Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1-2. szám
8. oldal **ITTVAKO*T 1977 január—február hó AZ “ERDÉLYI KÉRDÉS” A I 30 évvel ezelőtt, 1947. február 10-én írták alá Párizsban, a Luxenburg palota Óratermében (Salon de l’Horologe), Magyarország második halálos ítéletét, a párizsi békeszerződést. John C. Campbell, az amerikai delegáció tagja, a State Department Kelet-Európai Osztályának vezetője hosszú tanulmányban számolt be erről a tragikus eseményről “The European Territorial Settlement” címen a Foreign Affairs amerikai folyóirat 1947. évi októberi számában. Bár a tanulmány nélkülözi a joggal elvárható tárgyilagosságot és valósággal hemzseg az ellentmondásoktól, mégsem lesz érdektelen emlékezetbe idézni. Mielőtt azonban idézném a tanulmány Erdélyre vonatkozó részét, vissza kell nyúlni egy kissé. Az oroszok már 1944. október 1-én Sasanov és Bratianu által aláírt titkos egyezményben Erdélyt Bukovinával együtt Romániának ígérték, ha belépnek a háborúba. Később ugyanezt tették az angolok is és ezzel Erdély sorsa meg lett pecsételve. Ennek ellenére a győztes nagyhatalmak a román hadsereg 1916. évi gyors és csúfos veresége miatt eleinte szóba sem akartak állni a románokkal. Később azonban győzött a Masaryk és Benes által sugalmazott elvakultság és gyűlölet szelleme és az angol “gentleman like” magatartás. így kapta meg Románia nemcsak a történelmi Erdélyt, hanem még egy kb. 60 km széles és 250 km hosszú alföldi sávot: a Szamos- és Kőrösvidékét, Aradot és a Bánát nagyobbik részét is, mert ott egy vasútvonal haladt, amire az “új államnak” közlekedési okokból “feltétlenül szüksége” volt. Az ügyes román propaganda következtében ezt az egész terület-komplexumot azóta nemcsak a románok, hanem az egész világ is helytelenül “Transylvania”-nak, Erdélynek nevezik. 1919-ben, a trianoni béketárgyalásokon Arad városát és színmagyar vidékét először Magyarországnak ítélték. Romániához történt csatolása végülis kizárólag “gazdasági okokból” történt — a francia szöveg szerint: “pour des raisons strictement economiques”. Harold Temperley a “How the Hungarian Frontiers were drawn” című, 1928-ban megjelent munkájában a következőket írta: “Az etnikai elv súlyos megsértését senki sem tagadta. Ebben az esetben a Szövetségesek kimondták, hogy a gazdasági szükségszerűség döntőbb, mint az etnikai kérdés.” így lett Erdély és a vele együtt Romániához csatolt alföldi sáv a két világháború között a pángermán és pánszláv hatalmi erők mérkőzésében “Eris almája”. Sztálin 1940-ben, Beszarábia lerohanása előtt, kétszer is felajánlotta Erdélyt a magyar kormánynak, de az ezt a soha vissza nem térő kedvező alkalmat “sajnos” nem fogadta el. (1.) Sztálin, hogy egy csapásra két legyet üssön, ekkor kezdett el kacérkodni az “önálló Erdély” gondolatával — természetesen Szovjet védnökség alatt.(2) Ezt a kedvenc tervet ideiglenesen akkor tette félre, mikor Benes a szövetséges hatalmak megkerülésével 1943 decemberben Kárpátalját neki ajándékozta. Véglegesen pedig akkor ejtette el, mikor Románia gyors és sikeres “szovjetizálásával” szemben a magyar nép 1945-ös választásokon a kommunista pártot olyan csúfosan megbuktatta. AII. bécsi döntés (1940) az ékes bizonyítéka annak, hogy Erdélyt Hitler is csak “Eris almája”-ként kezelte. De így kezelte azt Kádár és Ceausescu kordában tartására Kruscsev is és így kezeli azt most Brezsnyev is. Ezek előrebocsájtása után kivonatosan idézem J. C. Campbell fenti tanulmányának Erdélyre vonatkozó részét: “The Rumanian treaty, first of the Balkan treaties to be taken up by the Council, presented no such critical problems as Trieste. Rumania’s boundaries were settled before the negotiations began, though the frontier with Hungary was “subject to confirmation” . . . The only real territorial dispute in the Rumanian treaty concerned Transylvania. The Soviet came out flatly for the confirmation of Rumania’s title to the entire province. They had installed a docile regime in Bucarest and presented to it, with great fanfare, the northern part of Transylvania which had been ‘awarded’ to Hungary by Hitler and Mussolini in 1940, conquered by Soviet and Rumanian forces in the autumn of 1944, and placed under Soviet military government from then until March 1945. Soviet representatives inBudapest did not hesitate to talk of the possibility of doing something to meet Hungary’s desires but at London and Paris the Soviet delegation never changed its position of full support for Rumania. The fact that Rumania’s Communist-dominated Government needed a popular national issue such as this to win support, while a failure to get any satisfaction on Transylvania would weaken the majority Smallholders Party in Hungary, was reason enough for the Soviet attitude. Should the political situation in the two countries change at some later date, that attitude might be changed accordingly. The Russians, like Hitler, were in position to use the Transylvania question as a means of keeping both Hungary and Rumania in line. Study of the Transylvania problem in Washington during the war led to the conclusion that it was insoluble so long as extrem nationalism guided the conduct of governments and national minorities in the Danube area. No boundary change would help matters much, since the largest Hungarian bloc, some 450.000 Széklers, lived in the eastern corner of Transylvania far from the Hungarian border. A territorial change might divine the respective