Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-06-01 / 6. szám
1977. június hó **ITTVAKO*T 5. oldal A “FELVIDÉKI KÉRDÉS” A PÁRIZSI BÉKETÁRGYALÁSON A párizsi béke (1947. feb. 10.) 30. évfordulója alkalmából John C. Campbellnek a Foreign Affairs, 1947. évi októberi számában megjelent “The European Territorial Settlement” című tanulmánya alapján részletesen foglalkoztam az “erdélyi kérdéssel”. (Szittyakürt, 1977. évii—2.sz., Fighter, 1977. évi 1. sz.) Nem lesz érdektelen, ha a tanulmánynak a “felvidéki kérdéssel” foglalkozó részét is emlékezetbe idézem. Mielőtt azonban ezt megtenném, vissza kell nyúlni egy kicsit. A Kárpátmedence Északnyugati Felvidék néven ismeretes tájegysége, amelyik délen és keleten szervesen olvad bele a medence többi részébe, a legősibb magyar területek egyike. A hun birodalom felbomlása után (453) visszamaradt hun-magyar, helyesebben székely néptöredék itt kapaszkodott meg és a “tudun” vezetésével a honfoglalásig (896) önálló államot alkotott. Ezek még az avaroknak sem hódoltak be, sőt fegyveresen segítették Nagy Károlyt (742—814) az avarok leverésében és rövidesen felvették a kereszténységet(l). így nem véletlen, hogy ezt a területet az “Orosius”ban már 870-ben Magyarország néven örökítették meg(2). Elszlávosodásuk Szt. Cyril és Method térítő munkájával kezdődik(3). Tehát Szvatopluk-os Nagy-Morva birodalom létezése éppen olyan történelmi fikció, ha régibb keletű is, mint a dáko-román elmélet. A külföldi antropológusok szerint is a tótok 40%-a még ma is turáni és nem szláv fajú. A Felvidék erőteljes elszlávosodása Griska cseh, huszita zsoldos vezér uralma alatt kezdődött^), ami a Habsburgok uralma alatt egyre fokozódott. Ennek ellenére a tótok még 1848/49-es szabadságharcban is a magyarokkal vállvetve harcoltak a Habsburg önkény ellen. A magyarok és tótok között a lelki törés a pánszláv eszme nyugati térhódításának, de különösen Ferenc Ferdinánd trónörökös szláv politikájának hatására következett be. Ekkor kezdték a tótok magukat “szlovák”-nak, lakhelyüket pedig “Szlovákia”nak nevezni. Ilyen előzmények után köszöntött be az I. világháború, amikor is Masaryknak és Benesnek, a hárompontos vakoló testvéreknek, a szabadkőművesség segítségével sikerült a Pittsburgi Egyezmény (1918. jún. 30.), amit később maga Masaryk is megtagadott, és a Hlinka páter által aláírt Túrócszentmártoni Deklaráció (1918. okt. 31.) alapján Csehszlovákiát összetákolni. A katolikus Hlinka páter rövidesen rájött, hogy mit csinált. De már hiába utazott 1919 szeptemberében betegen, kerülő úton Párizsba, mert már késő volt és csak Bonsal ezredesig tudott eljutni, akinek többek között ezeket mondta: “De három hónap múlva, sőt mondhatni, három hét múlva fellebbent a fátyol. E rövid idő alatt többet szenvedtünk az erőszakos csehektől, mint a magyaroktól ezer esztendő alatt. Most tudjuk már: Extra Hungáriám non est vita. Emlékezzék ezredes úr e szavakra, az idő bebizonyítja majd, mennyire igazak!”(5). A csehszlovák államtákolmány az 1938. évi müncheni egyezmény értelmében hozott első bécsi döntés (1938. nov. 2.) után rövidesen, 1939. márc. 14-én, részeire bomlott: Csehország német protektorátus és Hitler leghűségesebb kiszolgálója, Szlovákia pedig leghűségesebb “csatlósa” lett. Külön kell szólni az Északkeleti Felvidékről vagy Kárpátaljáról, a Kárpátok hegyláncának hadászatilag legfontosabb szakaszáról. A ruténeket Nagy Lajos (1342—1382) telepítette be ide Korjatovics Tódor herceg vezetésével 1370-ben. A rutének a legutolsó időkig hűségesek voltak a magyarsághoz és a magyar állameszméhez. Ezért már II. Rákóczi Ferenc (1676—1735) a “gens fidelissima” jelzővel tüntette ki őket. Ezt a területet 1919-ben a magyarok és rutének legerélyesebb tiltakozása ellenére csatolták Csehszlovákiához, hogy a Csonkaországot teljesen bekerítsék. 