Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-05-01 / 5. szám

1980. május hó

«IttVAKOftt

7. oldal

STIRLING GYÖRGY:

HÍVATLAN TANÚK - TALMI HŐSÖK

Hivő embernek tartom magamat, aki véges erőihez képest igyekszik a krisztusi parancsok szerint élni. De egy újszövetségi példabeszéddel nem tudok egyetérteni: az elveszett bárányról szólóval. Mert igaz ugyan az, hogy a pásztor jobban örül egy megtalált báránynak, mint kilencvenkilenc másiknak, de hogy az emberek közt egy megtérő bűnös többet érne kilencvenkilenc igaznál, abba nem tudok belenyugodni.

Mert vajon milyen logika alapján tarthatnék a társadalom hasznosabb tagjának azt az embert, aki évtizedeken át téves, hamis, rossz úton járt, míg végül — ilyen vagy olyan okból — változtatott a magatartásán és jó útra tért, mint azt, aki mindvégig hű volt önmagához és tisztességben élte le életét. Saulból csak egyszer vált Szent Pál a történelemben: nekem a pálfordulások egy kicsit mindig gyanúsak. Rugóikban, indítékaikban és céljaikban egyaránt. Őszinteségükben sem mindig tudok hinni.

De ha hinnék is, az még mindig nem indokolja, hogy előbbrehelyezzek egy megtért bűnöst akár egyetlenegy igaznál is. Hiszen akkor nem lenne értelme jónak, becsületesnek lenni egy életen át és viselni az ezzel járó nehézségeket, lemondást és nem egyszer üldöztetést, megaláztatást. Mert aki ma, korunkban jó és becsületes, hű Istenhez és hű hazájához, az éppúgy kellemetlenségeknek van kitéve, mint Saul idejében a katakombák hitvalló keresztényei.

Még konkrétabban: gyorsan változó korunkban, amikor egy emberöltő alatt egyik szélsőségtől a másik szélsőségig számos fordulatot megért a társadalom, bizony sokan utat vesztettek és hol ide, hol oda sodródtak, ahogy a pillanatnyi érdekük diktálta, vagy ahogy az “élni muszáj” megalkuvás kényszerítette őket. De ne legyünk feltétlenül rosszhiszeműek és tegyük hozzá: ahogy meggyőződésük, a helyes irány felismerése vezette őket. Az utolsó félévszázad nagy sorsfordulói — nemzeti szocializmus, háború, kommunista hatalomátvétel, majd végül ötvenhat — az egész nemzetet megpróbálta és kevesen vannak, akik erkölcsileg tisztán kerültek ki a változó korszakok kísértéseinek buktatói közül.

Akadtak jópáran, akik gyöngék voltak és hittek a szirének csábdalának, aztán kinyílt a szemük, kijózanodtak. Egy ilyen eszméltető sorsforduló volt 1956., amelynek fellángoló fényénél sokan rádöbbentek, hogy rossz lóra tettek, Ezek aztán gyorsan köpönyeget cseréltek és megpróbáltak alkalmazkodni az új helyzethez. Néhányan őszintén, meggyőződésből tették ezt, nem kevesen opportunizmusból. Tételezzük azonban fel, hogy mindenkinél az őszinte megtérés dominált: mégis elég ok-e ez arra, hogy jóvátettnek, kiegyenlítettnek vegyük egész addigi életünk negatívumait? . . .

Csak két közismert nevet ragadok ki ebből a korszakból: Háy Gyuláét és Déry Tiborét. 1956-ig mindkettő egy követ fújt a hatalmasokkal, csak a forradalomkor álltak a nép oldalára. De vajon jóvá lehet-e tenni párhetes, párhónapos kiállással, s utána a következményként lesújtó büntetéssel, páréves börtönnel egy élet vétkeit? El lehet-e feledtetni a Rákosi-magasztalásokat, a tudatos lélekmérgezést, az uszítást?

Amikor meghaltak — egyik külföldön, a másik otthon — hasábos nekrológok jelentek meg róluk az emigráns sajtó egyik-másik lapjában és némelyek olyan érzelgősen búcsúztatták őket, mintha nemzeti hősök lettek volna. Hogy tehetségesek voltak és letették névjegyüket a magyar irodalomban? Nos ez kétségtelen, de csak súlyosbító körülmény. Mert, akinek a Gondviselés tehetséget, szélesebb látókört adott, annak a felelőssége is nagyobb. Avatott tollal megírt propaganda több embert vezethet félre, mint jöttment firkászok otromba fogalmazványai. Az írástudó árulása súlyosabban minősül, mint egy analfabétáé.

Jól tudjuk, sokan voltak az ötvenhatos sorsfordulókor, akik — látva a párt és az államhatalom összeroppanását — az események hatására bőrüket mentendő megtagadták addigi múltjukat és átálltak. És visszafordulni már nem lehetett november 4. után sem: akarva-nemakarva vállalni kellett a további sorsot is! Ki a nyugati menekülés útját választotta, kinek a börtön, kinek az akasztófa jutott osztályrészül. A kommunisták nehezen bocsájtják meg az árulást és a szovjethatalom jóvoltából uralomra került Kádár-kormány leszámolt a “megtévedt” elvtársakkal. Mindez azonban nem ok arra, hogy azokat, akik átvészelték ezeket az időket, magunk közé fogadjuk és a keblünkre öleljük. Semmi dolgunk velük: éljenek békével otthon, vagy a szabad világban, de ne higgyék azt, hogy a bűnöket, amiket a magyar nép ellen elkövettek, levezekelték. Esetleg megbocsátani lehet azokat, de elfelejteni soha.

