (Danubian Press, Florida, USA), Szatmári István (Túrán Printing és Bindery, Garfield, USA), dr. Nádas János (Árpád könyvkiadó Vállalat, Cleveland, USA), Gilde Barna (Duna Verlag, Svájc), Ledermüller Olivér (München), Mikes Kelemen Kör (München), Hídfő Baráti Köre (London és München), Fehér Mátyás Jenő (Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Argentina), Molnár József (Auróra, München), Tollas Tibor (Danubia Nyomda, München), Vörösváry István (Weller Publishing, Torontó), Patria Publishing Company (Toronto), Badiny Jós Ferenc (Ősi Gyökér Könyvkiadó, Buenos Aires),Berta László (Classic Printing Corporation, Cleveland) és még nem tudom, hány emigráns könyvkiadó vállalatunk emberfeletti teljesítménye előtt is, amelyek mindegyike tucatjával dobta piacra főleg éppen történelmi könyveinket, de Gosztonyi úr egyikükről sem vesz tudomást. Magyar emigráns könyvkiadóinkon kívül ugyanilyen alattomosan hallgatja agyon emigráns történelmi társaságainkat és szervezeteinket is. A Körösi Csorna Sándor Történelmi Társaság már a világ három sarkán fejt ki állandó és igen erőteljes tudományos működést, éspedig éppen a kutatószellemű ifjúságunk körében. Az ausztárliai Turáni Társaság már egy jótucatnyi európai és ázsiai nemzet értelmiségeit hozza rendszeresen össze és olyan tömegeket mozgat, hogy a melbournei egyetem már ingyen ad át nekik nagytermet és technikai személyzetet, nyomtatja saját költségén a meghívókat és műsoraikat, s a rektor “nyilt napot” (open day) rendel el az egész egyetem számára a rendszeres évi Turáni Fesztivál alkalmával — ami történelmi és kultúrális tömegmegmozdulás — és a rektor köszöni meg külön levélben a magyar szervezőknek a kitüntetést, amellyel az egyetemet megtisztelik. — Ezek után már csak említeni szeretném a Torontói Árpád Akadémia és a Clevelandi Árpád Akadémia szintén páratlan tudományos és ifjúságnevelő működését, melyeket Gosztonyi ugyancsak mély agyonhallgatással illusztrál. Amikor pedig szól valamiről, abban sincs köszönet. Mert például az az állítása egyenesen nem igaz, hogy Kóos Kálmán műve lenne az első “és egyben az utolsó is” a Szálasi-kormány védelmében. A koronát azonban akkor teszi fel erre a féktelen elfogultságára, amikor a tudományos tárgyilagosságnak még a látszatát is levetkőzve jó tíz percen keresztül a legváltozatosabb gyűlöletszavakat árasztja emigrációnk első és legnehezebb évtizedére, s főleg egyik legnagyobb költőnk és kezdeti emigrációs közéletünk mártírja, Alföldi Géza emlékére. Ez a korszak Gosztonyi ^erint “tragikomikus”. Gúnyolódva szól arról, hogy “megpróbálkoztak egyesek a magyar közelmúlttal foglalkozó ‘Történeti Intézet’ felállításával”, s a teissingeni Magyar Történelemkutató Intézetet szintén gúnyos “úgymond”-dal illusztrálja, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy ő maga is egy úgymond “Keleteurópai Történelemkutató Intézet” presztízse mögé bújik. Alföldi Géza az ő szájában “egy Alföldi Géza nevezetű, a Duna-Tisza közéről származó, magát költőnek is tartó úr”, — és megint nem gondol arra, hogy ennek a kijelentésének alapján ezentúl őt magát is mindenki illetheti “egy Gosztonyi Péter nevezetű, magát történésznek is tartó úr” címével és ezentúl mi is emlegethetjük az ő származását. Könnyed nyegleséggel legyalázza Alföldinek emberfeletti erővel létrehozott lapját, a “Hídverők”-et, ami a valóságban negyvenötös emigrációnknak legnagyobb kezdeti összetartó ereje volt, és amit az akkor még nagy nyomorban szenvedő magyarságunk olyan általános lelkesedéssel és áldozatkészséggel fogadott, hogy Alföldit valóban elárasztották dokumentációs anyaggal és küldözgették neki a lap fenntartására szükséges krajcárjaikat. Gosztonyi ezt is hallatlanul felháborítónak találja, hogy t.i. a magyarság — mondja — “Elhitte Alföldi Géza ígéreteit és nagyhangú körleveleit”, s főleg az fáj neki, hogy “a propaganda oly kitűnően sikerült”. Mert Uram bocsá’, “mellékesen pénzt is kért”! (Folytatás a 8. oldalon)
