Szittyakürt, 1978 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1978-05-01 / 5. szám
1978. május hó $*ITTVAKÖkT 5. oldal LÁSZLÓ GYULA Szalmást Pál kért, hogy beszélgetnék el vele a Köznevelésben írandó beszámolója miatt; rólam szeretne írni, mint kutatóról és tanárról. Szóval amolyan nekrológ féle — kérdeztem, s bárhogyan is tiltakozott ellene mégis csak az lesz belőle, csak azt nem tudjuk, mikor. Mondtam azt is, hogy nem szívesen rögtönzők, majd megírom én s a “közjátékokban” a kérdésekben azt tesz hozzá, amit szíve és gyakorlata megkíván, egyebekben pedig arra kérem tartsa érintetlenül a szöveget. Részben felhasználtam kérdéseit, részben újakat írtam. Bevezetésben talán néhány szót a családról és az otthonról. A nevelők, a tanárok nagyon jól tudják, hogy milyen elhatározó, jellemformáló erejű a gyermekkor és mennyire magánviseli az illető magatartását a környezet, a lakás, amelyben mindennapi életét leéli. E kettő “vizsgálata” tehát tárgyilagos kiindulópont lehet László Gyula későbbi életművének, életútjának megítélésében is. * * * A CSALÁD. — A magyar nép legkeletibb törzséből, a székelyből való. Ez nem tölti el érzelmességgel, hanem — ha szabad ezt mondanom — inkább kemény munkafegyelmet jelent számára, mint ahogy odahaza a köves földeken sem lehet álmodozással megélni, csak szorgos munkával és találékonysággal. Talán ez a két jelző is illik munkásságára? Ne játszunk a szavakkal, de úgy érezzük, hogy itt mégis van valami mélyről, messziről való közösség, hiszen ilyen környezetben nőtt fel, ezt tartja természetes életnek. Mind Édesapja, mindpedig Édesanyja már a Farkasréti temetőben pihennek — falusi, földmíves ivadék voltak. Kopjafájukat, hazai mintára, László Gyula faragta s maga mellé vette akkor még kicsi fiát, hogy tanulja meg a fafaragást, hogy majd az apjáét ő faraghassa meg. Édesapja tanító-embernek küzdötte fel magát, a szegény fiúk kollégiumi “szolgaságán” keresztül, majd sokirányú érdeklődésével Posta Bélának a kolozsvári egyetem kiváló — ma sajnos elhallgatott — régészprofesszorának külső munkatársa lett, több leletet megmentett, kelta sírokat ásatott, majd a “meneküléskor” Pestre kerülvén a Néprajzi Múzeum, utána pedig a Széchenyi Könyvtár tisztviselője lett. Mindkét helyről hetenként vitte az olvasnivalót gimnázista fiának, aki akkor ismerkedett meg a Hunfalvy—Vámbéry vitával és a magyarszékely őstörténettel. Édesapja kiváló néprajzi gyűjtő is volt s fiát is erre nevelte és a nevelésben olyan “segítőtársai” voltak, mint Györffy István, Bátky Zsigmond, Madarassy László, Visky Károly, Lajtha László, akik az Erdélyben nyaranta hazamenő kisgimnázistát kitanították a néprajzi gyűjtés fortélyaira. A népmese, népköltészet szeretetét és tudományát pedig Róheim Gézától tanulta, s egyúttal ő vezette be a mélylélektan zsákutcáiba is. Akárhogyan is nézzük a dolgot Édesapjától örökölte, tanulta az értelmi munkát, a kutatás szenvedélyét, méghozzá éppen a néprajz és régészet irányában. Édesanyja bibarcfalvi árvalány volt és tiszta lírai alkat. Sokat emlegette nehéz gyermekkorát, a mostohát mégsem kárhoztatta, hiszen érthető volt számára, hogy saját gyermekét jobban szerette. Életét azonban végesvégig valami szelíden fátyolozott bánat lepte be. Fiatal leány korában két évet járt a sepsiszentgyörgyi iparrajz iskolába és valóban igen érzékenyen festett. Több festett tányérját ma is őrzöm, de a dolog természetéből következőleg (“felfelé törekvés!”) nem népi mintákat festett a tányérokra, hanem dús fekete hajú, kreol szépségeket, levelezőlapokról. Emberként maga volt a megtestesült gyengédség. íme: nem volt hiábavaló a családdal való számvetés, mert kirajzolódik belőle László Gyula sorsa, szinte meghatározó erővel: régész, de amellett, párhuzamosan vagy váltott időkben képzőművész, művészeti író. Egyik előadásában el is mondta, hogy érzése szerint két szülője voltaképpen külön-külön éli benne életét: az értelmi munka időszakaiban pihen a művészeti érzékenység, majd az támad felül és visszaszorítja a tudományos munkát, mígnem az újra felülkerekedik s így telik élete. Ő úgy mondta: olyan mint egy füstkarika mindig magából újul meg, mindig nagyobb