* * *

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor a minap több emigrációs lapban olvastam beszámolót egy előadássorozatról, melyet “Tanúk korukról” címmel rendezett egy bizonyos csoport New Brunswickban. Az 1979. október 20-i előadást Kopácsi Sándor, Budapest volt főkapitánya, az 1956-os Nemzetőrség helyettes parancsnoka tartotta. (Az előadás szövege később különlenyomatban is megjelent a Bessenyei György Kör kiadásában.)

Ki is Kopácsi Sándor? Az “Igazság a Nagy Imre ügyben” című, 1959- ben, az európai Petőfi Kör kiadásában, Brüsszelben kiadott kötet többek közt a következőket írja róla: “Alig 17 éves, amikor kiszökik Spanyolországba és résztvesz a polgárháborúban a köztársaságiak oldalán. 1945-ben rendőrtiszt lesz, a rendőrség kiképzője, pártfőiskolát végez, 1952-től a budapesti rendőrfőkapitány, ezredesi rangfokozattal.” Ekkor harminc éves! Rendőrezredes és országgyűlési képviselő. Ne feledjük: ekkor dühöngött legjobban a terror, ez volt a kitelepítések korszaka!

O maga így ír élete e szakaszáról az előadást tartalmazó kötet “Magamról” című bevezetőjében: “1949- ben a hatalom fellegvárába, a pártközpont karhatalmi osztályára helyeztek. Itt indult el egy kommunista minta-karrier. A szocializmus igazába vetett hitem sziklaszilárd volt.

1949-ben pártfőiskolára küldtek, amelynek elvégzése után a rendőrségi pártapparátus főnökévé neveztek ki, majd Budapest rendőrfőkapitányává, ezredesi rendfokozattal, 30 éves koromban. ” Az embernek az az érzése támad e sorok olvasása közben, hogy Kopácsi még itt nyugaton is, még most is dicsekszik szédületes karrierjével. Vajon mit kellett “bizonyítania” ahhoz Rákosi előtt, hogy ilyen villámgyorsan haladhasson előre a kommunista ranglétrán? . . . Arra gondolni is rossz. (E sorok írója egyébként némiképp el tudja képzelni, mit kellett a karhatalomnál ebben a gyászos korszakban produkálni a mintakarrier érdekében: ugyanis éppen ezekben az években 1947-től 54-ig — gyűjtötte errenézve a tapasztalatokat Rákosiék különböző börtöneiben . . .)

De olvassuk tovább a brüsszeli kiadvány életrajzi adatait: “1956. október 24-én, Kopácsi sógorával, Fazekas György újságíróval, aki ugyancsak kitüntetett antifasiszta partizán —, a budapesti rendőrfőkapitányság erkélyéről távcsöves puskával lőtte a felkelőket. ”

Mit mond, ill. mit ír erről Kopácsi Sándor? A New Brunswickban elhangzott előadás nyomtatott szövegében ez áll (21. old.): “Október 24- én délelőtt, a felkelők a környékbeli házakból a főkapitányságot is tűz alá vették. A tüzet viszonoztuk. Majd, amikor a lőszerkészlet fogyni kezdett, a Belügyminisztériumtól kértem segítséget. ”

Tehát Kapocsi sem tagadja, hogy az első napon lőtt a felkelőkre, akiket ő akkor “csőcseléknek” nevezett. Mégpedig derekasan lőhetett, mert a Deák téri főkapitányság hatalmas épületében nyilván bőségesen volt felhalmozva lőszer. És még az is elfogyott! Vajon hány fiatal életet oltott ki a főkapitány elvtárs géppisztolya, akkor, amikor a honvédekés a kék rendőrök már a Rádió előző esti ostrománál átálltak a felkelőkhöz és átadták fegyvereiket a fiataloknak. A Deák téri erőd akkor még ellenállt és ablakaiból tüzeltek minden mozgásra, minden járókelőre.

Előttem fekszik az azóta már megszűnt Független Magyarország című szabadföldi magyar újság, 1961. október 27-i száma. S abban egy cikk Aczél Tamás Sztálin-díjas író, másik megtért bűnös tollából. Címe: “Az első éjszaka. ” 1956. október 23. éjszakáját mondja el, a főkapitányság épületében történteket. Aczél Tamás hiteles tanúnak, hiteles krónikásnak fogadhatjuk el, hiszen ha valamilyen irányban elfogultsággal vádolhatnók, az csak az lehet, hogy öntudatlanul is szépíteni igyekszik elvtársai ötvenhatos szerepét, minél kedvezőbb színben tüntetve fel őket.

