Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-04-01 / 4. szám

6. oldal

«ITfVAKÖltf

1980. április hó

DR. KOVÁCS ERNŐ:

TÖRTÉNELMI ÁLLAMUNK. NAGY-MAGYARORSZÁG ROMLÁSA

(1979. október 20-án, Buenos Airesben, a Körösi Csorna Sándor Társaság és Szent István Társaság ünnepélyén, “A Magyar Egység Napja — Trianon ellen”, elhangzott előadás.)

* * *

ÜNNEPLŐ KÖZÖNSÉG, MAGYAR TESTVÉREIM!

Nagyon örülök, hogy itt beszélhetek előttetek, a messzi-északi, kanadai magyar, a távoli-délen élő honfitársakhoz. Külön öröm számomra, hogy annyi régi és új barátot látok soraitokban. Névszerint is meg kell említenem dr. Vágó Pál bátyánkat, öreg barátomat, aki a sors kegyelméből, életének tizedik évtizedében megérte az idő és a történelem igazolását a kínai kérdésben. Amit több mint húsz éve hirdettél Pali bátyám, emigrációnk szidalmai és gúnykacaja között, az ma valóság és a legelvakultabbak is láthatják, hogy az orosz medvét csak a kínai sárkány tudja és fogja levakarni rólunk, Magyarországról és Európáról. Ez az egyetlen reménysugár, amikor legnagyobb nemzeti targédiánkról, a trianoni- és párizsi-békéről beszélünk és az azokkal szembeni egységes fellépést, egy, az egész világot átfogó, egyetemes magyar front kialakítását követeljük. Mert, ha valami egyesítheti, ha valami összefoghatja az egész földtekén szétszóródott magyarságot Trianon az, és annak botor megismétlése, az egy generáción belül másodszor is ránkszabott szégyenbéke (Párizs), mely nem egyéb, mint Szuper-Trianon!

Miféle okok vezettek idáig, mi volt a történelmi gyökere a legnagyobb magyar tragédiánknak; több, mint XII százados országunk négyfelé vágásának; őslakó népünk millióinak idegen uralom alá vetettségének; “nemzeti nagylétünk” temetésének? Ady Endrével mondhatjuk: “Itt régik a bűnök, itt régik a vétkek / Itt újak a bűnök, itt újak a vétkek!” Véleményem szerint az első világháború elvesztése, az azt követő események, már csak végső következményei voltak annak, hogy nem bírtuk sorskérdéseinket magunk és idejében megoldani! Aki elmélyed a magyar történelemben, annak meg kell látnia, hogy három nagy probléma megoldatlansága, öncélú, magyar-érdekű megoldásának a hiánya vitte törésre nemzetünk hajóját. Mégpedig: A közjogi viszály, a nemzetiségi- és a társadalmi kérdés. Ez a három zátony, melyen államiságunk darabokra tört, majdnem megsemmisült. Szerencsére népünk nem, és így van remény, mint annyiszor, hazánk újraépítésére, felemelkedésére! Vizsgáljuk meg először a közjogi kérdést:

