Szittyakürt, 1980 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

1980.január hó

«ITTVAKÖftT

11. oldal

Egy “kerekasztal-beszélgetés“ margójára

Az otthon megjelenő Historia c. történelmi folyóirat 1979. évi 1. száma “A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt” rímmel közölte Györffy György, Hanák Péter, Makkai László és Mócsy András kerekasztal-beszélgetését. A beszélgetés szövegét a K. M. Vasárnapja 1979. nov. 4-11-18-i számában ismertette.

A kerekasztal-beszélgetést Hanák P. a következő megállapításokkal zárta le:

“Hosszú eszmecserénk során szóltunk a régészet új eredményeiről, a történeti forráskritikákról, a nyelvészetről, s nagyjából egybehangzó választ kaptunk arra, hogy a római birodalom összeomlását követő fél évezredben nem mutatható ki kontinuitás az egykori provinciák lakossága és a 9. században itt élt népek között. A kontinuitást — akár a hunokkal való rokonságra, akár a ‘nagymorva birodalomra, akár a dákoktól való leszármazásra vonatkozik is — krónikások, történetírók találták ki, pontosabban: ők öltöztették históriai mezbe az ősi mondákat, mítoszokat. E mítoszok csak a 19. század első felének romantikus történetírása emelte tudományos rangra a nemzet ébresztése, a hősi múlt iránti érdeklődés felkeltése, a múlt romantikus heroizálása végett ... A tudományosság azonban már túljutott a mítoszokon, sőt: a valós önismeretet — azt is mondhatjuk: a Duna-táji önismeretet — egyenesen e mítoszok történeti kritikáját követeli. A Duna-tájnak, közös történelmünk keretének népvándorláskori települései, etnikai és kulturális viszonyait csakis akkor tudjuk tudományos hitelességgel és valósághűséggel rekonstruálni, ha a kutatást megszabadítjuk a mai uralmi viszonyok legalizálásának historizáló szándékától. E táj nemzetközi és belső hatalmi viszonyai úgysem az őshonosság és a történelmi prioritás vitáin dőlnek el. ” (A kiemeléseket én eszközöltem.)

Amennyire örvendetes, hogy végre megszólaltak otthoni történészeink is ebben a sokat vitatott kérdésben, annyira sajnálatos, hogy nagy igyekezetükben a szó szoros értelmében átestek a ló másik oldalára mikor a dák és a “nagymorva birodalmas” mesékkel együtt megtagadták nemcsak a szkita, hun, hanem még az avar kapcsolatainkat is. Pedig, amíg a dákó —román elmélet és a “nagymorva birodalom” ilyen formában valóban csak mese — melynek megfelelő tudományosságba való öltöztetésével sikerült nekik “a táj nemzetközi és belső hatalmi viszonyait” saját hasznukra gyökeresen megváltoztatni —, addig a legújabb kori régészeti leletek tömege vitathatatlanul igazolja ősi szkita-hunavar kapcsolatainkat és történelmi jogunkat a Kárpátmedencére. Hogy azután mi ezt a vitathatatlan jogunkat nem tudjuk érvényesíteni, az nagyrészben idegen szolgálatba szegődött történészeinknek és nyelvészeinknek köszönhetjük, akik a tudományosság talárjában árusítják ki ősi történelmi jogainkat és jussunkat.

Éppen ezért nem lehet szó nélkül hagyni ennek a kerekasztal-megbeszélésnek a többi kirívó, ferde megállapítását sem.

