Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11-12. szám
1980. nov.—dec. hó **ITfVAKO*T 5. oldal TOMORY ZOLTÁNNÉ, A KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR TÁRSASÁG NORTHBRO0KI MÁGYÁR ISKOLA IGAZGATÓJÁNAK ÜNNEPI BESZÉDE A HSZM CLEVELANDI SZABADSÁGHARCOS ÜNNEPÉLYÉN: EZERKILENCSZÄZÖTVENHAT OKTÓBER 23 Gyönyörű volt az ősz 1956-ban. A nap arany ragyogásával versenyeztek a fák lombjai, mintha dacolni akarnának az enyészet, az elmúlás gondolatával. Felhőtlen, mélykék ég vont védő palástot az ország fölé, szinte fennszóval hirdetve Isten gondoskodó szeretetét. A természet ezen ünneplő ragyoságának közepette valami várás, feszült figyelem töltötte be a levegőt és az emberek gondolatait. Egymással találkozók félmondatokból is megértették, hogy egyazon gondolatok raknak fészket szívükben, lelkűkben. — Vajon mi fog történni? ... És mikor? — Mert kétség nem fért ahhoz, hogy valami készülőben van, s ezen aranyos ősz termése több lesz, mint a dúsgyümölcsű természet ajándékai. Baljós csillagok jártak pedig 1956 egén. Ősi, csillagismerő nép késői unokái öröklött ösztönösséggel kutatták az Ég titkait. — Marsközei van. Talán háború lesz — mondták, de közben ragyogott a szemük, mert jó volt tudni, hogy az elkövetkező időben valami történni fog. A sok éves túlélni akarás kényszerű tettnélkülisége feszítette az izmokat és önálló sorsformálás gondolatának határtalan öröme a lelkeket. Egyet gondolt, egyet remélt, egyet érzett az ország, egy ütemre dobbantak a szívek... Ilyen tökéletes összhangot ember teremteni nem tud. íratlan törvények irányították a nemzet életét az 56 előtti években, óramű-szerű pontossággal, mint ahogy tulajdonképpeni emberi életünk is tudaton alatti és fölötti síkon él, mozog és rendszereződik emberi voltunk egészévé, magában hordozva sejtjeink ősi emlékeit, emberi nemünk kiválasztódott álmait és az Isten áldó lehelletét, hogy mindez valóra válhasson. E törvények szerint a család fenntartóknak, a jövő élet nevelgetőinek kötelessége a túlélés, magánosoké a nemzet önérzetét töretlenül megőriző tiltakozás. S e hallgatólagos egyezmény vállalása volt fenntartója azokban a napokban a rabigában élő magyar nemzetnek. A magánosok közé tartoztam akkor, s egy iskolai ünnepélyen elmondott József Attila vers jelentette számomra az első 1956. október 23-i kiállást. Idegen egyenruhás közönség előtt egy ország, egy hallgatásra ítélt nép panasza kapott szárnyra e költeményben, s a közölni vágyás sürgető kényszere rendbontó önkényességgel csak a most lényegest szólaltatta meg: Nem várom már az életet, vagyok úgy, ahogyan lehet. S ha nem lehet, akkor sehogy, ha sok a nap, hát soká fogy. Iszonyatos, nagy bosszú ez, várni, várni, míg vége lesz. S tudni, vannak így még többen; mígnem valaki megdöbben, míg valaki fel nem ordít, ködből, csöndből föl a holdig, föl a pestishez magához! aki irtózattal átkoz, megátkoz ebtartót, ebet s legelőször is engemet. Még nem ocsúdtak fel a hallgatók, még nem számolták ki, hogy a most hallottak nyílt lázadásra való felhívás-e, vagy az “1919-es dicső kommunista” múltra való emlékezés, letartóztatásra, vagy tapsra méltó események-e, amikor az ajtó felpattant és valaki bekiáltott a terembe: “Gyertek, a Múzeum körúton tüntetnek a diákok!” S tódultunk a kijárat felé. A többi már történelem. A mindennapi hőstettek, az önfeláldozás, a jóság, az önmagunk emberi gyarlóságain való túlemelkedés kora volt ez. A száműzött aljasság, a nyílt tekintetek kora. József Attila egyben tévedett. Kiáltásunk nem csak a Holdig, de Istenig hatolt és 1956-ban Ö járt közöttünk. S a nemzet lelke követte lépéseit. November 26-án korán hullott szűzfehér hó akarta feledtetni velünk a világ közönyét és hűsíteni homlokunkat. Tudtuk, hogy elérkezett a választás napja. Voltak, akik indulást határoztak. Voltak bizonytalankodók. A kórház dolgozói között talán csak egy volt biztos abban, hogy sorsa csak hazáján belül lehet teljes, emberi sors. Ilonkának hívták és halálával pecsételte meg hitét. Az ország legjobbjai magyar földben, vagy magyar földön építgetik az új magyar jövőt, amit a szeretet birodalmának tud alkotó képzeletük. Pákolitz István ez új életre való törekvést így fogalmazza meg: Gyermekszívvel hittünk a megvalósítható varázsban: igenis le bírjuk vágni a Sárkány hét fejét Bölcsődét, napközit, iskolát rendezünk be a kaszárnyákban a katonákat egyszersmindenkori szabadságra küldjük lakásépítő mániára váltjuk a fegyverkezési hajszát a nemzeti gőghöz címzett csatabárdot kiki örökre elássa Mosolyunkban nem ólálkodik orcátlan hazugság Senki sem óhajt boldogítani bennünket akaratunk ellenére Minden erőszak-fitogtató ököl galambetető tenyérré simul... A világnál sokkal jobban — megannyi álruhás királyfi — útibatyuval kezünkben