Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

6. oldal

«ITTVAKOfcT

1980.január hó

jelentőségének kikutatását és a rájuk vonatkozó adatok közlését, közvetve mégis találunk némi betekintést, eligazítást kilétükre és szerepükre.

A feltárt temetők feltérképezése nyomán, kutatóink arra a megállapításra jutottak, hogy a “griffes-indások” és Árpád magyarjainak települései nem fedik, hanem inkább kiegészítik egymást. Vagyis, ahol a “kései-avarok” laktak, oda az újonnan jöttek — kevés kivétellel — nem települtek. íme egy erre vonatkozó idézet:

“. . . a nagy késő avar és a nagy honfoglalás kori magyar szállásterületek ritkán fedik egymást, rendszerint egymás mellett terülnek el: kiegészítik egymást, megyényi területek mozaikjává változtatva a Kárpát-medencét. ” (A honfoglalókról, 67. oldal. Tankönyvkiadó, 1974.)

E tény alátámasztja Péter püspök (Anonymus) közlését, miszerint a székelyek (avarok) szövetségben állottak Árpád népével, és közös erővel vették birtokba a Kárpát-medencét. Tehát a két nép által megszállt területek mindegyikén magyar földrajzi nevek maradtak ránk. Ezért tudósaink arra következtetnek, hogy mindkét nép magyar nyelvű volt. Ez természetesen lehetséges még akkor is, ha a korabeli külföldi följegyzések turkoknak, ungároknak, vengereknek és egyebeknek nevezték őket. A németek sem beszélik a “német” nyelvet csak azért, mert mi németnek nevezzük őket. A lengyelek sem nevezik önmagukat “lengyelnek”, az olaszok sem “olasznak”és így tovább. Tehát az, hogy egy népet az idegenek milyen névvel illetnek, nem lehet döntő a kérdéses nép nyelviségét illetőleg. Lehetséges, hogy az “avarok” és Árpád népe törökül beszéltek — mint ahogy ezt még ma is többen vélik, vagy állítják —, de nem azért, mert a bizánciak “turkoknak” nevezték őket. Ez viszont egycsapásra megsemmisítené László “kettős honfoglalás”elméletét, mert hiszen mégsem tanulhattuk magyar nyelvünket két törökül beszélő néptől. Viszont, ha magyar nyelvűek voltak is, még mindig nem bizonyíték arra, hogy a magyar helység és földrajzi nevek tőlük származtak volna. Nézzük meg miért.

Az imént említett térképek nemcsak azt mutatják, hogy a két nép települései inkább kiegészítik egymást, hanem a későbbi idők politikai és történeti alakulásának kivetítésében is eligazítást, betekintést nyújtanak. íme egy idézet Lászlótól erre vonatkozólag:

“Berajzoltam a térképbe a XI. századi királyi birtokokat, de nem találtam semmiféle határozott kapcsolatot a “griffes-indások” területei, Árpád magyarjainak területei és a királyi birtokok területei között. Talán annyit állapíthatunk meg, hogy a ‘griffes-indások’ nagyobb része a királyi birtokokon kívül él, de ugyan ez mondható el Árpád magyarjairól is; semmiképpen nem lehetne jogosult olyan magyarázat, mintha a királyi hatalom egyik, vagy másik népre támaszkodott volna.” (K.H. 48. oldal.)

Dehát akkor kire támaszkodott a királyi hatalom? Mondhatnánk az idegen zsoldosokra, mert tény, hogy ilyenek is voltak. Viszont az is tény, hogy a helység- és földrajznevek a királyi birtokokon is magyarok, melyek — mondanunk sem kell — nem a bajor zsoldosoktól maradtak ránk. S mivel a területeken — nagy általánosságban mondva — nem laktak sem “griffes-indások”, sem Árpád magyarjai, nyugodtan leszögezhetjük: e nevek nem maradhattak ránk mástól, mint a “középkelet-európai műveltségű’’ őstelepes, földmíves magyar paraszti néptől. Ők voltak azon magyar nevű “szolga-népek”, kiknek nevei megtalálhatók a hiteles királyi okmányokban (lásd: Nagy S. A Magyar Nép Kialakulásának Története), akikre a királyi hatalom is támaszkodott, és akiknek létezéséről a magyar történelemtudomány nem akart és még ma sem akar tudomást venni. Úgy tűnik, hogy bajok vannak a “nagy lélekszámú” “kései-avar” temetőkkel is. Annak ellenére, hogy László munkáiból nagyon sok értékes — mondhatnánk nélkülözhetetlen — adat kerül a közismeretbe, vonalvezetése mégis arról akar meggyőzni bennünket, hogy a “griffes-indásokban” rejlik a magyarság eredetének kulcskérdése. Ezért, ha helyenként ki is mondja, hogy a “griffesindások”és a köznép nem azonosak, másutt mégis mintha azonosítaná őket.