Nem akarunk túl széles történelmi freskót festeni és részletekbe belemenni. Ez a probléma olyan régi, mint az ország. Válságok, villongások, polgárháborúk voltak előbb is, de az állam léte az Árpádok alatt nem került kockára. Az Anzsuk és Hunyadiak tovább gyarapították az ország tekintélyét, erejét, birodalmi állását, de a magyar végzet már a kapuk előtt állott a Jagellók, Habsburgok és a török képében. Bár Mohács csak egy nagyobb csatavesztésnek számított, a közjogi válság, a kettős királysággal megosztott ország, a jogtalanságba kergetett jobbágyság, a hitújítás, a “Nagy Török” II. Szulejmánt meggyőzte arról, hogy Magyarország megérett a hódításra. A szultán elfoglalta Budát 1541-ben, a legjobb katonákat, Török Bálintot, Majláthot életfogytiglani rabságra hurcolta, a kis királyt, János Zsigmondot homlokon csókolta és elküldte Erdélybe uralkodni. Ezzel beállott az állandó közjogi válság: Magyarország háromfelé szakadt és elkezdődött a nemzet 400 éves, “két pogány közti”, két-három fronton való állandó vérvesztése. Nyugaton a “bécsi király”, az idegen dinasztia, a Habsburgok. Középen “Török Rája”, “Hódoltság”, a volt főváros, Buda központtal. Keleten, két nagyhatalom malomkövei között az Erdélyi Fejedelemség, Fráter György kancellár egyensúlyozó művészetére bízva. Az “erdélyi-politikának” alapjait ő rakta le, ebben az új közjogi helyzetben, amikor nem az “ifjú király” kormányozta Erdélyt, mint az Árpádok alatt nemegyszer, se nem az erdélyi vajda, egyik legfőbb zászlósurunk, a király képében, hanem Magyarországtól független Fejedelem, a szultán adófizetője. Az ország egységének helyreállítását tervezte Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király; a lengyel, magyar és román haderők összefogásával a török kiűzését Európából. Sajnos túlkorai halála megakadályozta tervei kivitelében. Ez a gondolat tovább élt az erdélyi fejedelmek legjobbjaiban, de ennek ellenkezője a Portában is, amely nem akart többé az erdélyi, a lengyel és a magyar trónon egy személyt látni. Bár Bocskaynak koronát küld a szultán, az maga jelenti ki, hogy “Van már Magyarországnak koronás királya. ” Vagyis, akinek homlokát Szent István koronája érintette, és aki az ünnepélyes koronázási esküt elmondta, fogadalmat tett, hogy Magyarország határait megvédi, csak az lehet törvényes uralkodónk! Bocskay elgondolásaiban, tetteiben és politikai végrendeletében olyan józan bölcsességről adott bizonyságot, amelyet minden magyar államférfinak vezérfonalként kellett volna követnie, s akkor ma talán nem lennénk itt, hogy Trianonról beszéljünk. Megbízottjának, Illésházinak írja a bécsi-béke tárgyalásai alkalmával a törökről és a németről: “Mindkettő között igen okosan és szorgalmatos vigyázással kell járnunk” . . . “Két császárral nem akarunk madarászni, hogy meg ne sújthasson az madár az szárnyával” . . . És mindmáig aktuális, nekünk is szóló üzenet: “A magyar nemzetség örökös megegyesedése” . . . “ez a fundamentoma megmaradásunknak, hogy egyik magyart az másikkal ne rágassák, étessék!” Sajnos, nemzetünk igen sok hű fia lett áldozata a “két pogány” közti helytállásnak. Zrínyinek volt igaza, amikor követelte, könyörgött, villámlott, hogy saját erőnkből szabadítsuk föl magunkat a hanyatló török-uralom alól. Az állandó végvári csatározások helyett egy hatalmas lendülettel magunk verjük ki a megszállókat, mert ha idegenek fogják megtenni helyettünk, akkor azok fegyvereit fogjuk nyögni! Próféciája sajnos beteljesült. Thököly felkelése után idegen hadvezérek és katonaság foglalták vissza, szabadították fel az országot, hogy utána a Habsburg uralkodók, mint meghódított tartománnyal bánjanak velünk. Úgy, mint 1945, a legújabb “felszabadulás” után, üldözött lett a magyar saját honában: idegen uralkodó, országunkon kívül székelő király és kormány, különválasztott, Bécs alá vetett Erdély; külföldi katonaság, ellenséges közigazgatás és egyházi vezetés (Kolonics, Caraffa stb.). Református, protestáns lelkészeinket elhurcolták gályaraboknak, katolikus, de nemzeti érzésű, magyarvérű urainkat kiüldözték, mellőzték, fogságba vetették, vagy kivégezték; népünket beszállásolással, fosztogatással, katonafogással, nemeseinket erőszakos foglalásokkal sanyargatták. Idegen népeket telepítettek tömegével a “rebellis magyarok” közé, a “megfékezésünkre”. Elmenekült véreinket pedig nem engedték vissza ősi birtokaikra, községeikbe. “Magyarországot először katolikussá kell tenni, aztán németté”, ez volt Kolonics bíboros jelszava és minden úgy is történik, ha a történelem színpadán nem jelenik meg II. Rákóczi Ferenc sorsküldte, nemes alakja. Ez az erdélyi-fejedelmi sarj, legnagyobb földbirtokos, Zrínyi Ilona Fia (akinek gyermekkori élményei, mostoha apja Thököly, a “kuruc király” tábora és anyja oldalán a munkácsi vár két éves hősi védelme), az első kuruc fölkelés szomorú vége után Habsburg-kézre jutván, német és jezsuita nevelésben részesül. Cseh egyetemen számtant és bölcseletet tanul; papnak szánják, hogy az óriási Rákóczi-vagyont megszerezzék a császári kincstár számára. Amikor már biztosak az elidegenítés sikerében visszaengedik birtokaira. Itt, a magyar tragédia érzékelése fokozatosan felnyitja szemeit. Először hadakozik, küzd a ráváró történelmi szerep ellen; Bécsbe fut hűségét bemutatni, de végül is gróf Bercsényi Miklós (aki később, egy életen át hű társa a sorsvállalásban) rádöbbenti, meggyőzi elhivatottságáról. Elkezdődik a nyolc éves háború, “Pro patriam et libertatem” (Hazáért és Szabadságért)), az osztrák —spanyol uralkodó-ház világhatalmával szemben, megakadályozva az ország idegenné tételét (lásd Laczkó Géza monumentális regényét: “Rákóczi”, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976). A szatmári béke (1711) közjogi kompromisszum volt, amit a világhelyzet, nemcsak a fegyverek győzelme kényszerített ki az elcsigázott nemzettől. A nyugati szövetségesek fegyverszünetet, majd békét kötöttek Utrechtben. Rákóczi sorsa ezzel — és a távollétében, a háta mögött történt kiegyezéssel — megpecsételődött. Erdélyifejedelmi esküjét nem volt hajlandó megszegni és hű embereivel inkább a hazátlanságot választotta, semmint a Habsburg kegyelmet. És aki jósorsában (ha volt ilyenben része szegénynek?) oly fejedelmi és nemeslelkű volt, a balsorsban még nagyobb, még igazabb keresztény embernek mutatkozott. O a hitbuzgó katolikus a vallási türelem példája volt (nem rajta múlt, hogy mozgalmában mégis fellobbant a felekezeti ellentét). Korát megelőző szociális érzékét, őszinte együttérzését megérezte a szegénység, a pórnép és özönlöttek zászlaja alá magyar, rutén és oláh jobbágyok. Dölyfös főurai, tábornokai között (legtöbbje csekély hadvezéri tehetség) igen népszerű, népszerető katonák is voltak, mint Vak-Bottyán, Bezerédi és talán éppen ezért ezek legsikeresebb vezetői is. (Nem Rákóczin múlt, hanem az urakon, hogy a népfölkelés elmaradt, mert, különösen az erdélyiek, később nem engedték jobbágyaikat a Fejedelem zászlói alá.) A közjogi kérdés, sajnos, nem oldódott meg; bár trónfosztás történt, felajánlották a koronát más uralkodó családoknak, végül is a szatmári-béke után az idegenben, külországban lakó dinasztia uralkodott tovább. Kiegyezett a rendekkel, akik elfogadták az örökösödési törvényeket és ezzel szemben lemondtak az Arany Bulla adta ellenállási jogukról, de nemesi kiváltságaikat esküvel biztosította a király.

