Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-07-01 / 7-8. szám
Szocializmust - magyar módra! ♦♦ ttlTTVAKm A HUNGÁRIA S Z A B A D S A G H A R C O S MOZGALOM LAPJA XVIIt évfolyam, 7-8. szám 1979. JULIUS—AUGUSZTUS Ára: 85 cent ELÉGTÉTELT ATTILÁNAK “Nem maradt utána semmi; se síremlék, se törvénykönyv, se obeliszk, se diadalkapu, emléke és legendája mégis fennmaradt egészen a huszadik századig. Hatalmas birodalmat teremtett, anélkül, hogy országának székvárosa lett volna, mint a rómainak vagy a görögnek. Meghódította az akkori Európának nagy részét a Káspi-tengertől a Rajnáig, de kormány nélkül kormányzott, mégcsak egy hadügyminisztert sem nevezett ki. Csak hadvezérei és tanácsadói voltak. A történészeket és a népek képzeletét mindig izgatta, újra és újra visszatért a krónikákból és a mondákból. Hebbel drámát írt róla, Wagner operát. Az első, sőt a második világháborúban is az angolok az öldöklő, kíméletlen német katonákat “hun hordának” nevezték. A nyugati történetirodalomban most éppen egy osztrák kutató vállalkozott arra, hogy eloszlassa a hamis legendát. Hermann Schreiber professzor, a népvándorlás korának elismert szakértője, “A hunok” című, nemrég megjelent könyvében felülvizsgálja mindazt, ami a hunok történetéről és Attiláról fennmaradt. A korabeli feljegyzéseket éppen úgy elemzi, mint a mondák keletkezésének indítékait. Áttanulmányozta szinte az egész irodalmat, amely a hunok történetével foglalkozik. Felhasználta a modern —■ főként szovjet és magyar — régészet és történetkutatás új eredményeit, megtanult oroszul és magyarul, hogy “első kézből” tájékozódjék. Számos új vagy eleddig figyelmen kívül hagyott adalékokkal cáfolta meg a hunok betöréséről szóló hiedelmeket. Bebizonyítja egyebek között, hogy a kegyetlenségeket illetően semmi olyat nem lehet Attila és a hunok szemére vetni, amit a kor és a későbbi idők uralkodói is el ne követtek volna. A vérfürdő, a népek legyilkolása, a nők megbecstelenítése, a gyermekek leölése, szerződések felrúgása nem Attilához fűződik. Ostorcsapásszerű riadalmat legfeljebb váratlan és gyors megjelenésük, ismeretlen harcmodoruk, öltözködésük, étkezési szokásuk és magatartásuk keltett. Természetes, hogy veszélyt jelentettek az akkori Európára, nagyobbat, mint a népvándorlás valamennyi népe. Ez meglepő harcmodoruknak tulajdonítható. Már Zosimos bizánci történész így írt erről “Nea Historia” című könyvében: “A hunok az oldalszárnyakról valóságos nyílfelhővel árasztották el az ellenséget és felmérhetetlen vérfürdőt rendeztek.” E harci módot még az időszámításunk kezdete előtti századokból alakították ki, amikor sátraikban a mai Kínától északra éltek, Motun uralkodása alatt. Ez a nagy hun király, akit Sankrityayana hindu történész 1964-ben megjelent könyvében Kyroszhoz és Nagy Sándorhoz hasonlított, tollat erősített a nyilára, s e “fütyülő nyilával” megcélzott egy pontot. Ahova becsapódott, oda kellett válogatott lovas íjászainak összpontosítaniuk a tüzet. Mint minden népet, a hunokat is az időjárás, vagy újabb népek felbukkanása kényszerítette a vándorlásra. Ez esetben a szokatlan szárazság. Felperzselődtek a mezők, nem maradt élelem, sem embernek, sem állatnak. A tengernek nem mehettek. Nyugat felé indultak. A Duna és a Dnyper között élő keleti gótők fölött aratott győzelem amelyre Zosimos hivatkozott — növelte a hunok önbizalmát, nyitva állt az út előttük egészen a Dunáig, Pannóniáig. Dél felé egyébként sem mehettek volna a perzsák és a bizánciak miatt. Itt rendezték be időlegesen birodalmi központjukat, ami stratégiailag (akkor) biztonságot jelentett számukra. Innen rajzottak azután ki, először 430-ban a meggyöngült Kelet-Római Birodalom ellen, de királyukat, Rigulát villámcsapás érte így a legenda — s a babonás hunok nem folytatták a hadjáratot. A villám sújtotta királyt követte unokaöccse, Attila. Ővele új, nagy korszak kezdődött a hunok történetében. Az aranykor azonban nem csupán a sikeres hadjáratokból, állt, a hódításokból, újabb népek leigázásából, hanem miként Schreiber megállapítja — elsősorban a birodalom átszervezéséből. Attila igyekezett hatalmát megszilárdítani. Maga mellé állította a leigázott népeket, akik nemcsak csodálták, de még talán meg is szerették; hadvezéreket nevezett ki közülük, s gondoskodott, hogy (Folytatás a 2. oldalon) A CHARLESTON! GYŐZELEM A televízió bemutatta már, az