Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-09-01 / 9. szám
1979. szeptember hó «itmköfct 7. oldal ÉSZREVÉTELEK, GONDOLATOK EGY FILM KÖRÜL Ezév június 19-én 19 óra 30 perces kezdettel, a nyugatnémetországi tv (ZDF) “Ein Sonntag im Oktober” ( — Egy vasárnap októberben) címmel, egy odahaza — nyugatnémet és szovjetorosz segítséggel gyártott — filmet sugárzott. Megkísérelték az 1944. október 15-e előtti s az aznapi történelmet filmre vinni. Amolyan “történelmi-riport” formájában, amely “műfaj” manapság, Keleten és Nyugaton egyaránt divatos. Innen eredően, a film rendezői (Kovács András és a magyarországi származású Libik György) a történeti hűséggel meglehetős gyakran hadakoznak. Egyéni elképzeléseiket viszik a cselekvésbe s ennek kapcsán oly párbeszédek is elhangzanak, miket talán soha ki nem mondtak. E jelenségek aláássák a film hitelét, magát az igyekezettel együtt, mellyel a történteket a valóságnak megfelelően, alakítani akarnak. Szálasi hatalomátvételének körülményeit taglalja a film. A német nyelven megjelent s szóbanforgó filmről szóló kritikák mindegyike megegyezik abban, hogy nemcsak bevezető, hanem közbeneső magyarázó szöveg is szükséges lett volna ahhoz, hogy a tv-adást “nézők és hallók” meg is értsék a mondanivalót. E nézetet vallja e sorok írója is. A tv-adás, abban a formában ahogy Nyugat- Németországban sugározták — olyannyira zavaros benyomást keltett, hogy abból a kellő történelmi ismeretekkel rendelkező is nehezen bogózta az eseményláncolatot. A német nézők általános véleménye szerint: tökéletes volt a zűrzavar a maga ki-be járkáló szereplőivel, miből semmit sem értett. Az említett zűrzavart még fokozta az a körülmény melyik a Horthy, Bornemissza, Beregfy tényleges neveken kívül, csupa fedőnevekkel dolgozott. A forgatókönyv az események középpontjába egy bizonyos Gézát helyez, ki a megboldogult bányavölgyi Tost Gyula repülő-alezredest, akkoron kormányzói szárnyesegédet alakítja. Személyét a filmrendezés túlságosan sokat mutogatja, holott nem volt az okt. 15-i események lezajlásában különösebb szerepe. Mint a Kormányzó egyik bizalmas embere, parancsot teljesített. Az akkor hivatalos ellenséggel történő titkos rádiózásaival. O ismerte a Moszkvával kapcsolatos rejtjeleket s joggal tartott attól, hogy kiverik belőle. Ezt megelőzendő, főbelövéssel vet véget életének. Előbb azonban a film, Tost alezredes szerelmi kalandjait mutogatja. Valószínű, ezzel akarták a rendezők színesebbé tenni az előadást. Nem egészen “vágott” egy történelmi előadás keretébe. Hogy a kellő politikai háttér se hiányozzék, a haldokló kormányzói szárnysegédbe még belelő a hirtelen előteremtett féltékeny férj. (Természetesen csak a filmen, a még élő szemtanúk erről nem tudnak!) Politikai hátteréről azért szóltam, mert a filmalakítás szerint a férj: természetesen “németbarát nyilas”. Nincs szándékomban a filmet tovább, teljes folyamatában ismertetni. Mégis fűzök hozzá, az előbbieken túlmenően — néhány megjegyzést: Teljesen rossz volt a szereplők kiválasztása, holott — ha a történelmi hűséget akarja a rendezés követni — erre ügyelniük kellett volna. A Mussolinit kiszabadító Skorzeny-t, ki közel 2 méteres, vállas katonatypus volt, a német Martin Lüttge alakította, ki más szerepeiben kitűnő, a filmen viszont meglehetős nyeglén hatott. Valóságos “play-boy”-alakítás volt dr. Weesen mayer-é is, ki