Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
4. oldal «ITTVAKÖftT 1980. szeptember hó BESZÉLGETÉS A FELVIDÉKI DOBOS LÁSZLÓVAL A felvidéki magyarság múltját-sorsát elemző három nevezetes regénye (Messze voltak a csillagok, Földönfutók, Egy szál ingben) után az 1979 évi könyvhéten találkozhattunk Dobos László új kötetével (Hólepedő). A pozsonyi Irodalmi Szemle munkatársa, Tóth László az eddig megtett irói út összegző tanulságai felől faggatja a szerzőt; a terjedelmes interjú néhány fontos részletét a Kritika 79/8. számából idézzük; (...) Az írás az emberélet legmélyebb rétegeiből jön. A kiváltó ok, amely a természetes közlésvágyat bennem a felszínre juttatta, a megaláztatás érzése. 1945 és 1949 között a sárospataki tanítóképző diákja voltam. 1947 telén hazajöttem Patakról, s egy tanyára, Fejszésre vezényeltek teherautót rakni. A premontrei préspostság cselédeit pakoltuk, Csehországba deportálták őket. Komisz télidő volt, hideg, szélfúvás. A kollektív bűnhődés gyakorlati vetülete — számomra ez volt az első emberi megrendülés a háború után. Közvetlenül ez az “élmény” ébresztette föl bennem a közlésvágyat. Visszaszöktem Patakra, s a történetet megírtam az iskolai lapba. Valahogy így kezdődött az íróságom: az emberi megrendülések, megaláztatások hatására. S talán ezzel is magyarázható, hogy első két könyvem ezeket a megaláztatásokat mondja, a magam körül látott, tapasztalt igazságtalanságot. (...) Prózaírásunk egyre többet mond a csehszlovákiai magyar valóságról. Az utóbbi esztendők prózai termésében a társadalmiasodás, a történelmiesedés jegyei is fölerősödtek. Néhány Írónknál érződik a valóságanyaggal való birkózás, a nehezebb ellenállás iránya, az összefüggések keresése, élménykockák helyett a tablók igénye. Szélesedik a prózaírás látóköre, keressük a történelmi szakaszok hordozóit, kifejezőit: fogalmazzuk a kisebbségi élet erkölcsi magatartásformáit. A valóságirodalom Fábry által megfogalmazott és hangsúlyozott igénye mostanság kezd érvényre jutni. S nemcsak az igények fogalmazása szintjén — érezni, tudni már több képességet is. Az egyszálú történetek, a “hallottam”, “láttam” helyett, az egysíkú beszámolók mellett már időtömböket is felszínre hoz a prózánk. Már nem az egyszeri időt, hanem a mozgó időt mondjuk: folyamatokat — sorsok, emberöltők, nemzedékek idejét. Az elmondás epikai gondolkozássá, történelmi szakaszok epikai rekonstruálásává erősödik. A “kisebbségi társadalom” jellemző és meghatározó folyamatainak epikai ábrázolása irodalmunk további erősödésének a feltétele is. Epika nélkül hiányos-hézagos a történelem, a történelemtudat, a történelmi idő. Kitöltetlen a társadalmi múlt idő, a társadalmi cselekvés színtere. (...) Egyre több szó esik két kultúra egymás mellett éléséről, ennek hasznáról, előnyeiről. Nemzetiségi viszonylatban új műveltségi állapot alakul: a két kultúrát, illetve az anyanyelvet és a második nyelvet birtokló ember. E kettősségtöbblet tudata erkölcsileg és emberileg is felemelő, s a közép-európai kultúrák jövője felé mutat. Magasztos elv, igen. De milyen ennek az állapotnak a nyelvi vetülete? Hatása az irodalom és a közélet nyelvére? Milyen szerepet kap e kettősségben az anyanyelv? Hol van és hol lesz e kettősség egyensúlya? A marxizmus a nyelvek egyenjogúságát hirdeti, de milyen legyen a nyelvek egyenjogúságának gyakorlata? Milyen legyen a közéleti és az irodalmi nyelv egymáshoz való viszonya a kettős forrású műveltségben? A két kultúra, a két nyelv birtoklása nemcsak a deklarálás kérdése, hanem gyakorlat, számtalan mindennap. S éppen e gyakorlatból kérdések sora ágazik szét; ilyen anyanyelvűnk helyzetének, jövőjének, művelése kilátásainak kérdése is. Az utóbbi huszonöt esztendőben lapjaink számtalan ankétnak, vitának adtak helyet. E véleménycserék témája rendszerint társadalmi szükségletet és fontosságot jelez. Nyelvünk helyzetét azonban egyszer sem tettük nyilvános vizsgálat tárgyává, így emlékszem. Miért? Önelégültségből? Nyelvi komfortból, elbizonytalanodásból, felelőtlenségből? Kétnyelvű közegben fokozottabb törődést kíván a nyelv. (...) A hídszerep Közép-Európa történelme által létrehozott és aktualizált fogalom — egyszerre