Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-07-01 / 7-8. szám
1979. július—augusztus hó «IttVAKÖftT 5. oldal MALOMKÖVEK KÖZÖTT “Audiatur et altera pars” LEVÉL A ROMÁN ÉRTELMISÉGIEKHEZ, A ROMÁNIÁI MAGYAR ÉRTELMISÉGTŐL TISZTELT BARÁTAINK! A megértés reményében fordulunk Hozzátok! Panaszra nyitjuk hallgatásra parancsolt szánkat, hogy ne mondhassák utódaink: nem volt bátorságunk a végveszélyben, a magunk védelmében szót kérni. Azt akarjuk, hogy a romániai magyar nemzetiség ellen folyó hajszával kapcsolatban megismerjétek a teljes igazságot — a részrehajlás nélküli igazságot. Nemzetiségünk — a romániai magyarság nevében és védelmében kérjük a meghallgatást. Meg kell hallgatnotok és meg kell értenetek. Ha nem ezt teszitek, Ti is bűnrészesévé váltok egy etnikum — a romániai magyarság — elpusztításában. Mi, hisszük, hogy ezt nem akarjátok, hogy nem adjátok voksotokat azokra az intézkedésekre, amelyeknek az a céljuk, hogy megfosszanak bennünket anyanyelvűnktől s mindattól, amit nemzeti kultúrának nevezünk s amit a természet törvénye szerint tovább kellene adnunk maradékainknak. A történelem sokszor megpróbálta ezt a földet, amelyen élnünk adatott. Irtottak bennünket, magyarokat és nemmagyarokat egyaránt, idegen népek és fenekedtünk egymás ellen is eleget. A tragédia, amit századokon át megéltünk, arra kellene figyelmeztessen bennünket, hogy becsüljük egymást, hogy tiszteljük egymás szellemiségét, hagyományait, hogy biztosítsuk egymás számára a tisztességes, félelem nélküli életet, hogy a kölcsönös becsüléssel lépcsőt építsünk egy olyan holnaphoz, amikor a gyűlölködés végleg kimúlik mindenkinek a szivéből. A II. világháború befejezésekor az erdélyi magyarság abban a balga hiedelemben ringatta magát, hogy olyan történelmi korszak nyílt előttünk, amelyben a faji megkülönböztetés üldözendő cselekedet lesz, amikor ki-ki szabadon használhatja anyanyelvét, ápolhatja ősei szokásait. Annál is inkább reménykedhetünk, mert történelmi tapasztalat bizonyította, hogy Európa országainak határait nem az önrendelkezési elv alapján jelölték ki. A II. világháború után ugyanazok a fatális szenvedélyek hatottak, mint az első befejezése után. Tudtuk, hogy a hatalmi politika mindig előbbrevaló, mint az etnikumok lehetősége szerinti egybetartozása. Amikor népeink sorsa felett döntöttek, minket épp úgy nem kérdeztek meg, amiként Titeket sem. Reméltük mégis, hogy Európa demokratikus alapon rendeződik újjá. Olyan elvek alapján, amely másodlagos problémává teszi a határok “hollétét”, mert minden állam biztosítani fogja nemzetiségeinek, kisebbségeinek azokat a demokratikus szabadságjogokat, amelyeknek birtokában a határokon kívül szorult népcsoportok otthon érezhetik magukat új hazájukban is. így reméltük! És mi, romániai magyarok e hitben voltunk lojális állampolgárok. Úgy tettük a dolgunkat, hogy munkánk eredményeként is megszerezzük magunknak az egész társadalom megbecsülését. A felszabadulás után, majdnem egy évtizeden át úgy látszott, hogy reményeinkben nem kell csalódnunk. Ma már tudjuk, hogy becsaptuk önmagunkat is, amikor hittünk a hatalomban. Megalázva és megcsalatva írjuk le ezeket a szavakat, nem is a magunk, hanem több mint három millió romániai magyar nevében. Megcsalatva, mert elorozták tőlünk legszebb reményeinket és megalázva, mert másodrangú állampolgárokká degradált bennünket a Rend, olyan emberekké, akiknek egyre kevesebb a joguk anyanyelvűk használatára. Amitől hosszú évek óta rettegtünk, bekövetkezett. Ma már csak igen korlátozott mértékben taníttathatjuk gyermekeinket magyar iskolákban. El kell szenvednünk a Iegreakciósabb válogatási elvet: a “numerus clausust”, amelynek egyenes következménye lesz a “numerus nullus”, az, hogy a magyar gyermekek előbb-utóbb nem járhatnak magyar iskolákba, s ha mégis értelmiségi pályára készülnek, csak egy mód marad a tanulásra: a román iskolák látogatása. Akik a magyar iskolákat