Makkai L. Anonymussal kapcsolatban többek között ezeket írja:

“Egész sor személynevet kapcsolt össze helynevekkel, igaz, csupán fantáziával. De a magyar nyelvtudomány elhúnyt, kiváló képviselője, Kniezsa István, a helynevek kutatásában elméletileg is használható, módszertanilag is kitűnő rendszert állított fel . . . Ennek a modern névtudománynak a rendszerében hogyan nézett ki a Kárpát-medence valamikor 1000 körül? A kutatások háromféle folyónevet mutatnak fel. Az egyik folyónév kategória Szamos, Maros, Kőrös, Tisza, Dráva, Száva, Temes, Duna, Rába. Ezek kivétel nélkül a római korra, vagy annál is régebbi időre mennek vissza, egy hiba azonban van velük. Mind olyanok, amelyekről csak azt lehet bizonyítani, hogy a magyar és román nyelvbe is szláv közvetítéssel kerültek. Tehát ezek a folyónevek nem közvetlenül római, még kevésbé nem pannon, Mir vagy más népektől kerültek a magyarok, a románok vagy az itt lakó németek nyelvébe, hanem a szlávoktól vették át azokat. A közép és kisebb folyók csak olyan népektől származnak, amelyeket a 9. századtól kezdve ismerünk. Éspedig, konkrétan szlávoktól és magyaroktól. ”

Kniezsa viszont “Erdély földrajzi nevei” c. tanulmányában (Erdély, a Magyar Történelmi Társulat kiadásában, Bp. 1940) pedig ezeket írja:

“Az erdélyi magyar földrajzi nevek legrégibb rétegét a bizonytalan eredetű nevek alkotják. Ezek közül a terület legnagyobb folyóinak a nevére (Szamos, Kőrös, Maros, Temes, Olt, Ompoly) már a római korból van adatunk, de bizonyos, hogy e nevek a római hódításnál sokkal régibb időkből származnak. Arra, hogy a magyarba milyen nép közvetítésével kerültek, csak feltevésekkel felelhetünk, annyi azonban bizonyos, hogy a közvetítők nem lehettek az oláhok, mert hiszen e folyók oláh nevei (Somes, Cris, Mures, Timis, Olt, Ompoi) maguk is a magyarból és pedig e nevek ó-magyar alakjából származnak. — A névanyagnak korban második rétege a szláv eredetű helynevek csoportja ... a szláv helynevek csupán a hegységek és a steppe-területek peremein találhatók jelentősebb számban . . . Számuk azonban még az említett peremvidékeken is aránytalanul csekély a magyar eredetű helynevekhez képest . . . (ami) azt bizonyítja, hogy a szlávok itt csak igen gyéren lakhattak . . .”(71-2. o.).

Itt kell megemlíteni, hogy a Kárpátmedence földrajzi neveinek eredete ma már nem is olyan bizonytalan. Torma Zsófia által feltárt több mint tízezer darabból álló, Tordosikultúra néven ismert leletanyag és az 1961-ben talált, a Tordosi-kultúrához tartozó tatárlakai agyagtáblák tanúsága szerint Kr. e. 2-3. évezredben szumir eredetű és kultúrájú nép lakott. Ma már kétségtelen, hogy a Kárpátmedence földrajzi neveinek zöme (Kárpát, Hargita, Bihar, Duna, Tisza, Maros, Szamos, Olt, Kőrös, Temes, Bega, Beszterce, Ugos, Zilah, stb., stb.) ettől a néptől származik és csak azért maradhattak fent a mai napig szinte változatlanul, mert a Kárpátmedencében kisebb-nagyobb megszakításokkal abból a kultúrkörből kiszakadt népek lakták. (A Kárpátmedence földrajzi neveinek szumir-akkád eredetének felderítésében Telekiné Kovács Zsuzsa végzett úttörő munkát.) Ma már az is biztos, hogy még a dákok is szkiták voltak. így tehát a ma románnak nevezett oláhoknak semmi közük sincs hozzájuk, a rómaiakhoz is csak annyi, hogy albániai tartózkodásuk idején felszedtek a klasszikus latintól régen elfajzott néhány latin szót.

