Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-05-01 / 5. szám
1977. május hó *mmKOkf 7. oldal merj el uradnak és békességed lészen.” (Árpád urunk honfoglalásának mintájára.) Azonban itt meg kell állnunk. Ez dokumentum! Mert Heredotos élt a szkíták között egy ideig, ismerte jól szokásaikat, erkölcseiket és figyelmét semmi sem kerülte ki. O szenvedélyesen írta az ókor történelmét, a tőle telhető legnagyobb hűséggel... Herodotos nem említ semmit a “szkita felségjog” elismerése ellenében, mint “békét”. István királyunk alatt elpusztított rovásírással megörökített okmányainkban annyi, hogy Árpád lugálunk a Szvatopluk által neki felajánlott korsó víz és kosár föld ellenében (sőt talán ezen aktus előtt még) egy felkantározott lovat adott Szvatopluknak “ajándékba”... Őseink vezérei matematikai pontossággal és nem minden malicia nélkül határozták meg hadi és politikai cselekményeik körülményeit. Árpád urunk itt valami egészen különös politikai “taktikát” követett... Felkantározott lovat adott ajándékba Szvatopluknak. Árpád apánk “útilaput” kötött Szvatopluk lábai alá — mert őt és szűkebb körét “tér-idegen” betolakodott elemekként kezelte, kiknek távozniuk kellett a megadás után. De nem a Felvidék népét, kiket avar testvéreiként ismert el a magyar. Történelmünkben nagyon sok lényeges epizód felületesen van elbeszélve. Azért beszél I István király az “Intelme”-iben “egy nyelvű” országról, mert ott valóban mindenki magyarul beszélt akkor. A mi magyarul beszélő avar felvidéki lakosságunk az ott maradhatott gyér szlovák-morva “megkegyelmezett” elemektől akkor kerülhetett ismét a szlovák-nyelv hatáskörébe, mert, mint idegenekben, István inkább megbízott a szlovákokban, a magyar nyelvű avarok fölé rendelve őket, hogy ezzel is eggyel több nyelvet beszéltessen az országgá alacsonyított nemzete körében. íme, egy másik példa Herodotos írásaiban a szkíták hadviselő taktikájáról: Dárius Aquémenid perzsa király 516-512 K.e.-ig a hatalmas kiterjedésű Szkíta Birodalmat megtámadta, hogy uralma alá hajtsa. A hadjáratra nézve és az azt követő perzsa vereségre, Herodotos a következő jellemző epizóddal szolgál: Dárius 800 idomított indiai harci elefánttal, harmincezer kétpupu tevével és kétezer nehéz ló által húzott harci-kocsival tört be Szkytiába... A Királyi Szkyták által vezetett turáni lovas haderő éjjel és nappal egyaránt — gyors és véres rajtaütésekkel a végletekig csigázta Dárius nagy, kompakt, csak nehezen mozgó hadseregének ellenálló képességét. Dárius mindenképpen döntő csatát akart kierőszakolni a szkita vezér-horkától. így felelt neki a királyi szkita: “Mi szkíták — ó Perzsa, kik nem élünk már kőházakban, megművelt földjeink sincsennek ennélfogva, mint Neked, akkor és ott választjuk meg a döntő csata napját, amikor és ahol az nekünk tetszik. De ha Neked ez nagyon sürgős, tegyél róla, hogy türelmünkkel visszaélj... Tudnod kell, hogy mindennél többre becsüljük dicső őseink hamvainak nyughelyeit. Próbálj közelükbe férkőzni, hogy azokat profanizáld... Akkor gyorsan megismered majd karjaink és fegyvereink hatalmát. Addig azonban ott súlytunk Reád, ó Perzsa, amikor és ahol az nekünk alkalmasnak tűnik.” Herodotos írja még, hogy a Duna vonala elérése előtt, az ottani döntő vereség után megtizedelve visszaözönlő perzsa hadseregnek csak egy véres, kiéhezett, rongyos és beteg töredéke érte el a megmentő kaukázusi tengerpart átjárót... (Az ó-görög történetíró leírása jellemzi őseink magasfokú haditudományát és taktikáját; a lehető legkisebb saját vesztességgel kell az ellenséget megverni, az ő lehető legnagyobb vesztességével.) A mi fajtánk ősidők óta különbözik a többi népektől, szellemben és talán külsőben is. Ezért félték, csodálták és gyűlölték egy időben. Még Herodotos is, a szkítákról írva, nem tudta megtagadni “görög” mivoltát, pedig nagyon igyekezett tárgyilagos lenni. A saját népe számára mégis torzított, ahol csak tudott. így áll ez, a szkíta népek mesebeli gazdagsága és művészi érzékeinek fejlettsége tekintetében is. Ebből az Enciklopédiából is szándékos torzítás kerül a napvilágra Herodotos adatai alapján. És könnyen lehet a szándékos torzítást leleplezni... Az ó-görög történész ugyanis a pazar értékű és szépségű szkíta arany- és ezüstművesek kézi alkotásait “legalább részben” a Krim félszigeti Olbia görög gyarmat állítólagos ötvösei számlájára akarta írni... Ok szkíta uralom alatt élve csak nekik dolgoztak. De mit...? Legfeljebb csak részben — végrehajtó munkásaivá váltak a szkíta művészeknek. Mert azok a dúsgazdag leletek, melyekkel a Szovjetunió rendezett kiállítást a területein talált és feltárt