Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-08-01 / 8. szám

1977. augusztus hó

«itmKökt

5. oldal

VARGA ISTVÁN:

NEMZETI ÜGY

István király — nemzetünk nagy múltjával minket összekötő kultúrhidunk kíméletlen lerombolásával és nagyméretű magyar pusztításaival népünket “rómaisító” háborújának füstölgő romjai futnak el szemeink előtt, amikor Anonymus és Kézai Simon “Gesta Hungarorum”-jait olvassuk. Ellentmondások, feltevések, tapogatódzások... Végül pedig idegen források segítségül hívása minden esetben, a teljes történelmi hiátus pótlására. Kiáltó az űr, amit a “cluny”-i mozgalom által szentesített előbbi, nagykárolyi embertelenség véresen ránk erőszakolt társadalmi rendje hagyott maga mögött nemzetünk történelmében. A Kárpát—Duna hazában törzsi, emberiszabadság méltóságában élő, kisebbnagyobb birtokos őseinknek István király idegen tanácsosai befolyásának terrorja következtében, tudomásul kellett vennie azt, hogy — az akkori nyugati államforma, a “feudalizmus” értelmében — a harcos, köznemes nép földjétől megfosztott jószág lett, majdnem egyenlő a barommal, mely fölött a római egyház és a király által újonnan kinevezett vazallus földesurak — igen gyakran az új rend támaszaiként behívott rablólovagok — szabadon rendelkezhettek. Adás és vétel tárgyát képezte ezek után a törzsökös magyar nép túlnyomó része, kiknek megöletése fejében az új földesuraknak csak egy másikat kellett adniuk a megkárosított gazdag sorstársnak... Ezt hozta magával a mi ezentúl “barbárnak” kikiáltott keleti múltunk egyházilag való megátkozása és az új “nyugati és római' keresztény rendhez való taszításunk tűzzel, vassal és vérrel való megvalósítása; minden ősi, nestorianus Jézus hitünkhöz való tartozásunk okmányainak megsemmisítésével. Balázs, a Pártos Birodalom megszűnése után uralkodó szkita király hívta ugyanis magához, védelmet és támogatást biztosítva a Kr. u. 431-i ephesusi zsinat után üldözött Nestoriust és pap-híveit. A szkita Nisib érsekség Barsumás püspöke azonosságot talált a Péter apostol és András öccse által alapított babilóniai egyház Jézus hite és a magukat először “catholicos”-nak nevezett nestorianus papok tanai között. A két egyház összeforrott Balázs szkita király védelme alatt, mert a sumer-szkita hit a Szent Szűz tanában is megegyezett a nestorianus hittel... E hit szerint Szűz Mária reinkarnációja volt az Ős Szűzanyának, aki életet adott Isten akaratából az egész Emberiségnek . . .

Ez volt a hite a Királyi Szkita törzsnek mindvégig és vele együtt még négy tiszta magyar törzsnek. Csak a csatalakozott többi szkita törzsek, közöttük a kabarok és más turáni népcsoportokból, így egy kisebb, suome-finnekből képezett etnográfiai csoport, Tápió vezér népe hozott magával más hitet a negyedik honfoglalás alatt a Kárpát— Duna hazába. A nestoriánus Jézus hit a Szkita Birodalom támogatásával egész Turánban elterjedt, Kína nyugati részeit is beleértve és Mongóliában is. Marco Polo, ki 7 évig tartózkodott a Kínát meghódított Kublai kán (Dzsingisz kán fia) udvarában (Pekingben) mint tolmács, többször is említi azokat a mongol előkelőségeket, kik feleségestől együtt ezen a hiten voltak. Thierry, francia történetíró “Histoire Secreté de l’Empire Mongol” c. nagy munkájában a szkita támogatással Ázsiában elterjedt nestorian hittel kapcsolatban ír arról is, mennyire kímélte a Mulagu kán által vezérelt Fehér Horda — Egyiptom felé való hódító hadjárata alatt — a “keresztény hitű” irakiakat, sziriaiakat, libanoniakat és palesztiniaiakat . . . Kémeket küldött előre mindig, figyelmeztetve a meghódítandó országok “keresztényeit” arra, hogy a Fehér Horda betörése előtt gyűljenek össze templomaikba és azok körül, mert őket semmi bántódás nem fogja érni . . . Csak a mohamedánokat tekinti ellenségnek és pusztítani valóknak . . .