közismerten síma modorú, de ravasz német diplomata volt, ugyancsak elegáns megjelenéssel. Az ugyancsak megboldogult Horthy kormányzót (alkatilag) oly trottlinak állították be, amilyen a lejátszódott eseményekkor még közel sem volt! Talán egyedül a Tost alezredest alakító színésznél találták el a megfelelő habitust. Néhány történelmi tévedés is föltűnt. A német rendőrtábornoknak, v.d. Bach-Zelewski-nek, a budai várat inkább megszálló mint elfoglaló katonai akcióhoz, a világon semmi köze nem volt. Ezen akció végrehajtását Hitler — teljes felhatalmazással — Skorzenyre bízta. Az említett német rendőrtábornokot Hitlerék “für alle Falle” menesztették Skorzeny után. Egy speciális tüzérkülönítménnyel, a bizonyos “Nagy Bertá”-val (65 cm-es űrméretű mozsár-ágyú), mivel Sebastopolt és Varsót lőtték széjjel. Bár a német rendőrség tábornoka (SS-Obergruppenführer u. General der Polizei) volt, ez esetben a Fegyveres-SS ( —wss) tartalékos állományába tartozó és őrnagyi rendfokozattal rendelkező Skorzenynek rendelték alá, ki azonban nem vette igénybe “szétlövési” ajánlkozásait. Ugyanehhez a katonai akcióhoz (Kir. Vár) a másik német rendőrtábornoknak, Otto Winkelmann-nak sem volt köze. Annak ellenére, hogy ő is ugyanazt a titulust viselte, mint v.d.B.-Zelewski itt is fennállott az előbbi alárendeltség. E körülményekre azért tértem ki, mert a taglalt film olybá állítja be a történéseket, mintha utóbbi rendőrtábornok irányította vagy éppen rendezte volna az egészet. Winkelmann-nak v.d.B.-Zelewski személyében helyezése is téves. A budai vár megszállását kizárólag német katonai alakulatok hajtották végre, túlnyomó többségükben a Wehrmacht-hoz tartozóan. (Bécsújhelyi Kát. Akadémia növendékei cca 1000 fő, egy Wehrmacht-rohamlöveg-csoport 6 Párduc-cal és egy ugyancsak Wehrmacht “Goliáth”-egység, a né. Luftwaffe kötelékébe tartozó válogatott ejtőernyősök, cca 800 fő, végül a 600. szu. Fegyveres-SS kötelékébe tartozó ejtőernyős vadászok, cca 600 fő. A vár körbezárását meg a 22-es szu. Fegys.-SS lov.ho. egyik zászlóalja végezte, cca 1000 fővel.) Ennek ellenére, a filmen egyetlen Wehrmacht-katonát látni nem lehetett. A filmen német katonát alakítók valamennyien “SS-ek”. A filmrendezők a korhű egyenruházattal sem sokat törődtek, hiányos ismereteikről tettek tanúbizonyságot. Igaz, az események óta felnőtt nemzedék ilyesmiket nem vesz észre; annál zavaróbban hatott azokra a nézőkre, kik a bemutatott kor egyenruháit még viselték. Néhány ilyen apróság: 1944. októberében a M. Kir. Honvédség-nél senki sem hordott már “antant-szíj”-at. A filmen mégis jó néhány szereplő ilyent viselt, holott viselését már 1941-ben eltörölték. Álló, magas gallérú honvédtiszti egyenruhát sem hordott már senki, mi ugyancsak több szereplőn díszelgett a filmen. Ugyanígy nem volt “divatban” a kard viselése sem. A filmen bemutatott honvéd-tábornoki hajtókákon, a tábornoki tölgyfalomb fölött gomb volt látható, mi sohsem volt rendszeresítve. A Lakatos vezérezredest alakító színész egyenruhájáról elmaradt a tölgyfalombos német lovagkereszt. A Skorzenyt alakító színész egyenruhájára SS- ezredesi rendfokozati jelzést varrtak, holott szóbanforgó időben még csak őrnagy volt. A német szinkronban viszont “Sturmbannführer”-nek, azaz őrnagynak titulálták. Nyakából szintén elmaradt a lovagkereszt s bár mint dokumentum-felvételek bizonyítják, az akciókor