szétszóródtak a földön, hogy Isten rendelése szerint emberségmagot hintsenek a világban. S a forradalom történelemkönyvekbe soha nem került szakasza ezen a ponton kezdődik. Ezen íratlan történelem első napján kezdte öltögetni édesanyám ezt a térítőt, melyen virágszirmok jelzik a napok múlását, s tíz év reménye borította virágba, mikor ismét találkozhattunk. Ezen tíz év alatt értékelte újra sorsát a magyar, s ismerte fel azt, hogy erejét csak Istentől és önmagától remélheti. Lassú, biztos léptekkel indult önálló, másoktól már semmit sem váró jövője felé. Ebből az időből írta Édesanyám a következő mondatot: “Édes kislányom, még magam sem döntöttem el, hogy bolondok, vagy szentek vagyunk-e, akik itt maradtunk. De valakinek őrizni kell a magyar életet!” Ezen tíz év nevelt új vértanúkat a közben felnövő pesti srácokból. S e tíz év minden október 23-ján gyertyafénybe borultak az az napra bezárt pesti temetők, hirdetve, hogy a lélek erejének nem lehet gátat emelni. A magyar nép él és emlékezik. * * * Az 1956-os magyarság számára elviselhetetlenné sűrűsödött a háború utáni évtized, mert a fájdalom élő nemzettestbe vágott. Az 1956 után kivándorolt egyéneknek is még fájt a magyar élet, még beszélt, vitatkozott, meggyőzni akarta a világot, s megváltoztatni a hazát, a családot, a magyar életet. Azután lassan-lassan szűnni kezdett, s ezzel egyenes arányban hangja is csendesebbé vált, akarása sem nemzetét emelte már önmaga embersége fölé. Maga sem vette észre, hogy Nyugat közönye ejtette halálos sebén magyar élete cseppemként áldozódik idegen népek idegen értékeinek oltárán. Soha senki még észbe nem vette, hogy az 1956-os forradalom igazi és talán egyedüli áldozatai mi vagyunk, idegen földre érkező, magyar-magvaszakadt, halott magyarok, kik hazánk képét emlékeink koporsójába zártuk és gépies közönnyel tengetjük hátramaradt napjainkat. Csak magyarságunkban kiteljesedhető életünk vegetáló létté alacsonyult lassú beolvadásunk során, s lassan-lassan kisiklik ujjaink közül... — Illetve így lenne, ha törvényként fogadnánk el a fenti folyamat elkerülhetetlenségét, a törvényt, mely szerint minden kisebbség beolvadásra és elmúlásra ítélt, s nem vesszük figyelembe, hogy erőnket nem számok aránya, hanem lelkünk ereje adja. Még mindig nem ért tudatos tudatunkig a tény, hogy határok nincsenek, azok emberi elme gyártotta műakadályok csupán, melyek felett diadalmaskodik a lélek. Lehet a nemzettest idegen befolyás alatt, élhetünk mi testileg országhatárokon kívül, ha s sok milliónyi magyar lélek 56-os akarásban egyesül, csodákra, új csodákra képes, mely előtt elámulhat a világ. Halott voltunk tetszhalottság csupán, amiből fel kell ébrednünk új, magyar életre. Önkénytelenül is eszembe jut ezer-jelképes, ősi balladánk — Görög Ilona — üzenete, mely mintha a ma anyagiasságba fulladó embereinek küzdelmét és diadalát vetítenék a mába. Az önközpontú anya — ősanyag kínálgatja csupán anyagi kincseit, hogy magához láncolja a lélek lángolását, nem értve, hogy az, eszmék nélkül pusztulásra ítélt, s a legnagyobb jólét közepette is elsorvad, mígnem szépség és jóság eszményével találkozhat ismét. Hallgassuk csak a kísérő szavakat: Ne hafj fiam, ne halj, Zetelaki László! Csináltatok néked Olyan csudamalmot, Kinek első köve Béla gyöngyöt jáijon A második köve Sustákot hullasson, A harmadik pedig Szép, suhogó selymet... Camp Kilmerbe érkezésünkkor kiváló magyar hazafi és szónok figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, mert a reánk leselkedő veszélyek között a legnagyobb az, hogy “...minden emigrációban mindenki lesüllyed saját egyéniségének színvonalára...” — elszakadva az őt tápláló, éltető közegtől, a hazától. Huszonnégy év távlatából e keménynek látszó mondatot talán még keményebbre módosítanám: Magyar anyák szülte és nevelte egyéni színvonal megtartása pótolhatatlan kincs és éltetője minden szabad magyarnak. Az igazi tragédia ott kezdődik, amikor magunkkal hozott ősi kultúránkat hagyjuk elenyészni, tovább nem adva, s azt egy kultúra nélküli, csupán technikai tudásra alapozott civilizáció kétes értékeivel váltjuk fel olyannyira, hogy nemcsak itt született gyermekeink gondolat és érzésvilágát mételyezzük meg vele, de gondoskodunk arról is, hogy e talmi értékek átplántálódjanak az óhaza gyermekeinek a leikébe is. Hány magyarral találkoztam már, akik a “majd megmutatom én nekik” gondolatától tüzelve parádéztatták áramvonalas autóikat és bundáikat, alig néhány évvel 56 után, a háború és forradalom kettős sebeit még híven őriző város falai között. Csoda-e, hogy az ilyen emlékekkel terhelt otthoni fiatalságnak fontosabb a kocsi, mint a kicsi? Jegyezzük meg jól, hogy minden meg nem született magyar gyermekért mi is felelősek vagyunk, bárhol élünk is a világon.