lesz, míg egyszer csak belevész a térbe. Még valamit el kell mondanunk a szülői neveltetésről: soha egyetlen oda nem illő szót nem hallott, ellenben mindig arra ösztökélték — s ezt sugallta a család unitárius-református volta is —, hogy mindent vizsgáljon m :g s csak azt tartsa meg amit jónak talál, és a másic embert, a másik felfogását is becsülje. Nevel :etése tehát nem volt dogmatikus, nemhogy «lfogultságra nevelték volna, hanem a másik e nber tiszteletét kapta otthonról útravalónak. Most ugorjunk egyet, őt magát hagyjuk ki, hiszen lesz majd róla s: ó s nézzük jelenlegi családját. Felesége Vidra I lária is végezte a Képzőművészeti Főiskolát és L ászló Gyula szavai szerint “világszép miniaturá at” fest, mesevilágba merülve a perzsa elődökhöz méltó, amit csinál. Leányuk művészettörténést, fiuk építészmérnök. Vejük művészettörténész, menyük egyetemi adszékely csalás egykor ebben a környezetben. junktus. A kezdeti, falus vágyott világa teljesedik ki Nézzük a másik oldal; it az éremnek: az otthont. A sors különös kegyéből szép nagy lakásuk van s a falakon töményte ványokon sok-sok szobor; képek és egy külön szekré íyben a védett kéziratgyűjtemény; a konyha falán mint színes csillagok: népi tányérok; és könyv és könyv, mindenütt könyv. Mosolyogva műt; ttja: egyidőben olyan bolondos ötlete támadt, 1 ogy valamiképpen otten kép; polcokon, állszekrényekben rajzok, honában is éreznie kell, hárommilliárd emberéne hogy ő a földkerekség egyike, társai vannak tehát mindenütt a halandók világában. Erre összeszedett egy kis “gyűjti részből egy-egy darabot tartja. Van egy csodás bronz Boddhisatva szobra ja és egy napórás iránytű észak-amerikai indián p egy alaszkai eszkimó fonj párta, és egy dél-amerikai ez Amerika; van egy száza i elejéről való néger ősszobra, nem vásári munl a, hanem annakidején Fuszek dr.-tól, a Libériá szerezte Medgyessy Feren: — ez Afrika; van egy ausztráliai paleolit kőesz ményt”, minden világezt rádiója tetején zépségű későközépkori egy kis csont Buddhá: — ez Ázsia; van egy ittintott kő nyílhegye, dék, egy indián leányindián férfinyakék — a szakadt hazánkfiától öze és egy Báli szigeti faragványa — ez Ausztrí lia és Óceánia; s végül egy XVII. század eleji (eredeti!) — ez Európa, visszhangoznék abban a vándorláskor művészete nürnbergi óntányérja >Jos ez az igény mintha ételében, amit a Népazánkban (1970) című könyvében fejtett ki, hoj y mi eurázsiai nép vagyunk, érthetetlenek az egész nélkül, mintahogy Eurázsia is érthetetlen nélkülünk. A falakon Egry, Szőnyi, Nagy 1st' án, Szolnay, Barcsay, Borsos, Czimra, Fülöp Andor képek etikai tisztasága és a bennük me gformált látomás ereje, megintcsak olyan környe et, melyben csak olyan munkák születhetnek, ar íelyek elbírják e művek közelségét. Mert ne fele: tsük — most abban az otthonban vagyunk, aho László Gyula dolgozik. A csodaszép népi tányérok és bokályok láthatók, de nem láthatók régi s újabb népdalaink, amelyek százszámra szúr nyadnak László Gyulában s csak nagynéha kai nak hangra, ha valami miatt szomorú. Igen ám, de ezek is ellenőrzik munkájának emberi tiszt; iságát! De — hogy annál maradjunk, ami nem látható — benne fényesednek Európa múzeumainak remekművei. Európa hangversenytenr einek tömör muzsikája. Ebben a látható és láthatatlan környezetben dolgozik László Gyula, iki — amikor egy televíziós kérdés során feleli i kellett arra, hogy mit tart élete nagy ajándí kának — egyszer azt mondta: “talán azt, fogy magyar az anyanyelvem”. Erre nem véle lenül tértünk ki, mondják, hogy László Gyula a legnehezebb szakkérdéseket is érthetően, a “n ;p nyelvén” mondja el, s azt tartja, hogy a tiszta gondolat tiszta formát teremt magának. Nem végezhetjük “az otthon” bemutatását anélkül, hogy meg ne említsük: baráti körében tudhatja a XX. század holt s élő magyar klasszikusait. Ennél többet senki-semmi nem adhatott volna a számára, oly ajándék és egyúttal értékmérő ez — saját munkájának megítélésekor —, ami mindennél többet ér. Ezt néha szószerint is érthetjük, mert megesik az is, hogy egy-egy atyai barátját kéri meg szövege áttekintésére, mint például Kassák Lajost, Kodolányi Jánost, Bernáth Aurélt. * * * A