Szittyakürt, 1979 (18. évfolyam, 2-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
2. oldal «IftVAKOHÍ 1979. február hó AKIKRE BÜSZKÉK VAGYUNK! A kolozsvári Igazság 1978. dec. 6-i és 8-i számában két olyan közlemény jelent meg, amit nekünk is érdemes feljegyezni. Mint ismeretes, Kemenes Anna (Nadia Comaneci), a Montreali Olympia tornász csillaga, a múlt évben ritkán szerepelt és akkor is, mint a Strasburgi Világbajnokságon, a vártnál és megszokottnál gyengébben. Ugyanekkor egy új csillag tűnt fel, a tizenegynéhányéves, szintén magyar Eberle Gertrud. A lap dec. 6-i számában részleteket közöl Károlyi Bélával folytatott interjúból. Károlyi Béla, aki feleségével, Mártával, valósággal forradalmasította a női tornát, Kemenes Annáról ezeket mondta: “Az idén elég későn került vissza hozzánk. A világbajnokságig mindössze egy hónap volt hátra, Nadia pedig . . . jelentős súlyfelesleggel = HÍREK NÉPSZÁMLÁLÁS rendelkezett. Végeredményben . . . az adott körülmények között nem lehetett eredményesebben szerepelnie . . . nagy általánosságban azt a pontszámot kapta a zsűritől, amit érdemelt, ellentétben a tavalyi Európa-bajnoksággal, amikor is felülpontozták. Igen . . . felülpontozták. A montreali tökéletes gyakorlatok emléke tavaly még elevenen élt a bírókban ... A mi sportágunkban tudniillik rengeteget számít a hírnév . . . Felelőségem tudatában jelentem ki, hogy Nadia Comaneci a világ legnagyobb tornásztehetsége . . . Ha ugyanolyan odaadással fog készülni és ugyanolyan fegyelmezetten fog élni, mint Montreal előtt, Moszkvában ismét olimpiai bajnokságot nyer!” Éberle Gertrudról”, az aradi edzőgárda (Franki Boriska, Weinerth Géza, Várkonyi Judit és Rosenfeld Pál) büszkeségéről” — aki a népszerűség csúcsán is szerény és jólnevelt maradt, s amikor csak hazatér Aradra, mindig meglátogatja nemcsak egykori csapat- és iskolatársait, hanem volt osztályfőnökét és magyar tanárát, Farkas Gusztávot is — Károlyi így nyilatkozott: “Trúdi komoly kislány . . . fegyelmezettebb tanítványom még nem volt! Öröm dolgozni vele. Látszik rajta, hogy sportcsaládból származik. Csibi, az édesanyja elsőosztályú tornász volt, édesapja, Éberle Tibor, fiatalkorában atlétizált . . . Meggyőződésem, hogy ha továbbra is ilyen szorgalmas és szófogagó marad, a további sikerek nem kerülik el. ” A női tornáról pedig ezt mondta: “Hogy merre tart a női torna, nem tudom eldönteni. Egy dolog bizonyos: évről évre nő a gyakorlatok nehézségi foka, valamint a kockázatos elemek száma . . . Amit ma a férfiak sikerrel mutatnak be, holnap már gyakorolni kezdik a gyereklányok is. Nagyon valószínűnek tartom, hogy hamarosan újabb szerek is megjelennek a női tornában. A fejlődés nem áll meg ...” Ez a kis közlemény is azt bizonyítja, hogy Románia a sportban élre került, azt nagyrészben a Károlyi házaspárhoz hasonló kiváló magyar edzőknek és sportolóknak köszönheti. A lap dec. 8-i száma pedig Incze Ferencnek, a “hányatott sorsú kolozsvári festőnek” hollandiai sikeréről számol be. Incze Ferenc 1973-ban aratott először külföldön sikert, mikor is Párizsban egyik önarcképét a Szalon ezüst érmével tüntették ki. A kolozsvári gyűjteményes kiállítását a múlt év elején megnézte néhány Erdélybe látogatott művészkedvelő németalföldi is és rögtön meg is hívták Hollandiába. Incze szeptember és november között mintegy 50 olajfestményét állította ki Hoornban, Amszterdamban és Utrechtben. A holland lapok kivétel nélkül a legnagyobb elismeréssel írtak róla és ami ritkaság, nem egy képének a reprodukcióját is közölték. Az egyik lap pedig “Incze Ferenc megdöbbentett arcképeivel” címmel írt róla kritikát. Amint