Érdekes módon bizánci források közül csak Priskoszt (5.szd.), Prokopioszt (ö.szd.), az avar—bizánci háború különböző kronográfiáit (7. szd.), a nyugatiak közül a fuldai évkönyveket, a 830-as évek tájáról való bajor geográfus (?) leírását, valamint az arab, perzsa útleírásokat

említik, nyilván mert csak ezekkel tudják állításaikat úgy ahogy alátámasztani. De még Ceausescu házi történészét, Daicoviciut is előrángatják, aki inkább agyonüti őket, mikor ezeket írja: “. . . az autochton dákoromán népesség nem mutatja olyan határozottan jelenlétét a régészeti maradványokban, valójában a régi helységek ideiglenes elhagyásáról van szó, és a dákorománoknak a hegyekbe való visszavonulásáról. Csak egy idő múlva, amely nem lehetett nagyon hosszú, jöttek vissza a bennszülöttek a közben szlávok által elfoglalt területekre, a 8. századdal kezdődőleg. ”

Éppen ezért, márcsak a tárgyilagosság látszatának kedvéért is illet volna nekik legalább Orosiust is megemlíteniük, annál is inkább, mivel az otthoni kiadású Hazai tudósítások 1967. évi 22. számának 10. oldalán többek között ez olvasható:

“Van Loey brüsszeli nyelvész-professzor igen érdekes régi írást juttatott el Budapestre. Egy IX. századi, ó-angol és kelta nyelven írt dokumentum, az Orosius — ‘országleírás’ — egyik részletének szövegéről van szó, amely teljesen váratlan oldalról támasztja alá a magyar honfoglalásra vonatkozó legújabb feltételezéseket. — Az értékes küldemény a British Múzeumban őrzött eredeti kéziratnak az a része, amelyben két normán hajós, Othere és Wulfstan számol be a Dunán 870 körül tett utazásáról. Az ‘útinaplóban’ a többi között ez olvasható: ‘. . . a horvátoktól északra van Maegtja londe — Magyarország — hatalmas hegyek ölében. ’ Említést tesz a beszámoló a ‘seacel’-ékről — a székelyekről,,— is és szerepel benne a Beagware folyó, talán a Berettyó. ” (Erről részletesen “Mikor volt a honfoglalás?” c. kis tanulmányomban írtam; megjelent a Kanadai Magyar Újság 68. jan. 6-9-i és A Nap Fiai 68. évi márc —ápr-i számában.)

De talán még figyelemre méltóbbak az alábbi megállapításaik:

“írásos történeti forrásokból kell tudnunk azt, hogy egy nép, bizonyos korban, mely területen élt. Ha ugyanebben a korban megfogható régészeti kultúra ugyanerre a területre terjed ki, akkor az azonosítás megengedhető . . . (de) a régészeti kultúra, régészeti tárgy nem szólal meg. Tehát annak kiderítése, hogy mondjuk egy tárgy használója milyen nyelven beszélt, már a nyelvtörténet feladata. ” (Mócsy)

“Bizony, a régész . . . nem tudja megszólaltatni a csontvázat . . . Pedig a szakembereket épp ez érdekelné legjobban. Erre nem a régészet, hanem elsősorban a történeti források adnak választ . . . Európa a népvándorlás idején egy nagy etnikai kohó volt, amelyben a különféle törzsek még nem szilárdultak végérvényesen néppé, s egy-egy háború új névvel, teljesen új csoportosulásokat hozott létre.” (Györffy)

“Elfogadható-e e felfogás alapján a kettős honfoglalás teóriája, amely olyan sok vitát kavart az elmúlt években régészek között is? Bizonyítható-e a régészeti leletek etnikai értelmezhetőségének bizonytalansága esetén az a teória, hogy a késő avarkori, ‘első’ magyar honfoglalás résztvevőit takarják?” (Hanák)