Ebben a Fehér Hordában harcolt, közvetlenül a hun Gebe vezérkari főnök alá rendelve a négy Jajk folyó menti magyar “tűmén”. Es ők keresztényeket nem bántottak, mert Juliánus barát Káma folyó táján való járta gyorsan terjedt el minden magyar lakta vidéken. Minden más, meghódított népben, mely az ő nyugati testvéreiknek a hitét vallotta, vagy ahhoz hasonlót — bizonyos azonosságot véltek mivelünk felismerni, ami kíméletre indította őket velük szemben.

A “Periodici Mondadori” kiadásaiban megjelent “I Grandi di Tutti Tempi” sorozatok “Gengis Khan” brossurája, majdnem kizárólag Marco Pólónak Kublai kán udvarában szerzett értesülései alapján kiemeli, hogy Hulagu kán és Fehér Hordájának 1260 februárjában a damaszkuszi bevonulás előtt, a város keresztény lakossága “diadal ivet” emelt, melynek felirata Hulagut és feleségét “Új Nagy Konstantinként és Új Heléna császárnőként” üdvözölték. Ugyancsak ebben a brossurában írják Marco Polo értesülései alapján, hogy Dzsingisz kán — miután őt a keleten maradt hunok elismerték királyuknak — számított az Arany Horda számára a Duna-völgyében uralkodó Magyar Birodalom részéről biztos rokoni segítségre. (Tudjuk mit kapott ehelyett és mit adott ennek megtorlásául ...) A francia “Histoire Secréte de l’Empire Mongol” szerint Dzsingisz kán a Duna völgyében 150 ezer lovas hadsereg megerősítő szövetségére számított . . . Valószínűleg nem a Német—Római Birodalom részéről . . .

A mi nagy Árpád urunkkal immár negyedszer bejött, véglegesen új hont foglaló magyarok, mint már előbb említettük, nagy többségben Jézus hitü nestoriánusok voltak. A keleti nagy népek, birodalmak szokásainak megfelelően azonban a hit kérdésében tökéletes demokráciában éltek . . . Egymást vallási meggyőződésükben is tisztelték. — Tudjuk például, hogy a Japán Birodalom népének Íratlan becsület-törvénye, a Bushido és a Yamato Damashi gyakorlata érvényben volt és még ma is van, bár hamu alatt lappangva, mind a shinto, budhista, mind pedig a keresztény japánok között ... A második világháború végén, a Tenno fegyverszünet bejelentése után közvetlenül “szeppuk”ot (harakirit) elkövető 426 katona — miniszter, tengernagy, tábornok és repülő brigadéros — között 42 keresztény vallású japán is volt. Életüket és vérüket ajánlották fel a Tennonak, elégtételül azért, mert önbírálásuk szerint nem úgy harcoltak a Tennoért és a hazáért, ahogyan a két legszentebb japán fogalom azt megérdemelte volna . . . Illetve — nem győztek.

A mi honfoglaló őseinket sem választotta el egymástól az, hogy “catholicos” avagy táltos végezte-e a másik vallási rítusát. Az újonnan tűzzel, vassal és vérrel bevezetni akart római hit terrorja alatt mindhárom lelkipásztori elnevezés halálos vétség terhe mellett eltiltatott. Az új hit miatt még nem következett volna be az a sorozatos vérfürdő, mely a honfoglalás utáni több, mint száz év alatt fölszaporodott törzsökös magyarság teljes egyharmadának az életébe került.

