Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-11-01 / 11-12. szám

1980. nov.—dec. hó

«IfTVAKÖHT

7. oldal

DR. KOLLARITS BÉLA:

NAGY IDŐK TANÚI?

“Talán semmi sem volt olyan borzalmas az 1956-os forradalom által elsöpört Rákosi korszakban, mint a börtönök, kínzópincék és haláltáborok országos hálózata. Ártatlan magyarok tízezreit kínozták, nyomorították és ölték meg ezekben a börtönökben szovjet mintára és szovjet parancsra az Államvédelmi Hatóság tisztjei és közlegényei.” A most idézett sorokkal kezdődő sajtóközlemény arról tudósít, hogy az 1956-os Szabadságharc 24. évfordulóján a recski kényszermunka táborban raboskodott Nyeste Zoltán tart előadást a Magyar Öregdiákok Szövetség “Tanúk korunkról” című szóbeli történelem — szabadegyetemi előadássorozatának keretében.

A Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör előadássorozatának célja: “lehetőséget nyújtani arra, hogy jelentős magyar történelmi események cselekvő, irányító részesei élményeiket közvetlenül elbeszélhessék azoknak, akiket érdekelnek a magyar sorskérdések” — írja Dr. Nagy Károly, a Szövetség egyik vezetője. Szerinte a “Tanúk korunkról” előadássorozat “hézagpótló, történelmi adalékmentő munka, amit csak itt és csak most tudunk elvégezni. Azért, hogy maradandó tanulsággá válhassanak az eddig ismeretlen történelmi események. Okulásul egy emberségesebb jövő munkálásához, ami közös felelősségünk, bárhol éljünk a világon. ”

Az eddig megtartott hét előadás között kettő foglalkozik kifejezetten a Szabadságharccal, nevezetesen Király Béla “Az első háború szocialista országok között — az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc”, valamint Kopácsi Sándor “az 1956- os forradalom és a Nagy Imre per” című előadásai — a rendezők elnevezése szerint: “tanúvallomásai”.

Tanúvallomások megfelelő értékelésénél több igen fontos körülményt kell tekintetbe venni. Feltétlenül tisztázni kell, hogy a “tanúk” szerepe miként viszonylik azokhoz a “jelentős történelmi eseményekhez, melynek cselekvő, irányító részesei” voltak. A legalaposabb kivizsgálásra szorul, hogy a “tanú” a vallomásának tárgyát képeső eseményekben való “részessége” nem tartalmaz-e olyan tényeket, amelyek megváltásával magát “rossz megvilágításba” helyezné. Vagyis, nincsenek-e olyan, a tanút terhelő momentumok, melyek miatt egyes ténykörülményeket “megszépítve” adná elő, vagy esetleg teljesen elhallgatná. Senki sem kényszeríthető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, de ha vállalkozik a tanúskodásra, akkor köteles “az igazat, csak az igazat, a teljes igazat” vallani. Elengedhetetlenül szükséges a tanú jellemének és szavahihetőségének mindenre kiterjedő vizsgálata. Ha ez a vizsgálat a tanúra nézve hátrányos negatívumokat derít fel, akkor a vallomás “aggályos”, értéktelen, tehát nem fogadható el.

Az előadássorozat címének megfelelően a tanúk Koruk-ról vallanak, azokról a történelmi eseményekről, melyeknek cselekvő, irányító részesei voltak. Király Béla és Kopácsi Sándor az 1956-os Szabadságharc korát “beszélik el azoknak, akiket érdekelnek a magyar sorskérdések”. Kétségtelenül érdekfeszítő és tanulságos történelmünknek ez a korszaka, melynek még a legcsekélyebb epizódját is fel kell jegyezni és megőrizni az utókor számára!