1939. márc. 14—16-án Prchala cseh tábornok csapataival és Volosin Szics gárdistáival vívott rövid harc után a magyar honvédség visszafoglalta. Benes 1943. dec. 13-án Moszkvában a nyugati hatalmak megkerülésével a Szovjetunióval véd- és dacszövetséget kötött és Kárpátalját a Szovjetuniónak ajándékoztad), minek fejében Sztálin hozzájárult a magyarok és németek kiűzéséhez, megsemmisítéséhez. A szerződés értelmében Sztálin, a békeszerződést be sem várva, 1945. jún. 29-én Kárpátalját Zakarpathska Oblast néven az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaságba olvasztotta be. Benes pedig a hírhedt “Kassai Programiban (1945, ápr. 4.) meghirdette a magyarok és németek kiűzését, megsemmisítését. “A németeknek és magyaroknak — mondta Benes — csak egy zsebkendőt hagyjatok, hogy legyen mivel könnyeiket letörölni.” Ezek előrebocsájtása után idézem Campbell tanulmányának a Felvidékre (Szlovákia) vonatkozó részét: “Hungary’s other major dispute, with Czechoslovakia, was not discussed by the Council of Foreign Affairs prior to the Paris Conference. Being a defeated enemy, Hungary was hardly in a position to make territorial claims on an Allied state, but the Czeche themselves opened up the question by demanding five Hungarian towns opposite Bratislava to enlarge their bridgehead on the right bank of the Danube, and by seeking international sanction for their plan to transfer 200,000 of their Magyar minority to Hungary. About 100,000 others were expected to be exchanged on a voluntary basis in accordance with a bilateral agreement signed the preceding February, and the remainder (approximately 200,000 by Czechoslovak and 350,000 by Hungarian estimates) would be “re-Slovakizized”. Once Czechoslovakia began to talk about getting rid of its Hungarian population, in order to make Czechoslovakia a homogeneous "*l state, Hungarian spokesmen took the occasion to point out that +o dispose of the Hungarian minority was to dispose also of the ’t lived. delegation at Paris was not at all in sympathy with the " to uproot and expel 200,000 persons but was willing to ;on with a possible general settlement of Czecho■■ces. In meetings of the Deputies of the Big Four, ■ Conference, American representatives urged lelp the Czechs and Hungarians to work out a settlement based on mutual concessions on which stable and friendly relations could be built. An exchange of territory satisfying Czechoslovakia’s desire for additional territory opposite Bratislava and giving Hungary a portion of the overwhelmingly Hungarian-populated territory adjacent to the frontier would reduce the scope of the population transfer. Even a token gain of territory would enable Hungary to accept more easily the forced migration of thousand of Hungarians from Czechoslovakia. A statesmanlike solution of the problem was possible if the Great Powers could have agreed on its essentials. Hungary, naturally, was eager to make such a deal, but, without the cooperation of the Soviet Union, American or British suggestions to Czechoslovakia could have no effect. The Czechs, sensing the situation, chose to have their claims heard and judged by the conference rather than to make a backstage bargain with Hungary involving the cession of Czechoslovak territory. Understandably, they resented the idea of treating Hungary as an equal. “Who won this war”, asked Jan Masaryk in one of his speech to the Conference, “the United Nations or Hungary?” When the conference took up the Czechoslovak demands for the Bratislava bridgehead and for the transfer of 200,000 Hungarians, American efforts were devoted to a search for compromise solutions. The final decision, accepted by Czechoslovakia and unanimously adopted by the conference, represented a reduction of the territorial claim and a postponement of the question of population transfer. Czechoslovakia was given three villages opposite Bratislava instead of five, and Hungary was obliged to enter into negotiations with Czechoslovakia to “solve the problem” of the Latter’s inhabitants of Magyar origin. The United States regarded direct negotiations, on the model of those undertaken by Austria and Italy on the South Tyrol, as a fruitful approach to more equitable and durable settlements of the outstanding differences between Hungary and her neighbors over territorial and minority questions. In a sense it was an evasion of responsibility for the Powers charged with negotating peace treaties to turn over the tough problems to