Jött a Pragmatica Sanctica Sanctio (a Habsburgok “házi-törvénye”, mely a női-ág trónöröklési jogáról rendelkezik). Mária Terézia után, II. József következett a trónon, aki anyjánál is nagyobb reformer, felvilágosult uralkodó volt, de hiányzott belőle annak hajlékonysága, szeretetreméltósága, a magyarság szer etet e. Erőszakos központosítása, a német közigazgatási- és tanítási nyelv bevezetése majdnem forradalomba kergette az országot. József, hogy szabad keze legyen, a Szent Koronát Bécsbe vitette, nem koronáztatta meg magát, hogy ne kelljen esküt tennie az ősi alkotmányra; de végül is a “kalapos király” vesztett, a felzúdult országgal szemben. A jobbsorsra érdemes király halálos ágyán, három kivételével, visszavonta rendeletéit. Vallás-türelmi ediktum, a papi fizetések és az úrbéri-rendezés érvényben maradt. Végeredményben a rendi maradiság győzött; országos ünnepként, diadallal hozták haza a koronát Bécsből és minden maradt a régiben. Pedig rövidesen itt volt a Francia Forradalom, a napóleoni háborúk, majd a Szent Szövetség, de Magyarországon minden változatlan, egészen a reformkorig.

Jött 1848/49 közjogi válsága, elvetélt forradalma és szabadságharca; a Habsburg Ház trónfosztása, Kossuth Lajos kormányzósága; Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Batthányi, Eötvös, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, Görgey; az aradi tizenhárom vértanú tábornokunk; a bukás utáni nagyszámú bujdosó, politikai fogoly és kényszer-katona, akiket büntetésként soroztak be 10 —15 évre az osztrák hadseregbe. Milyen óriási veszteség nemzeti életünkben! És a trónjától megfosztott Ferenc József császár bosszúja, az önkényuralom, a Bach-korszak, mely egy évtizedre kikapcsolta legjobbjainkat a politikai életből és egy évszázadra vetette vissza országunkat az európai fejlődésben!

A felsorolt nagyjaink legtöbbje dolgavégezetlen porladt el idegenben, vagy itthon. A nagy liberális nemzedék főbbjei közül csak néhányan jutottak vezető szerephez: Deák, Andrássy, Eötvös, akik a közjogi kiegyezést megcsinálták 1867-ben. A többi kiesett a nemzet életéből (Kossuth haláláig emigrációban maradt), hogy aztán a következő törpe-nemzedék teljesen elalkudja, elherdálja 48 és 49 eszméit. A 67-es közjogi kompromisszum csak elkendőzte a magyar sorsproblémákat; hamis biztonságérzetet adott a nemzetnek. Hozzákötötte országunk sorsát egy látszólagos nagyhatalomhoz, az idejétmúlta, halálosan beteg Ausztriához. Az új közjogi képződmény, az Osztrák—Magyar Monarchia, két ország, egy uralkodó alatt, csak látszólagos függetlenséget biztosított a dualizmusban résztvevő Nagy-Magyarországnak (Horvát-Szlavónia és Fiume hozzánk, a Szent Korona országaihoz tartozott 1918-ig). Lehet-e önállóságról, függetlenségről beszélni ott, ahol közös hadügy-, pénzügy- és külügy-miniszter intézi az ország sorsát? Közös hadsereg, melyből gondosan kizárták 1541 óta a magyar legfelsőbb vezetést Habsburg királyaink és tanácsadói?!

Magyarországon, Horvát-Szlavóniát nem számítva, teljes többségben volt a magyarság a többi nemzetiségekkel szemben; azokkal kellett volna az emigráns Kossuth szellemében az együttélés modern módszereit kimunkálni, nem pedig az osztrák mankóra támaszkodni, mely egyben béklyót is jelentett számunkra. Andrássy orosz-ellenes politikája (1849-es örökség!) német vizekre vitte a Monarchia hajóját: Bosznia-Hercegovina “okkupációja” (1878), majd végzetes “annexiója” (1908) után Szerbiával, a Balkán vezető államával, Oroszország pedáljával, védencével hat év múlva meg is történik a végzetes összeütközés és kitör az első világháború, 1914-ben. Az ürügy: Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása volt. Azé a Habsburg főhercegé, kinek magyar-ellenessége, szláv- és főleg cseh-szimpátiái közismertek voltak; aki úgy tervezte, mint II. József annak idején, hogy nem fogja megkoronáztatni magát Magyarországon, amíg közjogi elgondolását, a trializmust, osztrák—magyar—szláv hármas-királyságot meg nem valósítja; aki az 1848 előtti korlátlan bécsi-központos kormányzási rendszert akarta a “kutya magyarokkal” szemben alkalmazni, visszavetve százévekre nemzetünk fejlődését. Ferenc Ferdinánd, aki csehekkel, románokkal, szlovénekkel, osztrákokkal, németekkel vette körül magát (“a Belvedere-kör”),