A véresen kirobbanó nemzeti lázadásnak más, sokkal mélyebb okai

IV.

voltak. A család, a feleség, a rokon szeretete képessé tette volna a magyart ideig-óráig kétfelé gyakorolni a hitét — kifelé és befelé . . . Kifelé az idegenek befolyása alá került István király kedvéért, csak úgy tesséklássék, befelé pedig a szerény otthonok meghitt magányában — a régi, keletről hozott emberibb hit szerint — a sumer-pártos-szkita ősök nem római, de Jézus Hite szerint. Ezt emberibbnek ítélte meg, igazabbnak, a magyar nép, mert az emberi méltóság ősi tiszteletén alapult. A családi élet tisztaságán ... Az új hittel — vérlázító tiprását az emberi méltóságnak — akartak rákényszeríteni a törzsökös, szabad magyarokból jobbágyokat parancsszóra gyártó idegen “urak” és tanácsadók, a mi népünkre.

A temetők téli éjszakájának dermedtsége váltotta fel a sumer-pártos-szkita múltunk víg, dalos és táncos lakodalmainak a hangulatát, amikor a jobbággyá lealacsonyított vőlegény az új, legtöbbször idegen földesúr fullajtárjainak a kezeiből kapta meg — a már másodkézből kikerült — menyasszonyát. A mi barbárnak kikiáltott keleti múltunk nem ismert ilyen becstelenséget. Ezt nevezték a sváb, olasz és cseh plébánosok “jus primae noctis”-nak, a nyugati kultúra nagyobb dicsőségére ... A visszahatás leírhatatlan volt az emberi méltósághoz szokott magyarság között . . . Először csak fogcsikorgatva, ökölbe szorított kezekkel nézték tehetetlenül leányaikat, menyasszonyaiknak “prédaként” való elcipelését, kikért az idegen plébánosok által szállított névsorok alapján jöttek a Dietrichek és Vencelek fullajtárai, mert templomon kívül tilos volt házasságot kötni . . . A törzsökös magyarság igazi urai, dicsőséges, harcos vezérek és alvezérek leszármazottai, a Kupák, Tonuzobák, Vazulok és Vatak hirdették szerte-széjjel az országban hírnökeik útján: Veletek vagyunk! Álljatok ellen! Ne hagyjátok leányaitokat megbecsteleníteni a király idegen rablólovagjai által! . . .

Először felkoncolták a “fullajtárokat”, akik a leányaikért jöttek. Aztán megölték az idegen plébánosokat, kiknek életmódja történelmünk szerint nem volt jobb az idegen rablólovagokénál. Ők szállították a házasulandók névsorait is. Végül pedig sorra kerültek maguk, a magyarok földjéből gazdaggá tett idegen megerőszakolók . . . Vérbe borult az ország. És azt állították az új püspökök, hogy a pogány magyarok nem akarják elfogadni a keresztény hitet.

A megdöbbent, tanácstalan István király, fiatal jóhiszeműségében, idegen nevelőinek állandó “agymosása” következtében lassan elérkezettnek látta az időt a totális háborúra saját vérei ellen, hogy országát ne hagyja a bolgár testvérek sorsára jutni, akik elvesztették nyelvüket (már akkor is) a keleti orthodox egyházhoz való csatalakozásuk miatt. (Az orosz és ukrán pópák tanították ugyanis őket az új hitre, kik a hittel egyetemben szlávul is megtanították a bolgárokat.) Tanítói azt verték bele az ifjú királyfi fejébe még annak idején, hogy ha a magyarság se Rómához, sem pedig az orthodox eretnekséghez nem akar csatlakozni — a kettő összefogása által megsemmisíttetik, mert nestorianus hitet Európa nem tűr meg, második eretnekségnek. Ezek az idegenek nem ismerték a magyarság hat évezredes életgyökerét és erejét.

Történelmünk ezer éven át a szentistváni terror nemzetünk testébe mélyen égetett parancsszavaként úgy állította be a mi szeretve tisztelt őseinket, mint vad, barbár és pogány, zabolátlan népet, melyet csak tűzzel és vassal keresztelhettek meg; szentéletű idegen püspököket nem átalva gáládul megölni stb.