És Aczél Tamás ezeket írja az első éjszakán történtekről:

“Kopácsi pattogva adta a parancsokat, nagyon határozottan. Ellenállni! Kire lövetsz? — kérdezte ekkor F. halkan. Kire? A parancsnok elvörösödött. Hát azokra, akik támadják a rendőrséget, akik . . . Mit akartok?

Ez ellenforradalom, lövetek a csőcselékre, igenis lövetni fogok rájuk!. . .”

És lövetett a csőcselékre, sőt ő maga is lőtt, amíg el nem fogyott a lőszere. O maga mondta, ő maga írta, a Brüsszelben kiadott könyvben is így áll, abban a könyvben, melyet az események résztvevői, közvetlen szemtanúi állítottak össze a tények alapján. És Aczél Tamás is megerősíti mindezt, aki ezen a kritikus első éjszakán mindvégig Kopácsi közelében volt, sőt még másnap is, amikor már folyt a lövöldözés, a “csőcselék” tizedelése.

Tudjuk, 24 év távlatából pontosan megállapíthatóan tudjuk, hogy azért, amiért a békés tüntetés, a diákok és munkásifjak felvonulása vérfürdővé vált, hogy az első napokban már sokszáz halottat gyászolhatott Budapest, a fegyveres karhatalom — AVH, rendőrség — azon tagjai felelősek, akik a Rádiónál, a Főkapitányságnál és később a Parlamentnél tüzelni kezdtek a tömegre. A csőcselékre, ahogy Kapocsi és társai nevezték a pestiek tíz- és százezreit. A tüntetők csak önvédelemből nyúltak fegyverhez és váltak harcoló forradalmárokká, nemzetőrökké. A provokációk hatására lett a békés tüntetésből felkelés: a felkelők már nem hagyták magukat lemészárolni, hanem visszalőttek.

Ez volt az a pont, ahol a kopácsik gondolkozni kezdtek. Pártfőiskola, sziklaszilárd meggyőződés, kommunista mintakarrier, ezredesi rendfokozat, képviselői tisztség, főkapitányi beosztás ellenére is. Hiszen ennek fele se tréfa! Itt vissza is lőnek! Rákosi és bandája addig ugyanis megszokta, hogy csak ők lőttek, csak az ő kezükben volt fegyver, csak ők használhatták azt az általuk csőcseléknek tartott nép kordábantartására. S most egyszerre azt kellett látniuk, hogy az egész város egyetlen csőcselék és ez a csőcselék erősebb, mint az évek munkájával és szovjet gyámkodással felépített terrorrendszer! Aminek győzhetetlenségét dogmaként súlykolták beléjük. És látniuk kellett, hogy a mindenható Párt kártyavárként omlik össze és cserbenhagyja védenceit, neveltjeit, katonáit.

És ez volt az a pillanat, amikor az süllyedő hajóról menekülni kezdett, aki tehette. Hogy átmentse magát a jobb időkre. Innét aztán nem volt visszaút, csak a legügyesebbek, a legdörzsöltebbek számára, a kádárjánosok és társai számára, akik egyszerre két lóra tettek és november 4 előtti időben átnyergeltek — visszanyergeltek — a szovjet oldalára. De ez csak keveseknek sikerült. Aki az októbervégi napokban exponálta “kompromitálta” — magát, annak viselnie kellett a következményeket, mert a kommunisták könyörtelenül elbánnak az árulókkal.

Hogy mi terheli Kopácsi Sándor lelkiismeretét a Rákosi-időkből, hogy mit kellett “produkálnia” a karrierje érdekében, azt ő tudja. Intézze el a saját lelkiismeretével — itt szabad világban élünk, ahol nincs káderezés —, mi nem firtatjuk senki előéletét. De ez nem teszi semmissé azt a konkrét felelősséget, mely mindenkit terhel, aki 1956. október 23- án és 24-én kezet emelt a magyar népre és lőtt a tüntetőkre. Mert ez Gerőék intencióinak felelt meg: fegyveres összetűzést provokálni, hogy ürügy legyen a leszámolásra. Hogy a Gerő-klikk rosszul kalkulált és nem ők számoltak le a néppel, hanem a nép velük, az most mellékes. A provokáció megtörtént, a vérengzés kezdetét vette. És a történelem előtt a ravasz meghúzóinak kell vállalniuk ezért a felelősséget. Másokkal együtt Kopácsinak is.

Sokan mondják — tetszetős szólam! — ne bolygassuk a múltat. Hiszen Kopácsi megbűnhődött, azért, amit tett: meghurcolták, bör-----------------------------------------------------------------------------------------------------A száműzetés keserves éveiben nemzeti vonatkozásban óriási feladat hárul az édesanyára. Ő a történelem őrzője. Belőle születik és az ő képére formálódik az a nemzedék, amely kapcsolatot teremt a múlt és a jövő között, és biztosítja egy nemzet megszentelt eszményeinek érvényben maradását.

Vannak magyar családok, ahol őrzik és vigyázzák a történelmet!

Erről tanúskodott BINDER EMŐKE, a clevelandi Nyugat-oldali Magyar Református Egyház vasárnapi iskolájának növendéke, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom április 4-i gyászünnepélyén.