Ezt teszi a 117 — 118. oldalon is:

“Arról lehet ugyanis szó, hogy Árpád magyarjai legyőzték az ittlakókat, s nem valami testvéri barátságból hagyták helyükön, hanem mert rá voltak utalva a földmívesekre. Ezzel azonban az itt talált ‘késő-avar — kora-magyar’ nép elveszítette szabadságát, s a peremeken élő szláv népekkel együtt szolganéppé vált.” (K.H.)

László megfeledkezik a “középkelet-európai műveltségű” őstelepes köznépről, a “griffes-indások” lesznek a meghódított, szolgasorba vetett földmívesek. Sőt, megdönti azon megfigyelését is, miszerint a “késő-avarok” telephelyei, és Árpád magyarjainak telephelyei inkább kiegészítik —

mint fedik egymást. De gombolyítsuk tovább magunk érveléseit.

A XI. században már számolnunk kell a két nép jelentős összeolvadásával. Talán ennek következtében lesznek a temetők oly “népesek”, s nem pedig azért, mert a hatszázas évek végén “milliós számra” özönlöttek volna a Kárpát-medencébe. Ugyancsak fel kell tételeznünk, hogy ezen “népes” temetők nemcsak a IX. század temetkezései, hanem közel kétszáz évé. Ezt egyébként is ma már korszerű vizsgálatok összevetésével, megbízható pontossággal tudnák kimutatni. Továbbá, úgy a “griffes-indások” — még a kaukázusi vezető réteggel is —, mint Árpád magyarjai hódítók voltak s addig, míg egymással szövetségben állottak, azonos jogokat élveztek. Ezért nem telepedtek egymás területeire. Ugyanakkor uralmuk alá helyezték és szolgáikká tették a földmíves köznépet, függetlenül attól, hogy velük azonos nyelvűek, esetleg azonos fajtájúak voltak e. Tehát rájuk telepedtek. Ezt László Gyula szintén nem mondja ki, de eligazítást ad a korábbi idézet, mely szerint az eddig “szlávnak mondott” temetők — melyek a hódítók területein is találhatók — valójában a magyar köznép temetői. Erre utal az alábbi fejtegetés is:

“Id. Fehér Géza ugyanis a klasszikus honfoglalás kori temetők népességének és az általa még szlávnak tartott halántékkarikás temetők népességének egymásba olvadását négy szakaszon keresztül követte. Először Árpád magyarjainak kis lélekszámú temetői és a több száz síros halántékkarikás temetők egymástól távol, más helyen vannak. Azután közelebb kerülnek egymáshoz, és az összeházasodás jeleként mind egyikben, mind pedig a másikban megjelennek a másik csoportra jellemző temetkezések. ” (A honfoglalókról, 38 — 39. oldal.)

Tehát a hódítók és a meghódítottak kezdetben nem azonos temetőkben temetkeztek, és temetőik egymástól ugyan távol, de ugyanazon a vidéken vannak. Nem úgy, mint a “griffes-indások” temetői, kiknek szállásterületei és Árpád magyarjainak szállásterületei kiegészítik egymást, és megyényi mozaikokra osztják a Duna —Tisza táját. Ez nem is képzelhető el másként, hiszen a meghódítottak végezték mindazon munkálatokat — a házi szolgálattól kezdve a földmíveseken keresztül a fakitermelés és bányászatig — amelyet a hódítók gazdasági és katonai társadalma megkívánt. S László szerint — Fehér megállapítása nyomán — a harmadik fokozatban a két nép temetői már egy területen vannak, de külön csoportban és végül bekövetkezik a teljes összeolvadás. Ezért sem a "griffes-indásoknak”, sem Árpád magyarjainak nem kellett elnevezniük egyetlen dűlőt, egyetlen folyót, vagy helységet, mert azoknak már megérkezésük idején jó magyar neveik voltak. Ez viszont nem zárja ki, hogy az újonan jövőktől nem származnak elnevezések, mint ahogy bizonyára vannak, de ezen nem rontják a magyar földrajzi és helységnevek harmóniáját, ellenkezőleg, felismerhetetlenül belevegyülnek abba, ezért joggal kimondhatjuk, hogy ők is magyar nyelvűek voltak.