angolnyelvű lapok is megírták s ideje, hogy az észak-amerikai kontinens magyarjai is megtudják végre a dél-karolinai Charlestonban, kétszáz esztendő után, újra győzött a magyar! Ebben a mai elanyagiasodott, szellemi béklyóba kényszerített világban csak gyermekek s bolondok képesek csodát művelni, kiket nem kötöz a részvétlenség tudása s nem sorvaszt a csalódások félelme. Dr. Udvardy Tibor viszont már több mint fél évszázada nem tekinthető gyereknek s az orvostudomány szerint bolondnak sem nevezhető. Mégis csodát művelt Charlestonban május 6 és 12 között: magyart ünnepeltetett egy magyartalan várossal, pápai áldással, katonai parádéval, tárogató szavával, tisztelgő ágyúszóval, ahogy magyart még nem ünnepeltek Kossuth óta ezen a földrészen. Amerikai tábornokok, admirálisok élükön a nyolcvanhatéves köztiszteletben álló Mark Clark tábornokkal — Ausztria megmentőjével - tisztelegtek a magyar zászló előtt és megköszönték a magyar nemzetnek fabrici Kováts Mihály huszárezredest, Charleston megmentőjét, ki életét áldozta a csatatéren, 1879. május 11-én, Amerika szabadságáért. Mondhatná valaki, hogy a charlestoni akadémia megrendezte volna a maga “bicentenniális” ünnepségét Udvardy nélkül is, magyarok nélkül isi Ez igaz. Annak ellenére azonban, hogy Kováts ezredes szobra ott áll a Citadel Kovátsról elnevezett díszterén, nagyon kevesen tudtak arról, hogy Kováts Mihály magyar ember volt s még kevesebben ismerték föl az összefüggést az amerikai lovasság megalapítójának hőstette és az ősi magyar nemzeti erények között melynek angolra fordított jelmondata, mint “Kováts örökség” ott áll aranybetűkkel a Citadelnek a homlokzatán, újabb és újabb katona-nemzedékek irányítására. Hogy egy amerikai földrész egymilliónál is jóval magosabb magyarságának minden számot tevő intézménye közösen szervezte volna meg ezt a számunkra annyira kedvező alkalmat önmagunk megismertetésére: az ünnepség akkor sem lehetett volna szebb, felemelőbb, történelmileg kiemelkedőbb és nemzetpolitikailag eredményesebb. Igaz, hogy alig háromszáz magyar vett részt mindössze ezen a magyart-ünneplő nagy amerikai parádén, mely ágyúszóval, tárogató hangja mellett, pápai áldással, huszár-egyenruhás csatajelenettel adózott egy magyar hős emlékének, akit Clark tábornok példaképül állított oda Amerika ifjúsága elé. AKováts-tér, Kováts-szobor, Kováts-utca, Kováts-múzeum és emléktábla mellé odakerült a katonai Akadémia nagytermének falára Bodó Sándor gyönyörű festménye is: a charlestoni csatajelenet. — Ott nyargal Kováts ezredes huszárjai élén az amerikai hadsereg új nemzedékeinek szeme előtt, lelkűkbe oltva az ezeréves magyar jelszót: Hűséggel mindhalálig! A bankett végén, az Erdélyi Világszövetség Végrehajtó Bizottságának ott lévő tagjai a Világszövetséget képező 108 magyar egyesület nevében ünnepélyesen átnyújtották Clark tábornoknak, Anderson tábornoknak a Citadel parancsnokának és Nicholson ezredesnek, a Kováts-ünnepségek katonai rendezőjének az Erdélyi Becsületrend Csillagkeresztjét. Az ausztráliai, argen-A katonai díszszemle után gróf Wass Albert, Ft. Hites Kristóf, Szent Benedekrendiszerzetes társaságában,(Foto: dr. Ács Imre) tínai, brazíliai, németországi, svájci és ausztriai magyarság képviselőin, helyi polgári előkelőségeken és magyar meg nem-magyar vendégeken kívül hat tábornok és három admirális vett részt az ünneplésben. Történelmileg fontos és nevezetes esemény volt a charlestoni magyar “bicennium ”. Nem csak azért, mert hivatalosan is odahelyezte a magyarságot az Amerikai Egyesült Államok alapítói közé, hanem különösen abból kifolyólag, hogy az új amerikai katonanemzedék felé megalapozta a magyar hősiesség, hűség, becsület és önfeláldozás követendő mintaképét minden időkre. Közvéleményformálás szempontjából ajtót nyitott számunkra ahol eddig kőfalba ütköztünk és panaszaink előtt megnyitotta az eddig annyira nélkülözött rokonszenvet. A jó tábornokok, a Citadel kadettjei és Charleston derék népe, akárcsak az amerikai történelem oktatói, még azt sem tudták eddig, hogy Kováts ezredes magyar volt. Voltak akik németnek tudták, mert Nagy Frigyest szolgálta s voltak, akik osztráknak vélték, mert Mária Terézia országából került oda. Udvardy Tibornak köszönhetjük, hogy magyar voltát végre-valahára, ágyúdörgés és tárogató kísérő zenéje mellett, az amerikai hadsereg is tudomásul vette. W/ÍSS ALBERT I I