Mindenek előtt tisztázásra szorul, hogy melyik időszak tekinthető a “Szabadságharc korának”, mikor kezdődött a forradalom? Dr. Csonka Emil “A forradalom oknyomozó története 1945—56” című könyvében megállapítja, hogy “a forradalom

1956 október 23-án robbant ki, de jóval korábban kezdődött, valójában akkor, amikor az első szovjet katona átlépte a Kárpátok gerincét és nyomában megjelent az első moszkovita agitátor”. Dr. Csonka Emil megállapítása elfogadható a szóbanforgó előadások kiértékelése szempontjából. Annál is inkább elfogadható, mert ebben az időben kezdődtek a két “tanú” tevékenységei, melyek a forradalom kirobbanásának és tragikus elbukásának néhány napja között érték el csúcspontjukat.

Király Béla hivatásos katonatiszt volt és 1945. október 15. után, mint vezérkari százados a Honvédelmi Minisztériumban kapott beosztást.^ Ott fontos feladatokat bíztak rá. O foglalkozik a Hunyadi páncélos hadosztály és a visszamaradó “Kopjások” megszervezésével. A “Kopjások” feladata lett volna, hogy az oroszok arcvonala mögött működjenek, az ellenség utánpótlását állandóan zavarják és előnyomulását minden lehetséges módon akadályozzák.

1945 elején, a Honvédelmi Minisztérium Kőszegre települt. Itt Király Béla azt a feladatot kapta, hogy gondoskodjék Kőszeg védelmének megerősítéséről. 1945. március 28- án Király Béla átszökött az ellenséghez. 1946-ban már a kommunista párt tagja és a “néphadseregben” szolgál. Rendfokozata akkor már alezredes, rövid idő múlva ezredes,

1950-ben vezérőrnagy. 1951-ben négy, ugyancsak magasrangú tiszttársával együtt letartóztatják. Titkos hadbírósági tárgyalás után társait kivégezték, őt 1956. szeptember 5-én szabadon engedték. Október 10-én kórházba megy — október 23-án kitört a forradalom...

1956. október 28-án néhány fiatal szabadságharcos kérelmére eltávozik a kórházból és a fiatalokkal a budapesti rendőrfőkapitányság épületébe ment. Október 30-án “elfogadta” a Nemzetőrség főparancsnokává való kinevezését — 1956. november 4-én “biztonságba helyezte magát”, elhagyta Magyarországot. Amerikába érkezve “szervezni” kezdte a szabadságharcosokat. Itt hamarosan számos rosszaló bírálat, támadás érte. Újságokban nyíltan megvádolták, hogy 1945-ben az oroszokhoz történt átszökése alkalmával nagyfontosságú katonai iratokat vitt magával. Vádolták, hogy 1956-ban elszabotálta Budapest védelmét. Terhére rótták, hogy a szabadságharcos szövetség részére átvett nagyösszegű adományokat “hűtlenül kezelte”. Király Béla az ellene felhozott vádakra nem válaszolt, azok megcáfolását meg sem kísérelte.

Kopácsi Sándor, a “tanúvallomását” tartalmazó, “Az 1956-os magyar forradalom és Nagy Imre per” című könyvében elmondja, hogy Miskolcon született, 1922-ben. Apja diósgyőri vasesztergályos, 1919-ben vörös katona volt, a kommün után a miskolci szociáldemokrata párt vezetőségi tagja. O maga 4 reálgimnáziumot és fémipari szakiskolát végzett, a háború idején mint vasesztergályos és műszaki rajzoló dolgozott. 1944-ben, a német megszállás alatt a miskolci “MÓKÁN” ellenállási mozgalomhoz csatlakozott.

“A MÓKÁN ifjú tagjait Miskolc felszabadulása után (1944. dec. 3.) az új karhatalomba osztották be. így lettem rendőr és a kommunista párt tagja. Két pártiskola és a rendőrtiszti iskola elvégzése után 1949 elején a hatalom fellegvárába, a pártközpont karhatalmi osztályára helyeztek. Itt indult el egy kommunista mintakarrier. ”

1949-ben kétéves pártfőiskolára küldték, utána a rendőrségi pártszervezet főnöke lett, néhány hónap múlva Budapest rendőrfőkapitányává nevezték ki, ezredesi rendfokozattal.