Kérdezzük itt minden olvasótól: zsenge iskolás korukban nem éreztek lüktetni valamit az agyukban, kinek - kinek a maga vérmérséklete szerint adagolva? Egyikben a hazugság nyilvánvalóságát, vagy illedelmes, félénk kétkedést, a másikban pedig az ordítani akaró lázadás fellobbanását az ezeréves hazudozás ellen . . .? Egy magyarul nevelt, magyarul érző és magyarul gondolkodó gyermek, ki rokonait és közelebbi-távolabbi környezetének honfitársait ismerte, ilyen vagy olyan ellenhatás nélkül nem volt hajlandó elhinni azt, hogy a mi őseink Jézus Urunk tanának “angyali” hirdetőit csak úgy vérszomjasán, hordóba zárva legurították a ma miatta Gellért hegynek nevezett budai sziklaemelkedésről...

Egy ezredéven át szellemi anarchiával tömték tele a fejét a mi serdülő ifjúságunknak, egy következetes alacsonyabbrendűségi tudat lappangó nyomával. A két történelmi alapnak vett Gesta Hongarorum, Anonymustól és Kézai Simontól,nem mások, mint Nyugat által bepiszkolt romjai a mi szkita-pártos-sumer dicsőséges múltunknak. Azoktól az óperzsa —görög —gót — cézari, mace dóniai vagy német forrásokból foltozták össze azt, akik sohasem tudták megbocsájtani fajtáik vereségét a mi harcos őseink által. A két Gesta Hungarorum nemcsak a történések valóságában, idejében és az abban szereplő személyiségek azonosságában mondanak egymásnak ellent, de sokszor egészen ostoba nagylelkűséget mutatva “ismeretlen” történetírókra hivatkozva szkita őseink “csupán haragból elkövetett kanibálizmusáról” is megemlékeznek (Anonymus) Ajtony vezér, Gyalu és Gyula személyei körül olyan pokoli konfúziót teremtenek, melyből az is kiderülhet (és kiderül), hogy a mi ősmagyar székelyeink Sumeria után megtanult és fára alkalmazott rovásírása ellenére, a “vlachoktól” kellett megtanulniuk írni a X. században. Megértik most olvasó honfitársaink, mit köszönhetünk mi, a magyarság, a XX. század végén a minket örökre lekötelező őstörténészeinknek és nyel vészeinknek? Egy ezredévet köszönhetünk nekik, de nem gyalázatban, szellemi, erkölcsi és történelmi romjainkban bukdácsolva, hanem felemelt fejjel, dicsőségben . . . olyan dicsőségben, melyről sohasem mertünk volna álmodni az elmúlt sötét évszázadokban. Valóban “nemzeti ügy” ez.

A két Gesta alázatosan, adatokért rimánkodó és igen gyakran csak fértelmeket kapó és adó oldalait böngészve felrémlik bennünk a gondolat:

Körülbelül így szólna a Német Birodalom története, ha a nyugati győztesek előtt magát megalázó Walter Rathenau az első világháború után George Clémenceaut kérte fel a német nemzet történelmének “őszinte” megírására úgy, ahogy csak az “tőle” kitelett volna . . . Vagy a múlt század utolsó negyedében lord Benjamin Beaconsfield (d’Israeli) Kuang-si császárt avagy Ts ’Eu-hi császárnőt kérte volna fel, hogy udvari történetírójukkal örökítsék meg a világközvélemény előtt a Brit Világbirodalom igaziés leplezetlen arculatát, az ő “Rule Britannia ...” nemzeti mítoszának ázsiai gyakorlata közben.

Az első esetben épületes tényeket ismerhetnénk meg George Clémenceau tollából “A Boche Birodalom Története” olvasása közben a germánok viselt dolgairól, a két európai ezredévük folyamán; míg az utóbbi történelmi munkából, kínaiból min-