felismerés és szükséglet. Lényege az egymás iránti erkölcsi felelősség: különböző nyelvű és természetű kultúrák közvetítése, ismertetése, közelítése, rokonítása. A hídszerep a nemzetiségi irodalmak földjéből-humánumából sarjadt program, s mára már szocialista politikum is. Neveket sorolhatnék, akik életük földbe süppedéséig tartják a kultúrákat közvetítő híd íveit. Fábry Zoltán írta az Irodalmi Szemle indulásakor: “Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott. A való értelemben sose vállalt minket. Légüres térbe kerülve, kariatidákká merevedtünk.” Negyven év komor summázása ez. S azóta? Közvetítő szándékunk történelmi beidegzettséggé erősödött. De egy nagy felismeréssel is gazdagodtunk ennek kapcsán: a tolmácsolás nem válhat az irodalom főfoglalkozásává, egyetlen tennivalójává. Még a számbelileg kicsinek mondható nemzetiségi irodalmakban sem. Társadalmi helyzetünk eleve többre képesít bennünket. A hídszerep már negatív tapasztalás is: kísért az erkölcsi vállalások és nemes szándékok veszélye — a frázis, a divattá fényesedés. úgy érzem, ha konkrétum nélkül vesszük szánkra e szót, zsugorítjuk, koptatjuk, az alkalmi szónoklatok és pohárköszöntők garatjára öntjük. A bölcsesség is a hídszerep tapasztalata: az irodalom, a kultúra hídjait hosszú távon csak kétirányú forgalom éltetheti. Nemzeti-nemzetiségi-nemzeti irodalmak között a viszony kétirányú: a szlovák, esek és magyar irodalom miként vállalja nemzetiségi irodalmunk létét és gondját? A választ nem a szónoklatok, nem az udvariasság, hanem a tények szintjén kell mondanunk. (...) a hídszerep egyszerre ereklyeszerű és aktuális tétel: olykor az az érzésem, hogy a lényegét újra kell fogalmazni. Kelet-Közép-Európában megnőtt és felgyorsult az emberi közeledés lehetősége. Ezáltal az irodalom és a kultúra hídjain kívül más hidak is keletkeznek. Kelet-Közép- Európa szocialista térségében ma intenzív gazdasági, szellemi, emberi forgalom bonyolódik. Itt egy más történelmi, szociális, társadalmi, államközi valóság van kialakulóban. Az emberi érintkezés, az emberi kapcsolatok új helyzetet, más életérzést teremtenek. így az irodalmi híd a néptestvériség útjává szélesedhet. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy a sokirányú, nagymértékű integrálódás miként hat vissza a nemzetiségi létre? A nemzetiségi lét struktúrája irodalmunkra és az egész szellemi ténykedésünkre? Pontosabban: e folyamatban hogyan alakul a “többség” és “kisebbség” viszonya? Mert voltaképpen ettől függ, hogy a nemzetiségi irodalom a sokirányú kiterjedés, a kölcsönösség s az egyenlőség elvein épülhet-e, nőhet-e tovább, avagy a védekezés, a nemzetiségi lét mentésének a gondjába görcsölődik. Az integrálódás hatalmas erejű folyamatát én úgy fogom fel, mint a háztól házig, néptől népig, irodalomtól irodalomig vezető hidak sorát. Mert egymáshoz közeledésünk így válhat a humánum és az emberi felszabadultság állandó forrásává. (...) Bodrogköz a folytonos változások földje. (...) Történelmében nincs állandóság, lakói folytonos vál(Folytatás a 3. oldalról) napon Richard Henry Leenek, a Függetlenségi Nyilatkozat kezdeményezőjének Philadelphiába írott levelében, mely a híres Kováts záradékot is tartalmazta, Kováts nevét már helytelenül írta. Colonel Michael Fabricy Kovatz-ról ír. Különben a Spencer levél megtalálása előtt, Washingtonnak ez a levele volt az első nyom, amit Kovátsról Amerikában találtunk. És hogy mi történt Kováts nevével, amikor a Continentális Congresszust elhagyta, azt mindenki tudja egészen addig, amíg ismét helyesen, aranyba és márványba vésték a charlestoni öreg városháza évszázados falába. * * * A Spencer levélben a Kováts neve előtti “a” betűre igen egyszerű a válasz. Nagy Frigyes hadseregében nem a “von” jelentette a nemességet. Ezt többféleképpen jelölték a hivatalos okmányokban, egészen addig, amíg Frigyes halála után rövidesen a kodifikálási munkálatokkal egybekötött új porosz törvénykönyv elkészült. Kováts Amerikában ezt a porosz emléket elhagyta és magát Michael de Kovátsnak nevezte, rendszerint az előneve nélkül. * * * 1777. február 18-án, tehát egy héttel Kováts indulása előtt, Bordeauxba érkezett Arthur Lee, Benjamin