pusztulásra ítélték, akik a magyar tanítók és tanárok jelentős hányadát segédmunkásokká “minősítették”, nagyon jól tudják, hogy az anyanyelvi oktatáson áll vagy bukik egy nemzetiség léte. Akiket erőszakkal eltávolítanak a magyar iskolákból, azokat megfosztják nemzeti kultúrájuktól: ez az első lépcsőfok egy etnikai csoport megszüntetéséhez. Ez ellen a céltudatos asszimiláció ellen minden józan ember tiltakozik. És ne csodálkozzatok, ha a romániai magyarságon kívül szerte a világon szaporodnak a kormány politikája elleni elítélő megnyilatkozások. Emberi tisztességünk is megköveteli, hogy minden erőnkből tiltakozzunk az ellen, hogy a legdurvább erőszakkal elválasztanak bennünket attól a tizenötmilliós közösségtől, amelyhez etnikailag tartozunk, amelynek kultúrájában nevelkedtünk, amelynek hagyományait meg akarjuk továbbra is tartani és tovább akarjuk adni, akikkel a kapcsolatokat félelem nélkül ápolni akarjuk. A NACIONALISTA LÁZÁLOM ÁLDOZATAI Kérdezzük Tőletek! Mi a bűne a romániai magyarságnak, hogy a kormányzat megkondította felettük a vészharangot? Miért degradáltak bennünket “aljanépnek”, “barbároknak”, “jövevényeknek”, “ázsiaiaknak”? Miért uszít ellenünk a kormányzat exponense, a legnacionalistább, sőt nyugodtan mondhatjuk fasiszta ideológiát hirdető prominens személyisége? Jól tudjuk kiről van szó, hiszen a román értelmiség javarésze is elítéli Adrian Paunescu féktelen uszítását, a román ifjúság nacionalista fanatizálását, magyarellenes lázításait. Kérdezzük: miért tüzelhet egyre vadabbul ellenünk?! A választ tudjuk: csak azért, mert kifejezi a kormányzat szándékát, elképzeléseit, csak azért, mert a kormányzat elhatározta: nekünk, romániai magyaroknak el kell tűnnünk a történelem süllyesztőjében, el kell tűnnünk, hogy létrejöhessen egy nacionalista lázálom, “az egységes szocialista román nemzet”. Az emberiség szégyene, hogy egyáltalán meghirdethető egy olyan távlati program, amely arra hivatott, hogy egy ország nemzetiségeit erőszakkal megszüntesse. A szocializmus meggyalázása, hogy a legretrográdabb tervhez a leghaladóbb eszme zászlaját lobogtatják. Olyan mindez, mint egy lidérces álom. Szívszorító, ha végiggondoljuk, hogy nem akadt ember az országban, aki nyilvánosan elvetette volna azt az ördögi tervet, hogy kétezerre létre kell jönnie a “homogén szocialista román nemzetnek, az egynyelvű országnak”. A faji mítosz megszállottái türelmetlenek, a határidőt túl rövidre szabták. Igaz, ami nem valósítható meg negyedszázad alatt, kellő céltudatossággal, kitartással és terrorral, elérhető ötven-hatvan esztendő alatt. Ám, ha ez a terv egyszer valóra válik, akkor a történelem ítélőszéke előtt nem csak a felelős vezetők fognak felelni. A történelem nem ad felmentést számotokra sem. akik nem találtátok meg a módját egy népcsoport ki pusztítása elleni tiltakozásnak. Nem menthetünk fel Benneteket a felelősség alól, ha közömbösek maradtok. Ne tetessétek magatokat süketeknek és vakoknak, hallgassátok a némaságra parancsolt jó lelkiismeretetekre és álljatok mellénk: erősek a gyönge mellé. Amikor csak tehetitek tiltakozzatok, de legalább fejezzétek ki rosszallásokat. Ne hagyjátok, hogy bemocskoljon bennünket a hatalom, ne tűrjétek, hogy módszeresen kimetsszék belőlünk mindazt, amit nemzeti érzésnek hívunk. A Ti felelősségetek legalább akkora, mint a kormányzaté. Hiszünk Bennetek, hogy nem hagytok magunkra — erre kérünk Benneteket a humanitás, a józan ész nevében. E tragikus időszakban, amikor az ország lapjai tele vannak a magyarságot gyalázó cikkekkel, “tanulmányokkal”, nem hallgathatunk tovább. Tiltakoznunk kell, mert ezek az emlékezések nem a múlt miatt íródtak, hanem a jövő érdekében, a mi megfélemlítésünkre és a világ félrevezetésére. Fejünkre olvassák e cikkek a bűnt, amit a magyar rendkívüli viszonyok között elkövettek, de kire száll — kérdezzük! — az ugyancsak számlálhatatlan vétek, amit tragikus körülmények