the parties least likely to agree on solutions. There was little possibility that Hungary and Czechoslovakia would reach a settlement. Yet if they did, it would have greater prospect of permanence than a decision imposed on one or both of them. The treaty Clause, as finally drafted, took account of the coming into force of the treaty, Czechoslovakia has the right to bring the question before the Council of Foreign Ministers and request its assistance in effection a final solution. The Hungarian delegates at the Paris Conference, who represented a government which included Communists but had not yet been brought under Communist control, wanted a peace treaty which would give Hungary some chance to maintain political and economic independence. They tried desperately to get western support for territorial gains and for provisions protecting the rights of Magyar minorities in surrounding states. In their view a treaty without some satisfaction on these points would be a national disaster ‘worse than Trianon’, which the pro-western, democratic elements which then had a majority in the government could not be expected to survive. The American delegation, aware of that situation, did what it could to hold open the possibility of frontier rectifications where purely Hungarian towns and district were involved; it sympathized with the Hungarian concern over the persecution of Magyars in neighboring countries, but believed that this was a matter for the United Nations to deal with under agreements for the protection of human rights, not for the peace treaties; the old minorities treaties had not proved a conspicuous succes, as the Hungarians themselves had had occasion to learn. In general, the United States sought fair terms for Hungary, but it did not want to place itself in the position of Hungary’s champion against Allied nations. Furthermore, Hungary’s record as a junior partner of the Axis, both before and during the war, hardly entitled her to over-sympatehetic treatment at the peace settlement. That was the main reason why the Hungarians, despite the validity of many of arguments they presented, found so few friends at Paris, even among the democratic nations outside the Soviet bloc.” (J. C. Campbell, The European Territorial Settlement, 213-4. o. — A kiemeléseket én eszközöltem.) Az idézet maga helyett beszél. De, hogy teljes legyen a kép, idézem a tanulmány bevezető részéből még a következőket: “As the Red Army swept westward into Central Europe in 1944 and 1945, the Soviet Union was able to establish complete control of the region which contained the great majority of European territorial disputes. It set its western frontier where it wished by a direct agreement with Czechoslovakia, the province of Sub-Carpathian Ruthenia...”. Ebből mindjárt megtudjuk azt is, hogy miért nem foglalkozott a párizsi béketárgyalás az 1942-ben a szövetséges hatalmak között kötött szerződés ellenére Kárpátalja kérdésével. Hát igen, mert az sértette volna a Truman által “Grand old Joe”-nak becézett Sztálin önérzetét. De végeredményben ez mind csak mellébeszélés, mert Roosevelt a jaltai konferencián (1945. feb 4—11.) Európának a Stettin—Trieszt vonaltól keletre eső részét a Szovjetuniónak ajándékozta. Az ott kötött szerződés, amit a Szovjet ezerszer megszegett, a mai napig érvényben van. Pontosan ennek tudható be az amerikai külpolitika 32 éves szánalmas vergődése és sorozatos kudarca. A jaltai szerződés, amit a helsinki egyezményben (1975. aug.) megerősítettek, a rákfenéje az egész világpolitikának; amíg az fennáll, nem lehet, s nem lesz béke a földön. Ugyanez áll a trianoni békediktátumra (1920. jún. 4.) is, amit 30 évvel ezelőtt Párizsban még tragikus formában megismételtek. Ettől függetlenül, Campbell tanulmánya, akárcsak az egész amerikai külpolitika, tele van ellentmondással és álszenteskedéssel. A csehek 1939. márc. 14-én puskalövés nélkül adták meg magukat — Syrovy tábornok Prágában a Vencel téren teljes díszben, a tábornoki kar élén fogadta a bevonuló német hadsereg parancsnokát, Blaschkovits tábornokot — a cseh ipar olyan példásan szolgálta ki a német hadigépezetet,