Franklin és. Silas Deane mellett a harmadik megbízott Franciaországban (joint commissioner), és nagyarányú, Amerikába készülő angol csapatszállítási tervekről szóló levelet küldött a Titkos Levelező Bizottságnak, amelynek bátyja, a fentebb említett Richard Henry Lee vezető tagja volt. Arthur Lee, a kor egyik híres latinistája volt. Ki asz - szikus latinsággal írott doktori értekezését az edinburhi egyetem külön ‘decre’-vel kisajátította és kiadta. Nem csodálkozhatunk, hogy az “ab imo Militiae Gradu ad Fastigium Preafecti Supremi Vigiliarum” kifejezést, ahogy Kováts katonai rendfokozatát Franklinnak írt levelében meghatározta és körülírta, nem fordította századosnak, hanem ezredesnek, azaz colonelnek, és ezt vezette rá az előbb említett levélre Kováts neve mellé, mint a levél közvetítőjére. Kováts kortársai sosem vonták ezt kérdőbe, így a leghíresebb sem, mint Lutterloh és Laurens ezredesek vagy Pulaski generális, jóval mielőtt amerikai ezredesei kinevezését megtozások részesei, illetve áldozatai. Az emlékezés itt történelem. Családrokonságom, őseim messzi időkbe visszamenően úgy lettek részesei a történelemnek, hogy beleparancsolták, belekényszerítették őket, vagy maguk kényszerültek bele. A kényszer a történelem folyamán itt sokszor ismétlődő állapot. A szabad döntések, az utak választhatóságának lehetőségét fukarul mérte az idő. Apám, anyám, családrokonságom ebben a történelmi közegben élt. Ezt örökölték, azt adták tovább. Emberi magatartásukban jelen van a bizonytalanság, az óvatosság, a védekezés mozdulata, a félelem az eljövendő változásoktól: ha veszély jön, meghúzódva túlélni a rosszat, megmaradni, ha nagyon nehéz is az élet. így inkább csak a visszafelé-időt mondani-említeni, azt, ami már elmúlt gyermek- és ifjúkoromban ezt láttam, ezt szívtam magamba. Mindez tudatosult bennem, de nem a másolás és utánzás szintjén: nem akarom ismételni elődeim történelmi tehetetlenségét. És utánozni sem. A történelmi meghúzódás, a jobb (Folytatás a 12. oldalon) Arthur Lee, Kováts indulása előtt, már három hónapja küldte haza a jelentéseket a várható ellenséges hadmozdulatokról. Saratoga felé mutattak a csillagok. Mindezt a múlt hónapban megjelent és a computer ölén született Academic American Encycolopediában (Areté Publishing Company, Princeton, NJ.) Don Higginbotham, north-carolinai egyetemi tanár, a neves és jól ismert hadtörténész így foglalja össze: “hihetetlen, sem Howe, sem Burgoyne nem tartottak kapcsolatot egymással. Egymástól függetlenül szőtték győzelmi terveiket. De mindezt tetézte és a legsúlyosabb mulasztást követte el Lord George Germain, aki hozzájárult a különböző tervek előkészítéséhez, de elmulasztott kiadni egy olyan rendelkezést, amelyik egyesítette volna a hadműveleti előmunkálatok különböző koncepcióit.” Mi sem volt természetesebb, hogy az offenzív hírszerzés visszatérő részletei is ezt tükrözték, ami kapkodott viszonyt teremtett Amerikában a politikai és katonai vezetés között. Ilyen hangulatban érkezett Kováts Philadelphiába. Arthur Lee levele a kulcs ahhoz, hogy Kováts Mihály kardját a kontinentális kongresszus ekkor még nem fogadta el, de érdemeit jegyzőkönyvébe foglalta. (Journals of Congress, Friday, May 23, 1777.) Az első porosz huszárezred 1759-es átszervezésekor alakult szabadcsapatok parancsnokait (ilyen lett Kováts is), ma már nemcsak a vasfüggöny, de az Óceán mindkét oldalán is önálló osztályparancsnokoknak, azaz csapattestparancsnokoknak tekintik. Pauli, a híres porosz udvari történész és a kortárs “önkéntes ezredesseknek” nevezte őket. (C.F.Pauli: Leben grosser Helden des gegenwärtigen Kriges, 9 B., Halle, 1759- 1764.) A Monumenta árnyékában született Quellenkunde der Deutschen Geschichte Pauli művét forráskiadványai közé felvette és ennek napjainkig minden kiadásában (Dahlmann-Waitz) hitelét megőrizte. Kováts rendfokozatáról írott latin önvallomásában, Pauli önkéntes ezredeseiben, Arthur Lee fordításában inkább egy magas szolgálati beosztás elemeit kell keresnünk, mint formai tiszti kinevezéseket, hiszen Vasvári Ödön alapvető írásában is így látta a Kováts Poroszországban elért “magas tiszti rangját.” PROVIDENCÉBÖL INDULT KOVÁTS MIHÁLY