közepette románok követtek el magyarok ellen?! Erről, persze, nem esik szó. Ebben az új interpretációban a román nemzet makulátlanul tündököl. Mi magyarok, viszont gyilkos hordaként szerepelünk. Értelemszerűen benne van a vádakban, hogy méltatlanok vagyunk a létezésre, tehát pusztulásunk törvényszerű. Pusztulásunkat szolgáfja — ezt készíti elő — a román iskolapolitika azzal, hogy a nemzetiségi osztályok létszámát 26 tanulóban határozta meg. Ti is jól tudjátok, hogy e törvénynek mi lett a következménye, de ha nem, hát emlékeztetünk rá. Amennyiben egy magyar faluban nincs 26 gyermek — huszonhat egykorú gyermek — akkor nem lehet magyar osztályt létesíteni, de a milicista. vagy tanácsi dolgozó egyetlen szem gyermekéért osztály alakítható, ahová aztán át lehet terelni a magyar gyermekeket is, akiket így fosztanak meg attól a lehetőségtől, hogy anyanyelvükön tanuljanak. Kérdezzük Tőletek: mi más ez, ha nem diszkrimináció, mi más, ha nem a legerőszakosabb asszimiláció, mi más, ha nem apartheid? A középfokú iskolákban még rosszabb a helyzet. Egész iskolákat szűntettek meg, magyar tagozatoknak “biztosítottak” más profilt, a “magyar tannyelvű” szakiskolákban legföntebb 2-3 tárgyat tanítanak magyarul is, a technikumokban a magyar nyelv tanítása ismeretlen, a Bolyai tudományegyetemet már rég megszüntették, a “történelmi fejlődésnek” az lett az eredménye, hogy a Babes-Bólyain a magyar nyelvű oktatást szinte teljesen elsorvasztották, s a magyar tanszéken kívül ma már csak elvétve szólalnak meg a magy ar oktatók. Ugy anez történt a marosvásárhely i Orvostudomány i és Gyógyszerészeti Intézettel. Ott valamikor csak magy ar nyelven oktattak, ma már alig hallani magyar szót. Ezek a rideg tények. Ami pedig a világsajtóban, fizetett hirdetésként lát napvilágot a romániai magyarság helyzetéről, a “magyar nyelvű oktatás virulásáról" nem egyéb szemenszedett hazugságnál . . . A DÁKO—ROMÁN KONTINUITÁS ÉRDEKÉBEN Kedves Barátaink! Mi hiszünk Bennetek! Hiszünk a román értelmiség józan részének igazságszeretetében, nagylelkűségében, abban, hogy nem hajlandók a hazai nacionalizmus szekerét tolni. Nem ringathatjátok magatokat abban a tévhitben, amiről Paunescu habzó szájjal prédikál a tévében, hogy t.i. ti különbek vagytok mindenkinél. Ne hagyjátok magatokat e maszlagtól megmérgezni, vessétek ki magatokból e lelki gnóm szólamait, e nevetséges kis Göbbels uszításait, a román nemzet mindenek felett való dicsőségéről szóló prédikációkat. Ha másért nem, tegyétek meg önvédelemből, a román nép iránti tiszteletből, hiszem a ma divatos kontinuitásról szóló elméleteket szerte a világon mosolyogva hallgatják, ma már nincs egyetlen nyugati történész sem, aki a propagandisztikus szólamokat történelmi tényként elfogadná. A szorgos igyekezet, hogy többezeréves jelenlétet bizonyítsanak a faji mítosz megszállottái a Kárpádmedencében, már réges-régen a nevetségességbe fulladt. Különösen mióta megjelent Drágán Mi trákok. a román nép többezeréves történelme című — nem történelmi műve. hanem politikai röpírata —, amelynek előszavában a szerző bevallja: a legkevésbé sem érdeklik a tények, az ő kutatásait a fantázia segíti előre, s ha nem rendelkezik forrásanyaggal, akkor párszázéves hézagokat könnyedén bepótol a saját képzelőerejével. Aromán nép eredete így bebizonyítható, ilyen fantázia szüleményekkel! Minden nép vándorolt valahonnan valahová, csak egy kivétel van a román, amely a Kárpátmedencében “született” hosszú évezredekkel ezelőtt és innen el nem moccant évezredeken át. Aki a legkevésbé is járatos a történelemtudományokban, jól tudja, hogy ez mennyire nevetséges állítás. Ám a Pascu—Dragan-féle “történész iskolát” ez a legkevésbé sem zavarja. Ök egy dolgot tudnak bizonyosan. Jelesen, hogy ha egy hazugságot sokszor ismételsz, akkor az igazságnak tűnik! Nos, igen sokan vannak a mai történészek között olyanok, akik a hazugságban a legszorgalmasabbak.
