Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-05-01 / 5. szám

10. oldal n ITTVAKÖfcT 1980. május hó SZÉLJEGYZETEK EGY SAJTÓVITÁHOZ (Folytatás a 9. oldalról) miért nem történt meg, annak hosz­­szú sora van, valamint annak is, hogy a mintegy 100.000 főt kitevő másod- és harmadgenerációs ma­gyar fiataloknak csupán elenyésző töredéke ismeri nyelvünket s kultú­ránkat. — A kialvófélben levő ma­gyar lelkek száma sok tízezerre rúg, s ezért a felelősség elsősorban a közö­nyössé vált magyar szülőket terheli, másodsorban pedig csúcsszerveze­teinket (AMSz!), melyek rátermett vezetők hiányában elhanyagolták az utánpótlásról való gondoskodást. Az ifjúsággal nemcsak hogy nem törőd­tek, hanem egyes betokosodott csák­­lyások kézzel-lábbal igyekeztek pozí­cióikat megtartani, s a régóta esedé­kes őrségváltást megakadályozni. A hovatovább letűnő emigrációs nem­zedék és a magukat emigránsoknak már nem tekintő új generációk kö­zött ílymódon sajnálatos szakadék keletkezett. (Ez abban is megnyilat­kozik, hogy az utóbbiak nem helyez­kednek a teljes elutasítás álláspont­jára magyarországi kultúrkörökkel szemben.)” Valóban elszomorító tény, misze­rint “a közönyössé vált magyar szü­lők” nem tettek semmit(P), hogy gyermekeik megismerjék nyelvünket és kultúránkat. Sisa nem szól azokról a szülőkről, akik nem váltak közö­nyössé és minden lehetőt elkövettek, hogy gyermekeiket jó magyar szel­lemű nevelésben részesítsék. Kivéte­les esetekben fáradozásaik ered­ménnyel jártak, az esetek legtöbbjé­ben azonban meghiúsultak — rész­ben mert a szülőknek nem voltak megfelelő pedagógiai képességeik — nagyrészt pedig a fiatalok nemaka­rásán. Mert a másod- harmad-gene­rációs ifjúságunk többségének ér­deklődése nem fordul szüleik, nagy­­szüleik elhagyott hazája felé, édes­keveset érdekli őket az éji homály­ban késlekedő “régi dicsőségünk” és a mohácsi síkon eltemetkezett “nem­zeti nagylétünk”. Ok “nem emig­ránsok”, hanem “az új haza” szülöt­tei, melynek nyelvét megtanulták óvódás-kisiskolás korukban. Szá­mukra a magyar nyelv elsajátítása épp olyan nehéz feladat, mint a nem magyar családokból származóknak így hát megtanulásával nem ve­sződnek. Amelyik pedig úgy-ahogy, törve és idegen accentussal még va­lamelyest beszél magyarul, nyelvi fogyatkozását restelve, lehetőleg el­kerüli a magyar nyelv használatát. S a szülői házban felcsipegetett csekély nyelvkészsége hamarosan feledésbe merül . . . Történhettek, történtek is hibák csúcsszerveink részéről “melyek rá­termett vezetők hiányában” után­pótlásról nem gondoskodtak. Sisa István a “rátermett vezetők hiányá­ban” kifejezéssel — amelyet nyilván abból a célból használt, hogy azzal a szervezeteket, elsősorban az AMSz-t és vezetőiket kissé “oldalba billentse” rámutatott a bajok forrására. Mert a problémák gyújtópontjában főként pedagógiai kérdések állanak. Megoldásukra csakugyan “ráter­mett”, elhivatott pedagógusok kel­lettek volna. Ilyenek hiányában a probléma megoldhatatlan marad! Olyan pedagógusokra van szük­ség, akik emberfeletti kitartással, tökéletes magyarságtudattal gondos­kodnának arról, hogy “külföldi ma­gyar szülőktől származó” ifjak a ha­zától elszakadtan élő magyarság ter­mészetes utánpótlása legyenek. Fáj­dalom, olyan magyar pedagógusok, akik ezt a hálátlan, egész embert kí­vánó feladatot vállalták volna, eddig nem törekedtek arra, hogy csúcsszer­vezeteink “rátermett” vezetői legye­nek. Sisa István szerint “egyes betoko­sodott csáklyások kézzel-lábbal igye­keztek pozícióikat megtartani s a régóta esedékes őrségváltást meg­akadályozni”. Nos — ezek a “beto­kosodott csáklyások — ahogy a már maga sem “egészen ifjú” Sisa nevezi az idősebb szervezeti vezetőket — nem igyekeztek “ pozícióikat ” ter­­rorisztikus fellépéssel, útszéli, botrá­nyos jelenetek rendezésével, szerve­zeti alapszabályok semmibevételé­vel, felrúgásával megszerezni vagy megtartani. Elmondhatja-e Sisa, hogy az elmúlt év őszén az egyik nagy “csúcsszervezetünk” közgyűlé­sén az “őrségváltásra” felvonult “utánpótlás” ugyanígy viselkedett? Tény és való, hogy ezek