“Az 1956. évi poznani események után a honvédség és rendőrség főtisztjeinek értekezletén többen kijelentettük, hogy a népre nem lövünk!” — vallja Kopácsi. Ez a kijelentés azonban nem akadályozta abban, hogy a budapesti Főkapitányság épülete elé felvonult szabadságharcosokra rendőreivel lövessen, sőt az épület erkélyéről személyesen is lövöldözött a “csőcselékre” — ahogy ő a felkelőket nevezte. A szabadságharc bukása után letartóztatták és mint Nagy Imre vádlott társainak egyikét vonták felelősségre. Nagy Imrét és társait — Kopácsi kivételével — halálra ítélték és kivégezték. Öt év múlva, 1961-ben szabadlábra került, 1969-ben családostól, legális úton kivándorolt Magyarországról.

Király Béla és Kopácsi Sándor “karrierje” között feltűnően sok hasonlóság mutatkozik. Király a honvédségtől való szökése után 5 évre tábornok — az 1945-ben vasesztergályos Kopácsi 1951 elején már Budapest rendőrfőkapitánya. “Tüneményes pályafutásuk” részleteiről nem nyilatkoznak. Mindketten bíróság elé kerülnek. Vádlott-társaik életüket vesztik, ők rövid időn belül szabadulnak.

“Közzétesszük Wass Albert fajgyűlölő és zsidóüldözőre vonatkozó anyagokat. Nem véletlen, hogy az amerikai Igazságügyminisztérium személyére vizsgálatot rendelt el háborús bűncselekmények elkövetése miatt.” — írják névtelenül lapunk szerkesztőségének. Íme egy hozzánk érkezett, “fajgyűlölő és zsidóüldözőre" vonatkozó anyag. Köszönjük. Így legalább még rendületlenebből állhatunk Wass Albert írófejedelmünk mellett. A Szerkesztő

Erdély nemes regényírója könyvet írt külföldnek hazájáról

Erdély szellemi életének érdekes eseménye van: hazaérkezett a keleti frontról Wass Albert, a kiváló író és mellét két vaskereszt díszíti. Tavaly tavasszal ment ki zászlósi rangban honvédalakulatával. Két új társadalmi regényének nagy sikere is kint érte őt már a fronton. Éppen egy háromhetes partizánüldözésből tért vissza valamelyik mocsaras erdőségből egy orosz kisvárosba, amikor egy átutazó tiszttársa zubbonya alól előhúzta Milotay Istvánnak azt a vezércikkét, amelyet “A kastély árnyékában” című regényéről az Új Magyarság írt. Mintha egy másik világból kaptam volna üzenetet — mondogatja valahányszor ezt az élményét elmeséli. A másodosztályú vaskeresztet is akkor kapta, amikor a németek egyik belvízi uszályhajóját partizánmerénylettől megmentette és egy lefülelt partizán révén az egész partizán bandát leleplezte, akik az orosz csatornákon szállított német víziutánpótlást zavarták. A második kitüntetését, az elsőosztályú vaskeresztet, az utána következő egész csomó hőstettéért tűzték ki a mellére. Legtöbbet emlegették azt a cselekedetét, amikor a szovjet-csapatok által körülzárt német harccsoportot, mint régi vadászember, a mocsarakon át a bekerítő gyűrűből minden felszereléssel együtt kivezette.

Kolozsvárott sokat emlegetik most, hogy a harmincnyolcesztendős regényíró édesapja, gróf Wass Endre hasonló módon viselkedett a múlt világháborúban. Önként jelentkezett és mint huszárönkéntes minden rang nélkül kikéredzkedett a harctérre, ahol nagyezüst vitézségi érmet szerzett. Most 58 esztendős fővel is katonáskodik, hadnagyi sarzsival teljesít szolgálatot Erdély különböző részeiben.