látjuk, a holland lapok nevét magyarul írták, de arról a közlemény már nem ír, hogy a “Romániából érkezett festőt”, magyarnak, vagy románnak könyvelték-e el. Akárhogy is van, Incze Ferenc is a miénk. ^ Virrasztó hírszolgálata A becslések szerint a világ lakossága időszámításunk előtt mintegy hétezer évvel 5—10 millió lehetett. A Biblia is arról tanúskodik, hogy a népszámlálást már akkoriban is oly fontosnak tekintették, hogy mindenkit hazaküldtek szülővárosába. Időszámításunk kezdetén 200 — 400 millióan éltek Glóbuszunkon. A bűvös egymilliárdot az 1800-as évek derekán “léptük át”, ekkor 173 évre volt ahhoz szükség, hogy a Föld lakóinak száma megduplázódjon, most mindössze 37 év kell ehhez. A legfrissebb adatok szerint csaknem 4,2 milliárd lakosa van Földünknek. Az ENSz évtizedek óta törekszik a népszámlálási programok összehangolására, az adatfelvétel és feldolgozási módszerek egységesítésére. Most már általában tízévenként rendeznek ilyen összeírásokat a Föld legtöbb országában, lehetőleg az évtizedek végén, vagy ekörül. Magyarországon 1980. január 1-én lesz népszámlálás legközelebb. Nálunk az első népszámlálásra 1784-ben került sor, s négy évig tartott az adatfelvétel. Akkor a mai területre számítva 2,7 millió lakosa volt az országnak. 1900-ban 6,9, 1941-ben 9,3, 1970-ben 10,3 millió lakost tartottak nyilván. Most már megközelítjük a 10 millió 700 ezret. Míg 1784-ben mindössze huszonkilencen éltek egy négyzetkilométeren, most 115-en. (A történelmi Magyarországnak 1910-ben 18.264.533 lakosa volt.) * * * URBANIZÁCIÓ Magyarországon 1941-ben a 10 éves és ennél idősebb lakosságot figyelembe véve 6,4 százalék volt azoknak az aránya, akik nem jártak iskolába. Ma viszont az analfabétizmus gyakorlatilag a múlté, de így is még mindig az ország lakóinak másfél százaléka nem járt, illetve nem jár iskolába. Döntő többségük idős ember, a gyerekek közül mindenekelőtt azokról van szó, akik különböző egészségi okokból nem tudnak tanulni. A háború előtti utolsó népszámlálás idején az ország 100 lakója közül mindössze 15 végezte el a négy polgárit, a mai nyolc általánosnak megfelelő iskolát. Ma a népesség kétharmada rendelkezik ilyen végzettséggel a 18 évesnél idősebbek 20 százaléka pedig leérettségizett. A felnőtt lakosság 6 százaléka diplomát szerzett, ez az arány négyszerese az 1941. évinek. Jelenleg 1 millió 800 ezren járnak általános-, középiskolába vagy egyetemre, illetve főiskolára. Évente 70 — 80 ezren szereznek szakmunkási-bizonyítványt. (Hazai Tudósítások) T. Dombrády Dóra “Őrkő” c. könyvéről Tripolszky Andrásné Dombrády Dórát az “Örkő” című könyv íróját nem kell bemutatni az olvasónak. Az írónő számos írása került már az érdeklődés fókuszába, meg a magyar irodalom őrzőinek cikkgyűjteményébe. T. Dombrády Dóra eddig is forgatta a szellem kínálta kardot: cikkezett az újságokban, eszmecserét indított a magyar rádióban, hol előadásokat tartott vagy szót emelt a magyar fiatalságért — kereste, kötötte magához a harcostársakat. Olvasva néhány rangos kritikus véleményét T. Dombrády Dóra könyvével kapcsolatban s így talán fölösleges is volna könyvének erényeit, jelentőségét szerény személyiségemnek újból ismételten összefoglalóan hangoztatni. Kísérletet téve, hogy együtt és egyszerre szóljak a könyv egészéről — az olvasók táborából — úgy érzem, hogy vágyként, vallomásként megfogalmazott érzület hajtott virágokat T. Dombrády Dóra “Őrkő” című könyvében. A magyarság szenvedéseinek, az ősi földről kiutasítottak, a vörös vihar elől menekült magyarok sorsát énekli, az összetört vágyakat és tragédiákat, de mindig abban a hitben, hogy népe a magyarság: küldetett nép, a magyarság elhivatott, az életre született. A hittel átélt teli érzésvilág és látásmód állít emléket a háborúnak, pusztulásnak kiszolgáltatott embernek. Háborús élmények, nehéz szorongások vetülnek a megrendült lelkiállapotokra, hangulatokra, de a tábori baraklakásokba kényszerült, hazátlanságba taszított magyar néptöredék erkölcsét is követendő példává emelve. Szülői sorsok motívumait, a láger élet felcsillanó örömeit a szegénység nyomasztó próbáit idézi fel T. Dombrády Dóra könyvében. A maga érzéseit, lelkesedését és csüggedését, fájdalmát és reménykedését is közösségivé hangolva, hogy hathasson a száműzetés nehéz esztendőiben . . . Az Örkő című könyv olvasása közben szinte halljuk a “nemere hideg szelének fuvását” — benne van a magyar-székely bánat egész skálája —, amelynek zúgása közben az emlékezés elindul felmutatni a maga és a mögötte álló nép sebzett szívét. Amit a lélekben megteremtett és összegyűjtött — székely-magyar sorsként —, a család küzdelmes élete, a szülők sorsa, a gyermekkor személyiség-formáló tapasztalata. Csak az írhat így, aki tud látszatra nem mutatóst, de belemerülést igénylő művet alkotni. A mindennapi megpróbáltatások koszorúját magyar sorsként, az Istenbe vetett hitnek, a hazánkhoz és fajtánkhoz való hűségnek virágaiból az Ür lábához elhelyezni. Amit írt, ez a nemzedék T. Dombrády Dóra “Örkő” c. művével csak mélyebb és gazdagabb lett. Major Tibor * * * A vászonkötésben megjelent könyv borítólapja Kozmon György alkotó tehetségét tükrözi. A könyv megrendelhető ($9.00) az írónő címén: T. Dombrády Dóra 1448 Alameda Avenue Lakewood, Ohio 44107, U.S.A. Telefon: (216) 226-3029------------ Emlékét a sellyei múzeum őrzi — -------A régi Ormánság bizonyos tekintetben végérvényesen eltűnt. Nincs már vadvízország ezen a tájon. A megszámlálhatatlan vízimadár elköltözött, kipusztult az egykori vizek helyén kombájnok aratják a búzát, kukorica zöldell, a földes, kis ablakú talpasházakat lebontották, új, modern fürdőszobás házakat építettek a helyükre. A régi népviselet, a bikla — valaha azt mondták, "az Ormánság addig tart, ameddig a bikla ér". Azaz ameddig a jellegzetes Ormánsági női ruhadarabot a házilag szőtt vászonból készült, térdig érő szoknyát a bilát viselik — a gyönyörű szőttesek, a valamikori használati tárgyak is már csak a múzeumban láthatók Sellyén, az Ormánság központjában. Amikor az utolsó talpasházat is veszni hagyták a környéken, a szomszéd falvakból a megmaradt ép részeket összehordva a hiányzókat újakkal pótolva ismét felépítették a régi házak pontos mását, hogy a helyi múzeumnak helyet adva a késői utódok is lássák, hogyan éltek a az őseik. Oláhcigány vájta aprócska fateknőben ringatták a csecsemőt, a nagyobbakban a kenyértésztát dagasztották a szorgos asszonykezek, s mire indulni kellett a mezőre, dolgozni, már ott illatozott az asztalon, úti elemózsiának vászonba kötve darabka szalonna mellett a friss kenyér. Hatalmas, kivájt, vállmagasságig érő fatörzsben tartották a búzát, erős tölgyfadeszkából készült nagy fedeles ládában a lisztet, a szögre akasztva lószerszám függött, a kamra egyik sarkában a kender, a len feldolgozásához szükséges tiló állt, a szobában meg a generációkat kiszolgált öreg szövőszék, amelyen a család ruházatának anyaga, lepedőik, törülközőik, álomszép szőttes térítőik készültek. Amodébb a lábakon álló, szabályos, mértani vonalakkal kicifrázott ruhásláda\ a szökröny. A mester gerendán kalendárium, betyárok rémtörténeteiről szóló, a vásárokban ponyván árult füzetes regény. Ezt a régi világot mutatja be a Baranya megye déli csücskén lévő sellyei tájmúzeum.