a “beto­kosodott csáklyások”“elutasító állás­pontot” foglalnak el a Sisa István által szerényen “magyarországi kul­túrköröknek” nevezett kommunista szervekkel szemben, mint a Magya­rok Világszövetsége vagy az Anya­nyelvi Konferencia Védnöksége. Vé-Kedves Magyar Testvéreim! Egynéhány szóban emlékezni sze­retnék 1945. április 4-ről és 1956. november 4-ről — azokról a keser­ves napokról, amelyekben! a ma­gyar nép és más szabadságáért küz­dő szomszéd ország, vagy éppen testvérnép részesült a kapzsi impe­rialista nagyhatalmak jóvoltából. Mostanában sokat hallunk Cam­­bodiáról — helyesebben kiejtve Kampucsiáról — Délkelet-Ázsiá­­ban. Halljuk, hogy ott az emberek milliói éheznek, szenvednek és hal­nak éhen. A nagy népi Csína beke­rítéséért versengő USA és a Szovjet­unió felmorzsolta Koreát, Laoszt és a vietnámi ‘‘be nem jelentett há­ború” oldaleseménye és áldozata­ként Kampucsiát is. Több gazdaságtudós és a politikai tudományokkal foglalkozó tudós aggódva fejti ki, hogy évtizedekig fog eltartani amíg azok az országok emberi erőben és gazdasági-ipari felépülésükben normalizálódhatnak majd! Arra is emlékeztetnek a poli­tikusok, hogy a háború szenvedéssel jár. de azt már sokan elfelejtették, hogy háborúkat mesterségesen is szoktak kirobbantani az érdekelt fe­lek: uralkodók és nyerészkedők. A háború okozta szenvedéseket lehet terrorral, bankjegyekkel vagy bom­bákkal létrehozni. Magyar testvé­reim! Emlékeztek-e azokra a förtel­mes napokra, amikor az USA légi hadereje — Nixon elnök uralkodá­sának utolsó hónapjaiban — tönk­rebombázta Kampucsiának a Viet­námmal határos területeit és éppen abban az időben, amikor a béke­szerető bennszülött paraszt a rizs­aratáshoz látott volna! Mintha csak az 1940-es évek tűnnének szemeink elé, amikor szintén az angolszászok bombázói verték szét a nyárvégi ara­tásra készülő veteményeseket és a téli raktárakat édes hazánkban, hogy a halálos éhség segítse ritkítani sorainkat azután. Ahogyan Korea északi felét, majd Laost, Vietnámot és Kampucsiát bekebelezték a kommunista érde­kek — ugyanúgy, 1945. április ne­gyedikére befejeződött Magyar Ha­zánk erőszakos megbecstelenítése az angolszász világ által végsőkig tá­mogatott “Dicsőséges Vörös-Szovjet hordától”. Az erőszakos területrab­lást, a beütemezett és folytatólagos népirtás követte és még a mai napig gül pedig — az “egyes betokosodott csáklyások” soha nem törekedtek arra, hogy “elveik fenntartása mel­lett” (esetleg azok sutba hajításával?) “kapcsolatokat építsenek ki” buda­pesti kormánykörök felé. Úgy tűnik, mintha Sisa már egyszer-kétszer fel­vetette volna ilyen kapcsolatok léte­sítésének gondolatát . . .? Sok beszédnek sok az alja! Ajánla­tos lesz, ha a könyv kiadói és terjesz­tői előtt térdet-fejet hajtó, azokat lelkesen szolgáló “kultúraktivisták” ezt megszívlelve felhagynának a mű dicsőítésével. Mert a könyv kiadói, az Anyanyelvi Konferenciák Véd­nöksége és a Magyarok Világszövet­sége, végső fokon tehát a budapesti rendszer. Az a rendszer, mely — Sisa István szerint is — “közönnyel szem­léli a magyarság pusztulását a Kár­­pátmedencében”. Az a rendszer, amely az abortuszrendelet segítségé­vel addik eddig már több mint 4 millió magzat elpusztítását tette le-, hetővé. Az a rendszer, amely a vi­láguralomra törő Szovjetunió csat­is folyik a változatok szinte kimerít­hetetlen formáiban. A magyar nem­zet népessége egyre csökkent, mert vagy Szibériába hurcolták a szeren­csétlen tízezreket, vagypedig, meg­­annyian az életbenmaradás remé­nyében a száműzetést választották! Az otthonmaradottak a Rákosi— Gerő terror nyűgét viselték 11 éven keresztül, míg végre elkeseredettsé­gükben ököllel rontottak a magyar hazánkat bitorló ruszki tankoknak 1956. október 23-án. Az 56-os világot rázó szabadság­­harcunkat a Nyugat ismételten el­árulta és hazánkat, november 4-én, következetesen egy újabb szovjet vérfürdővé süllyesztette! A szabadságharcban résztvevők ezreit meghurcolták, felkoncolták, vagy ismét Szibériába toloncolták. Egynegyed millió magyar pedig ntégegyszer a külvilágba kényszerült