minorities more evently between Hungary and Rumania. That had already been tried under Hitler’s Vienna Award, which had returned almost one million Magyars to Hungary but had transferred an even greater number of Rumanians along with them; it had proved anything but a fair and stable solution. A large-scale compulsory exchange of populations might create an ethnic line where none existed before, but it might also create more problems than it solved. The United States was not prepared to advocate a drastic solution of his sort, nor did it see much practical value in the idea of an independent Transylvania. Without pretending to advocate a fundamental solution of the Transylvanian problem, the United States took the position that comparatively modest changes in the prewar boundary, returning to Hungary some solidly Magyar-populated cities and districts, might provide a basis for better relations between the two countries. At London in September 1945 Mr. Byrnes suggested that this possibility be studied. Neither the Soviets not the British showed any enthusiasm. The latter felt that a change in the frontier would only exasperate Rumania without really satisfying Hungary and would harm rather than benefit Briatain’s position in eastern Europe. The United States had then to decide whether to press for revision or to let the matter drop. Since the population statistic indicated that a line drawn with the purpose of transferring a maximum of Magyars and a minimum of Rumanians to Hungary, without regard to geographic and economic considerations, would not reduce the number under alien rule by more than 150.000, it was decided to accept the old boundary if the treaty contained a further provision pledging the signatories “to recognize any rectification which might subsequently be mutually agreed between Hungary and Rumania and which would substantially reduce the number of persons living under alien rule”. The idea was to indicate recognition of the fact that restoration of the Trianon frontier was not the final answer to the Transylvanian problem. When the question came before the Council of Foreign Ministters in May 1946, Mr. Byrnes dropped even this provision. With so many clauses in the four treaties in dispute between the United States and Soviet Union, this one did not seem worth arguing about any longer. Unfortunately, the decision to restore all of Transvlvania to Rumania was taken without even giving Hungary a hearing, a circumstance which added to the resentment and disappointment felt in that country. Both Hungarians and Rumanians came to the Paris Conference in July armed with maps, statistics and historical arguments, but the decision of the Council of Foreign Ministers had already settled the question. The Great Powers were committed to support that decision at the conference and did so, although the American delegation took the opportunity to point out how it had been reached and was pleased to see the Australians propose that the conference really look into the facts and see if a fairer ethnic frontier might be found. The Hungarians, invited to present their views, first claimed a wide belt of territory, about 7,700 square miles, containing more Rumanians than Hungarians, then reduced their demands to smaller areas on the border including the largely Hungarian cities of Szatmár (Satu-Maré), Nagyvárad (Oradea Mare), and Arad. But even here the population of roughly 500.000 was less than two-thirds Hungarian, and the economic arguments were mostly on the Rumanian side. The Australian proposal evoked very little support, and the conference, in plenary session, finally accepted the prewar frontier without a dissenting vote.” (209—213. old. — A kiemeléseket én eszközöltem.) A fentiek után nem tudja az ember, melyik volt a nagyobb bűn, vagy inkább hiba: az a cinikus felelőtlenség, lelkiismeretlenség és könnyelműség, amivel a győztes hatalmak országok, nemzetek sorsáról döntöttek, vagy az az égbekiáltó ostobaság, amivel az I. világháborút lezáró békék szörnyű igazságtalanságait még súlyosabb formában megismételték?! Pedig nagyon jól tudták, hogy a szemük előtt és közreműködésükkel lejátszódott II. világháború egész világot megrázó véres tragédiája ezeknek a békéknek volt egyenes és szükségszerű folyománya. Hogy mennyire tisztában voltak vele, a tanulmány írójának következő kitétele bizonyítja: “. . . a trianoni határ visszaállítása nem a végső felelet az erdélyi kérdésre.” (the restoration of the Trianon frontier was not the final answer to the Transylvanian problem.) De azzal is tisztában voltak, hogy ahogy az I. világháborút lezáró békékkel elvetették a II. világháború magvát, ugyanúgy az általuk hozott békékkel ők is elvetették az első kettőnél sokkal borzalmasabb és véresebb III. világháború magvát. És mégis megtették. Yves de Daruvár a trianoni békeparancs 50. évfordulója alkalmából “Le Destin Dramatique de la Hongrie” című munkájában(3.) újra a vádlottak padjára ültette az I. világháborút lezáró békék szerzőit. De ugyanakkor értelemszerűen odaültette azokat is, akik 30 évvel ezelőtt még kegyetlenebb formában megismételték azokat. Tagadhatatlan, hogy a nagyhatalmak közül egyedül az Egyesült Államok kísérelte meg Párizsban a gyűlölettől és bosszútól diktált “békeszerződést” enyhíteni. Ez azonban korántsem menti fel az Egyesült Államokat a Kárpátmedence kétszeri feldarabolásának történelmi felelőssége alól.