Lászlótól megtudtuk, hogy a “földmíves őslakosság” létezett a Kárpát-medencében már szittya időkben. De megszakad-e ezzel a rájuk vonatkozó hiteles hírforrás, mely létüket korábbi időkben is bizonyítaná? Nem. Ismét egy hazai író munkájában akadtunk nagyon fontos adatra, amely e paraszti réteg létéről tudósít bennünket. Lázár István egy társadalom történeti munkát jelentetett meg 1974-ben, Kiált Patak vára címmel, a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában. (Lázár akkoriban a Valóság munkatársa volt.) A könyv első fejezetében Lázár beszámol a Bodrogközben lévő karcsai templom melletti régészeti ásatásokról. Miután az előkerült emberi csontokon vérvizsgálatokat is tettek — mondja Lázár —, az antropológus Karoson arra a megdöbbentő felfedezésre jutott, hogy a “Bodrogköz népessége — és ebben, legalább is egyelőre, egyedülálló táj és népszigete ez hazánknak — nemhogy a honfoglalás óta, de sokkal régebbre visszamenően: a neolitikumtól, azaz az újkőkortól folyamatos. Az élet itt megszakítatlan folyt legalább ötezer éven át. ” A “legalábbis egyelőre” kifejezés felteszi bennünk a kérdést: mi lenne, ha tudósaink szabadon kutathatnának, és minden kertelés nélkül meg is írhatnák saját észrevételeiket, megállapításaikat a feltárt leletek alapján? Mert amint Lázár is írta, Karoson “megdöbbentő felfedezése” csak “mellék terméke” volt a vérvizsgálatnak. Az antropológus nem azt kereste, hogy ki atyafiai kerültek örök nyugalomra a karcsai földbe, hanem azt, hogy milyen betegségek gyötörték a hajdani embert. Lázár, az Új Tükörben megjelent cikkében — Az én isteneim (1976) — szintén fölemlíti, hogy Aszódon egészen a tatárjárásig fennállt ezen ősparasztnak a telephelye. Az aszódiak elpusztultak, vagy elmenekültek és nem tértek vissza otthonukba, de bizonyára van még a Kárpát-medencének olyan szöglete, ahol, mint a Bodrogközben, folyamatos az élet hosszú évezredek viharain át egészen napjainkig. Érdemes lenne például a kalotaszegiek múltját kikutatni.

A fent elmondottak után nézzük meg, mit is értünk a “középkelet-európai műveltségű” megnevezés alatt. Földrajzi meghatározással állunk szemben, amelyet a mai ismeretünknek megfelelően értelmezhetünk. S e roppant térségben, egy azonos műveltségű “őstelepes földmíves nép” mutatható ki, már az újkőkor óta. Az azonos anyagi műveltség még nem okvetlen jelenti azt, hogy e nép azonos nyelvű is volt. Feltehető viszont, hogy a Kárpátok medencéjében e nép nyelve magyar volt. Ellenkező esetben nyelvünk nem maradhatott volna fönn, mert e nép lélekszáma mindig nagyobb volt a mindenkori hódítók lélekszámánál. De mindjárt föl is tehetjük a kérdést: ha csak a Kárpát-medencében volt magyarnyelvű ezen őstelepes nép, akkor hol tanulták meg a magyar nyelvet a “griffes-indások”, Árpád magyarjai, a kunok, a besenyők, a hunok, a szittyák és a többi népek, mint például a sumirok és egyiptomiak, akiket magyar nyelvűeknek ismerünk. Talán mégis igaza volt Gordon Childenak? — aki egy “azonos Nagy Népet” vélt felismerni a távoli ezredekben, a kérdéses térségben. E megfigyelését 1929-ben tette közzé a The Danube in Prehistory című művében. Számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy nyelvünk az emberiség ősnyelve, amelynek kikutatásával ma már többen foglalkoznak és nem minden eredmény nélkül. A múlt évben (1978) elhúnyt Magyar Adorján már 1918 óta ezt hirdeti. Ausztriában élő nyelvészünk — Kemény Ferenc — szintén erre a felismerésre jutott és ezt német nyelvű munkájában — Das Schprachenlernen der Volker — tette közzé. Hawaiiban Vámos Tóth Bátor gyűjtött össze 6000 helység és földrajzi nevet a világ különböző tájairól, amelyeknek azonosai — túlnyomó többségben — ma is megvan a Kárpát-medencében.