Előadásukban általánosan ismert dolgokat mondanak el és kétségtelen, hogy személyükkel kapcsolatban igen jelentős körülményeket elhallgattak. Saját szempontjukból ez érthető, viszont aggályossá, értéktelenné teszi “vallomásaikat”.

A két előadás a maga idejében vegyes érzelmeket keltett. Igen sokan kérdezték, hogy miért szükséges Király és Kopácsi arra, hogy megtudjuk milyen is volt a Rákosi éra. Ezt addig is tudtuk! Vagy talán az előadások arra a célra szolgáltak, hogy elhitessék, miszerint a jelenlegi magyarországi rendszer immár emberi és népünk érdekeit szolgálja?

Hiba volt a rendezők részéről ennek a két embernek szerepeltetése. Helyettük jobb lett volna olyan személyeket megszólaltatni, akik szenvedői voltak Rákosi és az utána következő Kádár rendszernek. Egyébként Király és Kopácsi nem voltak az események irányítói, hanem kiszolgálói a kommunizmusnak.

* * *

Megelégedéssel vesszük tudomásul, hogy az Öregdiák Szövetség a Forradalom Korának egy áldozatát szólaltatja meg és reméljük, hogy ezt még több olyan előadás fogja követni, amely a világ elé tárja elkendőzetlenül a kommunista rendszerek ördögi gonoszságát.

A kötelességteljesítésnek ez a nagyszerű példája, amelyet fia most tanúsít, külön érdekességet ad ennek az amúgy sem mindennapi íróportrénak és külön aranyfedezetet í knak az erkölcsi eszméknek^® két társadalmi reg} U- nek. Erdély javában t > J^a tervezett regénytrilógiá! -k‘' harmadik kötetét, amelyből a “Mire a fák megnőnek” és “A kastély árnyékában” kötetek már megjelentek és akkora sikert arattak. Erdély egész sorsa benne kavarog ezekben a nagyon nyugodt, nagyon férfias melegségű könyvekben, de — mint Wáss Albert mondotta — a trilógia addig nem lehet teljes, míg legfőbb értelme és iránymutatása a harmadik kötetből nem derül ki. E könyv befejezésére azonban most sor nem kerülhet. Az író, aki különben Erdély egyik legkülönb fiatal gazdája is, nem vetette le a honvédzubbonyt. Sepsiszentgyörgyön állomásozik. A háború végéig nem is lehet szó arról, hogy egy ilyen nagyobb alkotást bevégezzen. A karácsonyi szabadsága alatt azonban — mint hírlik — hozzáfogott egy színdarab megírásához, mely egy magányos havasi emberről szól.

Készül továbbá külföldi tapasztalatai alapján egy az erdélyi magyarság sorsáról, múltjáról szóló érdekes kötetre, “Névtelen hősök földje” címmel, amelyet mindjárt németül is ki akar adatni, hogy ellensúlyozza azt a sok tévnézetet, amely különösen délkeleti szomszédjaink propagandája folytán Európa-szerte szárnyra kél Erdélyről. Nem propaganda-munka lesz ez, hanem az elbeszélés és a tanulmány határán járó valami. Olyanféle őszinte önvallomások sorozata, mint aminővel a “Titokzatos őzbak története” kötetében lepte meg a közönséget. Nagy hiányt pótolna egy ilyen művészi formában megírt munka és bizonyos, kevés hivatottabb van Erdélyben egy ilyen mű megírására nála, akinek ősei a Bánffyak, Wesselényiek. Bethlenek olyan szerepet játszottak a kis ország történetében és aki a megszállás alatt szerénységével, gazdasági tudásával, a magyar nép szenvedéseiben való részvételével annyira példát mutatott a felsőbb rétegek fiatalságának.

KÉT VASKERESZTTEL ÉRKEZETT HAZA WASS ALBERT

A KELETI FRONTRÓL