menekültként életét folytatni. Ma­gyar testvéreim! Történelmi vélet­len-e az, hogy éppen november 4-én támadták meg az orosz haderők Afganisztánt is? Nem különös-e az is, hogy az ún. “igazságot és békét szerető” Egyesült Államok és szö­vetségesei megintcsak ölhetett kéz­zel sajnálkoznak az afgán testvér­nép kegyetlen irtása felett? Amikor 1979. november 4-én,a hamarosan százezret is felülmúló, modernül fel­szerelt szovjet haderő bevonult Af­ganisztánba, egy-két valamire való politikus visszaemlékezett az 56-os Magyar Szabadságharcra, majd az azt követő november 4-i szovjet tá­madásra, de azóta már azok is le­írták az afgánokat a térképről, mintahogyan azt a magyarokkal te­szik 1920. június 4-ke, 1945. április 4-ke, avagy 1956. november 4-ke óta!!! 1821—22-ben, amikor az éltudós magyar nyelvész és történész Körösi Csorna Sándor az afgáni főváros­ban, Kabulban járt és tanulmányait megkezdte — Afganisztán éppen az angolszász kolonializmus ellen küz­dött. Afganisztánt Dzsingisz-Khán óta idegen hatalom megtörni nem volt képes! Csak a modern kor nem­zetközi összeesküvők és cselszövők csalása, kegyetlenkedése és cserben­­hagyása bizonyulhatott elég erősnek arra, hogy, mint a magyar nép, úgy az afgán nép lelkierejét megrázza! Hogy mire képes a nemzetközi ösz­­szeesküvők csaló gárdája, azt egy lósa. S a kérdést tovább taglalva igen sok “alja” merülhet fel, ami nem szolgálja a rendszer és “külföldön élő” híveinek dícséretét akkor sem, ha “anyanyelvűnk védelme, ifjúsá­gunk magyarságtudatának felkelté­se” címén jelentkeznek. Kétségtelenül igaza van Sisa Ist­vánnak abban, hogy a második és harmadik nemzedék megmentésere “új stratégia” szükséges. Ennek az “új stratégiának” kidolgozása peda­gógusaink elsőrangú, tovább már nem halogatható kötelessége. Re­mélhetőleg ez a legközelebbi jövőben a szülők és szervezetek maximális támogatásával és közreműködésével velmegvalósításra is kerül . . . Addig pedig — tekintsünk hálával és tisztelettel azokra a derék magya­rokra, akik nem tekintik a hazai kul­­túrmázba burkolt propaganda ügy­nökségeket vezércsillaguknak, de ki­tartó odaadással, szívvel-lélekkel igyekeznek gyermekeiket tanítani és a magyarságtudat csíráit lelkűkbe ültetni. magazin cikk félreérthetetlenül megvilágítja: a Time magazin 1980. március 24-i számának, a 39. olda­lán azt olvashatjuk, hogy egyes ame­rikai tisztviselők örömmel vették azt, hogy legújabban Pakisztánban is kérdéses a helyzet, mert a szovjet tervek szerint ott is megfog indulni egy szovjet beavatkozás . . .! Az USA képmutatóan csak egy marok­nyi dollársegélyt hajlandó Pakisz­tánnak nyújtani jelenleg és azzal a ZIA kormányt a szovjet érdekkörbe akarja kényszeríteni. A szerencsét­len, de ismét áldozatra kész afga­nisztáni szabadságharcosoknak pe­dig egy nyomorult húszezer dollárt sem akar eljuttatni, amivel azok páncéltörő bazukát kívánnának be­szerezni! Emlékeztek még Magyar Testvé­reim, hogy 1956-ban nekünk is csak ígéretekkel volt teli a harcos oldal­zsákunk? A nyugati rádiók és újsá­gok kongottak a siránkozó üres sza­vaktól — hogy végül a véres novem­ber 4-ke bekövetkezhessen —, hogy az 1945-ös április 4-ke meg ne másuljon! Az afganisztáni testvér­nép érettünk is vérzik most, mint ahogyan mi is oly sokszor véreztünk a szabadságért és turáni megmara­dásunkért, 1945. április 4-én és m^jd 1956. november 4-én! Magyar Testvéreim! Ne felettük el ezeket a történelmi dátumokat! ígérjük meg, hogy minden tehetőt megteszünk azért, hogy az eljöven­dő április négyeket dicsőségesebbé tegyük. Paposi-Jobb Andor Hungária Szabadságharcos Mozgalom vezetője. MEGJELENT Prof. Badiny Jós Ferenc legújabb könyve: ■I, ' AZ ISTER-GAMI OROSZLÁNOK TITKA kiegészítve, a szövegrész szá­mos ábráján és képén kívül, "tizenhat” kiváló fényképből álló sorozattal, melyek feltün­tetik az ősi Ister-Gami Szen­télyből ránk maradt részlete­ket. — A könyv ára a viszont­eladóknál: US $10.00. GYÁSZOS ÉVFORDULÓRA EMLÉKEZÜNK Elhangzott a clevelandi Kováts Óbester Történelmi Társaság rádió programján

Next

/
Oldalképek
Tartalom