Szólnunk kell a X. századbeli magyarság “kétnyelvűségéről” is. Bíborbanszületettől maradt ránk a híradás, tehát kell, hogy valami alapja legyen. Hivatásos nyelvészetünk és történettudományunk a mai napig adós e kérdés tisztázásával. Mégis csak illet volna kideríteni, hogy melyik is volt az a bizonyos “másik” nyelv. László úgy véli, hogy itt a magyar nyelv két tájszólásáról van szó inkább, s nem egy idegen nyelvről. Több jel mutat arra, hogy ez a valószínűbb. Lássuk miért. Az idegen nyelv nem olvadhatott volna be oly gyorsan — hacsak nem egy jelentéktelen kisebbség beszélte — és magyar részről is kellene, hogy valami nyoma legyen. Úgy véljük, szájhagyományainkban okvetlen fenn kellett volna maradnia, amit a későbbi századok krónikásai följegyeztek volna. Ugyanakkor nyelvünk tájszólásbani külömbsége jelentős lehetett, ha ezt az idegen fül is érzékelni tudta. Bár e kérdés megválaszolására nyelvészeink lennének hivatottak — s még inkább rovásírás szakértőink —, csupán észerevételeinket szeretnénk előterjeszteni, amelyek esetleg helyes irányba terelhetik a kutatások menetét.

A XI. századbeli nyelvemlékeink már sok heves vitára adtak okot. Végérvényesen azonban még ma sincs tisztázva, hogy ezen nyelvemlékek népünk melyik rétegéből származnak. A hivatalos történettudomány és nyelvészet még ma is kizárólag Árpád népét ismeri el magyarnak, tehát szerintük a kérdéses nyelvemlékek tőlük származnának. Azok, akik már korábbi magyar nyelvű népek betelepedéséről is tudnak, két csoportra oszlanak: az egyik ág magyar nyelvűnek mondja Árpád népét is, a másik töröknek. Megnyugtató bizonyítékaink egyik állásfoglalás alátámasztására sincsenek, de a mérleg mintha egy kissé mégis a magyar nyelvűség felé billenne. Vegyük a tihanyi apátság alapító levelének oly sokszor idézett híres mondatát: “Feheru varu reá mene hodu utu reá”. Nagy Sándor azt mondja a már említett könyvében, hogy ez a sumir eredetű szolgasorba vetett földmíves nép nyelve, mert Árpád népe szerinte is törökül beszélt. Lehetséges, de ha helyesnek bizonyulna László észrevétele, mely szerint Árpád népe és a “kései-avarok” javarészt a királyi birtokokon kívül estek — azaz a királyi hatalom nem őket vonta hatalma alá —, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy itt ismét az őstelepes földmíves nép történelmi sorsfordulójával találjuk szembe magunkat. A királyi hatalom őket kényszeríti a római hit felvételére, s nehéz lenne elképzelni, hogy e máglyalángos időkben, Istenéhez, hitéhez, ősműveltségéhez, rovásírásához oly konokul ragaszkodó nép nyelvét szőtték volna a latin szövegbe. De sokkal elképzelhetőbb, hogy akár Árpád népe, vagy a “kései-avarok” nyelve került azokba. Lehetséges, hogy írója is közülük való volt. Hiszen Géza nagyfejedelem uralomra lépésével a római hit papjai is megjelennek hazánkban és az ezredfordulóra már harminc éves térítő