tábori sapkát viselt, a filmrendezők tányérsapkába öltöztették. A v.d. Bach-Zelewski-nek bemutatott rendőrtábornokra, a rendező urak — a Fegyveres-SS tábornoki zubbonyát húzták, ugyancsak rossz “dekorálás”-al. Az ember gyerekében önkéntelenül is föltámadt a gondolat: hol a Hadtörténelmi Intézet? Hol a Honvédmúzeum a maga szakértőivel? A kooperálás ellenére, úgy látszik, német részről sem vontak hozzáértőket a “kosztümirozás” korhű ábrázolásának munkájába. Az még érthető, hogy a film pergetéséhez — 35 évvel az események után — nem tudtak eredeti német teherautókat, rohamlövegeket stb. előteremteni s más (szovjet) harci kellékekkel látták el a szereplőket. Lett volna ugyan mód az eredetiek ábrázolásához is a filmesek körében ismert “papírmassé” megoldással, hiszen erről már az 1938 —39-es években szólt a demokrata dr. Lajos Iván az inkább hírhedtté mint híressé vált ún. “Szürke Könyviében. Ennek volt köszönhető, hogy lengyel egykori államtestvéreink, kivont kardokkal intéztek lovasrohamot a reájuk rontó német páncélosokra. (Hálából (?) azután ugyanezt a dr. Lajos Ivánt hívta meg “teára” 1945-ben, Debrecenben Vorosilov marsai. Dr. Lajos Iván azóta — eltűnt (!) — senki sem tudja hová lett, holott a Nemzeti Parasztpárt 17-es szu. igazolványának volt birtokosa.) A német katonai járműveknek mutatottakra is felhelyezhető lett volna az akkor szokásos WH-WL vagy SS jelzéssel kezdett számtábla. Miért kellett itt is fantázia-jelzésekkel dolgozni, érthetetlen. Ugyancsak a történethűség rovására ment az az erőltetett és szögletes mozgás — mit nyilván a rendezők utasítására (!) — a szereplők mutattak, mihelyst németekről volt szó. Ennyire nem mozogtak “kockásán” s nyilván csak azon célt szolgálta, hogy nevetségessé, antipatikussá tegye őket a nézők előtt. Ezzel szemben, legalábbis a filmen — egykori testőreink nagyon lagymatagok voltak, holott ha valahol, ott volt kimért és szögletes mozgás. Acélsisakkal (!) a harckocsik elején fölmászó s azzal beszálló német katonák is csak a magas rendezőség fantáziájában léteztek. Éppúgy, mint a kigombolt ing- és zubbonygallérral nyilvános helyen cigányozó egykori m. kir. honvédtábornok. (“Kojak”-hatás Budapesten?) A páncélosok nak egyébként is illett volna páncélos-egyenruhát szerezni. Összefoglalva az elmondott apróságokat — a film kivitelezése — civilista agyvelő munkája, melyből a szakavatott hadtörténész véleményét mellőzték. Végül — nehogy a sorok íróját is a mulasztás vádja érje, Nyugaton felnőtt ifjúságunk tájékoztatására — megkísérli dióhéjban összefoglalni az 1944. okt. 15. előtti s utáni időkben történteket. Mint az ismeretes, Horthy kormányzó a sugárzott tv-film időszakában Moszkvával folytatott titkos fegyverszüneti tárgyalásokat. A román és finn “kiugrás” Horthyt utánzásra késztette. Megalakították az ún. kiugrási irodát. Az ebbe csoportosult politikusoknak, katonáknak az volt a hiú reményük, hogy siker esetén továbbra is az ország élén maradhatnak. A kiugrást teljes titoktartással kellett kezeljék, annak alkotmányellenes volta miatt. Annál is inkább, mert végülis egy “síma” kiugrást elérniük nem sikerült. A kormány és miniszterelnökségi ellenjegyzés nélkül létrehozott fegyverszüneti megállapodás egyik sarkalatos pontja ugyanis az volt, hogy “a mai naptól kezdődően, a Német Birodalommal hadiállapotban lévőknek tekintjük magunkat”. Ez azt jelentette, hogy a szovjet fronton álló honvéd-hadseregnek szabályos “hátra arc”-ot kellett volna csinálnia, megtámadnia kellett volna az eddig (de facto) fegyverbarátságban lévő németeket s a bolsevistákkal együtt (!) “felszabadítani” az országot. Mivel Horthyék tudták, hogy a kiugrásnak ezen formája országos felháborodást fog kiváltani, már ennek kitudódása előtt igyekezték az antibolsevista magyar politikai jobboldalt megsemmisíteni. Vitéz Bakay honv. altbgy.