“Az elmondottakból következik, hogy ennek a bizonyítása nagyon nehéz, majdnem lehetetlen. A régészek kiástak nagy sírmezőket, melyeket griffesindás, bronzöntéses mellékletek jellemeznek; ... a rétegekből nagyjából az is megállapítható, hogy e kultúra milyen korra helyezhető, melyik században jelenik meg és meddig tart, csak éppen nem lehet

megszólaltatni őket és nem árulják el, hogy milyen nyelven beszéltek és milyen etnikumhoz tartoztak. — Eddig is tudott volt, hogy az avar birodalom alattvalói közé különféle ogur-török, bolgár törzsek is tartoztak ... az onugor népnév pedig nem más, mint a magyaroknak a külföldiek által használt ongr, ungr, hungarus, ungar neve ... Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden onogur nép a finnugor magyar nyelven beszélt . . . Ma bizonyítottnak vehetjük, hogy a Kárpátmedencében az avar korban beköltözött egy olyan bolgár-török néprész, amelyik azok közé az onogurok közé tartozott, amelyik a magyarság kialakulásában is szerepet játszott, de azt nem állíthatjuk, hogy ez az ide bejött bolgár-török néprész finnugor nyelven beszélt, illetve ha voltak köztük magyarul beszélők, nem ők határozták meg a Kárpátmedence etnikai-nyelvi arculatát. ” (Györffy)

A fenti idézetek után világos, hogy a kerekasztal-beszélgetésre mért nem hívták meg László Gyulát, az Európa-hírű régészt és történészt. Éppen ezért a fenti megállapításokra és kérdésekre László Gyulával adatom meg a választ “A honfoglalókról” c. (Bp. 1973.) összefoglaló tanulmányából vett idézetekkel:

“Nyelvtudományunk nagyszerű munkájának egyetlen kerékkötője — történelem szempontjából —, hogy a jelentésváltozásokat egymagában nem tudja időhöz kötni, s így a szavakból elénk táruló művelődési kép csak erős kérdőjelekkel kapcsolható például a honfoglalás korához (10. o.). Legutóbb Bárczi Géza foglalta össze azt, amit a nyelvtudományból eddig megtudhattunk. Ám bármilyen nagyszerű, tiszteletet parancsoló volt is ez a munka, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy voltaképpen feltevésláncról van szó (11. o.). . . .régebben a régészeti feltárások hiányában — a nyelvtudomány olyan feladatokat is magára vállalt, amelynek megoldása nem elsősorban rá tartozik, az őshazák kérdése, a szavak jelentésváltozásainak időrendi kérdései a kölcsönszavak tükrében stb.) . . . homlokegyenest mást vall a magyar nép történelméről és uralkodó-családi hagyományunk — és újkori nyelv- és történelemtudományunk. Az előbbi Szkitia és a Biblia távlatait nyitja meg, az utóbbi pedig az erdősterületek finnugor népei közé vezet (26. o.). Két magyarság áll előttünk, s nincs más hátra, el is kell fogadnunk, hogy kettő volt, egyiket a másikból levezetni képtelenség . . . (32. old.). ”

“Az embertani kutatás kimutatta, hogy az Árpád-kori magyarság fajtaösszetételében olyan erős réteg tapasztalható, amely azt mutatja, hogy a ‘késő avarkor’ népe majdnem teljes egészében fennmaradt Árpád magyarjainak honfoglalása után is . . . Ezek szerint tehát a honfoglalás korában két fajta népesség él hazánkban: a vezető réteg (Árpád magyarjai) és a köznép, amelynek ugyancsak van vezető rétege . . . Érdekes az az embertani megfigyelés, hogy a két vezető réteg közt (nyilván összeházasodás révén) kapcsolatok mutatkoznak (49-51. o.).”

“A magyarság a honfoglalást követően úgyszólván az egész Kárpátmedencét kitöltötte, telepei, sírjai messze mai országhatárunkon túl megtalálhatók” (57. o.). Itt azután ismerteti az elszakított területeken végzet újabb ásatások eredményét. Az oroszországi ásatásokkal kapcsolatban pedig többek között ezeket írja: “Olyan sírokat ásnak ki például a Bolsie Tarchani-i temetőben — ez egykor bolgár temető volt —, amelyek minden részletükben azonosak Árpád magyarjainak lovas temetkezéseivel. A temetési szokások, a veretek és a fegyverek hajszálra azonosak a mienkével.” Ez szerinte csak