KUTATÓ. — Általában nem szívesen beszél saját munkájáról, azt szokta mondani, hogy ő önmaga advocatus diaboli-ja, önmaga legélesebb bírálója, örökké elégedetlen magával, örökké gyanakszik, hogy amit csinál befejezetlen, vagy éppenséggel téves. Ez az egyik, amit kutatói életére nézve feltett kérdésünkre felelt, a másik pedig az, hogy neki is van becsvágya, de talán más mint kollégái. O ugyanis azt tekinté szépnek az életében, ha már élete során elfelejtenék. Ezt a következőképpen magyarázza: A mindent körülvevő emberi világban csupa emberi alkotás közepette élünk, amiről azonban nem tudjuk ki csinálta, vagy legfennebb hosszas lexikális utánajárással deríthetnünk fényt kérdéseinkre. Például ki találta fel az ablaküveget? Ki a parkettapadlót, vagy az írógépet, vagy a latin betűket, nem is beszélve az asztali készlet darabjairól, vagy magáról az asztalról. Hátmég ha kilépünk a szobából s a nagyvárosban nézünk szét, netán egy nemzetközi vásáron. Nem tudjuk kiknek köszönhetjük, hogy úgy élünk, hogy jobban mint elődjeink. De szellemi életünkben is így van: tízezer éves szavakkal élünk, hogy kinek ajkán fakadtak először — ki tudná? Fogalmakat használunk — ki fogta először egybe a valóság sokrétű tapasztalatait — ugyan ki tudná? Pedig ezek az emberek a mai értelembe vett “nagy emberek” voltaki Gondolataink a kor lenyomatai, milyen úton-módon formálódtak, mennyi észrevétlen előfeltétel kellett ahhoz, hogy egy egyszerű eszme elindulhasson bennünk, amiről azt hisszük, hogy a “miénk”. Említette László Gyula, hogy az egyik régészeti világkongresszuson az előadók úgy beszéltek pl. a temetőkben meglévő “nagycsaládokról”, a nyúzott lóval való temetkezésről, a mértani eszközökkel szerkesztett Szent László hermáról, az őshaza kutatás pollenvizsgálatairól és még sok-sok dologról, hogy nemcsak hogy nem említették, hogy ezekre először László Gyula jött rá, hanem talán már nem is tudták. O pedig ahelyett, hogy mérgelődött volna, szinte cinikusan mosolygott magában: kezdek a kutatás szerves részévé válni, kezdek magától értetődővé válni, kezdenek elfelejteni! Nagyon jól tudja, hogy ez nagyobb becsvágy, mintha valaki hatalomra, címekre, kitüntetésekre vágyik: a közműveltség részévé válni a legmagasabb mérce, amit emberként maga elé állíthat. Ezt természetesen úgy érti, hogy a tudományos közműveltségbe mennek át eredményei. Az úgynevezett népszerűség nem érdekli, inkább fél tőle. Sokan-sokan keresik fel írásban-szóban: Ön a mi emberünk, ezt meg ezt kellene tennie, tudjuk, hogy velünk van stb. — ezektől az emberektől óvakodik, s ezt szokta mondani: kérem, higyjék el, hogy elsősorban is én magam tűzöm ki céljaimat, én tudom, mit kellene tennem, s erre is alig jut időm, nemhogy arra, hogy valaki kigondolja, hogy mit tegyek és pedig alig várom, hogy valaki is “utat mutasson nekem”. Elképzelhető, hogy mint őstörténész mennyi levelet kap s ő mindegyikre türelmesen válaszol, egyetlen egy levelet hagyott válasz nélkül, amelyik szemtelen, kitanító jellegű volt, ilyen hangnemben, hogy “egyetemi tanár úr, ön még ezt sem tudja...” stb. Egyébként ahol jószándékot lát ott válaszol is, hiszen a rajongó múltkutatók nem rossz emberek, úgy kell őket tekinteni, mint a festők nézik a műkedvelőket. Térjünk rá szigorúbban vett tudományos munkájára. Arra a kérdésünkre, hogy lát-e valami határozott magatartást, amelyik végigvonul eddigi munkáságán azt válaszolta, hogy mindig a szegény emberek régésze akart lenni s most is ez serkenti. Természetesen a múlt szegény embereié, azoké, akiket a régészet általában semmibe sem vett, belefeledkezvén a kincsek ragyogásába. Ezt is gyermekkori indításnak köszönheti, mert élénken emlékszik arra, hogy szüleit a kőhalmi “intelligencia” sohasem fogadta be, hanem unos-untalan éreztette velük, hogy falusi emberek — “akkor keletkezett bennem az úr-gyűlölet egy fajtája, amit igen nehezen tudok azóta is levetkőzni”. Természetesen ez “áthallik” tudományos érdeklődésén is. “így jutottam el például falusi tapasztalataim emlékezetében a temető-térképek elemzéséhez, ami ma már majdnem kötelező, pedig annak idején sokat gúnyoltak azzal, hogy ez ‘nem régészet’, hanem néprajz. így