-nak lett volna feladata a M. Kir. Belügyminisztérium által “fekete listára” tett cca 1200 magyarnak letartóztatása, ill. ezeknek a Szovjet részére túszként történő kiszolgáltatása. Végülis a magyar jobboldalnak védekezésül nem maradt más megoldás, mint a német biztonsági &olgálatot (SD) igénybevenni s Bakayt a “fekete listájával” együtt elraboltatni. (Később ugyanezt a Bakayt, saját hamis jelentéseire támaszkodva, miután a németek internálásából a háború végén kiszabadult és hazament — maguk a kommunisták végeztették ki!) Erről ugyan nem szól a film, de mint előzményt és utójátékot, érdemesnek tartottam megemlíteni. Az ifj. Horthy Miklóst, kit szoros szálak fűztek a nagykapitalista zsidó iparmágnás, tatai Goldberger leányához, s akinek a kérdéses időben semmiféle kormánymegbízása vagy politikai állása nem volt, a Hazánkat “szövetségesi alapon” gyakorlatilag már 1944. márc. 19-től megszállva tartó németek biztonsági szolgálatának, sikerült beugratnia. A 2 hamis Tito-ügynökkel tárgyalt, mikoron tettenérték s szőnyegbe göngyölve vitte el a német SD. Ezen akciót is mutatta a film, természetesen utólagos színészi alakításokkal. Nem szólt azonban a film arról, hogy 44. okt. 15-ét megelőzően már okt. 10-én, mikor valódi Titóügynökökkel tárgyalt, csak azért nem tartóztatták le, mert édesapja, Horthy kormányzó is jelen volt (!) s a németeknek legfelsőbb helyről utasításuk volt arranézve, hogy az “öreg Horthyt” kíméljék. A Kormányzó úr, fia őrizetbevételén felháborodva, minden komoly katonai előkészítés nélkül(!) a budapesti rádióban felolvastatta az azóta sokat vitatott proklamációját. Tény, hogy ebből a proklamációból kimaradt a németek megtámadásáról szóló cikkely valamint annak a befejezett cselekvésnek megemlítése, hogy a fegyverszünetet Horthy utasítására már megkötötték. A filmben erre a Lakatos vezezr. és Hlattky közötti párbeszéd utal. Tény az is, hogy a proklamáció megnyirbált szövegének ellenére, mindazok, kik azt a rádióban hallották, 2 lehetőséget latolgattak. Az egyik az volt, hogy szovjet rádióállomás állt a budapesti rádió hullámhosszára, a másik lehetőség pedig —, hogy Horthy megőrült. Nehezen volt ugyanis elképzelhető, hogy éppen ő, “a Világ első antibolsevistája” legyen a Vörös Hadsereg szekértolója. Ugyanakkor a Honvéd-Vezérkar nagyon jól tudta, hogy egy “megnyirbált” fegyverszünet végrehajtása is — gyakorlatilag keresztülvihetetlen. Nemcsak az országban állomásozott egy harcot tovább folytatni akaró német haderő, hanem a keleti fronton is csapataink közé ékelve harcoltak német seregtestek. Másrészt — bár már mindenkinek elege volt a háborúból — az ország lakossága, megalapozottan félt a bolsevizmustól. A Honvédség, Csendőrség egyeteme (tábornok, tiszt, altiszt, legénység) pedig a két rossz közül a kevésbé rosszat választotta: inkább becsülettel meghalni a Hazáért, mintsem a megismételt román példát követni. Túlságosan szomorú