szkíta sírokból az USA 200 éves önállósági ünnepségein, ízlésben és formában teljesen különböznek a világszerte ismert ó-görög leletektől. A legmegdöbbentőbb ellenérv azonban nem ez: Sir Leonard Wooley és amerikai régészkollegái ebben a koronatanúk. Az első világháború utáni húszas években az ős Ur városi Zigguratok lefelé feltárt királysírjaiból — hatezer éves különleges szépségű női ékszereket és királyi arany sisakokat, dísztárgyakat ástak ki. Ezek ízlésben és kivitelben vetekedtek az egyiptomi Nefertiti és Tutenkhamon szarkofágok ékszereivel, pedig a sumer leletek alkotásuk korával több, mint ezer évvel régebbiek voltak az egyiptomiakénál. Mintha a mi hazai László Gyula régészünk által az utóbbi húsz évek alatt kiásott honfoglaláskori sírokban talált szkítamagyar ékszerek tökéletesebbek lennének pl. a világszerte ismert párizsi Jacques Cartier legújabb remekeinél, technikai kivitelben, minőségben és ízlésben. Lady Shub-ad-nak nevezte el Wooley a hatezer évvel előbb élt sumer királynét (Abagi király feleségét) ékszereinek káprázatos pompája miatt... Herodotos torzítása nyilvánvaló a saját népe javára. A Zigguratok káprázatos ékszereit akkor remekelték a sumer őseink művészei, amikor az athéni Akropolis és Parthenon építkezési helyeinek szikláin még csak keresztes viperák sütkérezhettek, vagy vadkecskék szökdécselhettek. A sumer kultúra, mint minden más előrehaladott civilizáció, fejlett ízlést hozott magával, mely sok más egyebeken kívül, a magasabb igényeket kielégítendő ékszer-kézműves iparban is megnyilvánult. Az ősi Ur városban, az ó-görög történetíró kora és utazásai előtt, 484-425-ben Kr.e. közel négyezer évvel, központifűtéses 5-6 szobás emeletes házak százával voltak, utcai csatornázással, folyóvízzel. Herodotos félremagyarázása nyilvánvaló... Tudnunk kell komoly eszközökkel és méltó keretekben értésére adni a világközvéleménynek a sumer-magyar folytonosság tényét. Képeseknek kell lennünk otthoni és az emigrációban élő honfitársainknak megmagyarázni, mit jelent az, hogy nemzetünk elsikkasztott évezredes “igazi énjét” felfedezték nagyszerű őskutató történészeink és nyelvészeink, hatezer év múlva az elvesztett sumeriai “paradicsom” után. A világközvélemény előtt így ragyog fel a magyar név az őt megillető fényében. Új szellemi és lelki erőre kapva így nyerjük vissza az ezer év óta belőlünk kitiport önbizalmunkat. Magunkhoz szívhatjuk vissza a világban szétszórtan élő, tizennégymilliónyi magyart (az otthoniakkal együtt). Új hon-visszafoglalásra indulhatunk el, mert munkánk, kiállásunk sikerével visszanyerhetjük azt a határokat szétfeszítő önbizalmunkat, mellyel Rómától mentes őseink, az elmúlt évezred végén végezték évenkénti éles hadgyakorlataikat az akkor általuk megvetett Nyugat ellen. Büntetésből és nem kalandvágyból hajtották ezeket rendszeresen végre őseink azzal a Nyugattal szemben, mely jogos negyedik honfoglalásunk után, még mielőtt a mi nagy Árpákirályunk alatt békésen berendezkedhettünk volna a sumer-hun-avarmagyar őshazában, minket hadüzenet nélkül megtámadott. Ez az áruló Nyugat, Gyermek Lajos német császár inváziós hadserege képében tört be az alig visszafoglalt őshazába. És akkor kapta őseinktől Nyugat az első büntetést, azáltal, hogy a feléjük eső “lajtai” határainkat az Ens-ig tolták ki, nyugatra... Büntetésből és előrelátásból indultak el őseink az évenként megismétlődő éles hadgyakorlatokra nyugat felé, ahonnan őket a váratlan támadás érte. És több táltos-mágusunkat is magukkal vitték ezekre a büntető manőverekre, hogy a sumer tudás népe hűséges tanítómestereinek és csoda-orvosainak a tereptani munkájával “topográfiai kockákban” állítsák össze az ellenségesnek mutatkozó Nyugat térképét. Egy bizonyos. Ha István király trónra léptével úgy elpusztították nagy múltunk történelmének írásait, hogy nyomban utána, idegen, ellenséges, nyugati kolostorok minket gyalázó leírásaiból kellett azt újra megírni, akkor azokkal a felbecsülhetetlen őslevéltárakkal együtt elpusztították őseink évenkénti éles hadgyakorlatainak topográfiai bizonyítékait is. Mert hogyan írhatták a belgiumi és franciaországi kolostorok latinnyelvű analeseikben azt, hogy az országaikba betört és átvonuló magyarok lovashadoszlopai, mint a villámcsapás, csak egyszer sújtanak le egyes vidékekre és utána soha többé nem térnek vissza ugyanoda..., ha nem annak a bizonyítéka, hogy a végigsöpört vidékek már jölvételeztettek a “topográfiai kockákra”? Lesznek olyanok, kik azt mondják — lassan a testtel, álljunk meg, ne túlozzunk. De mi ismét azt válaszoljuk: Lévén a mi magyar nemzetünk az egyetlen Európában, melynek legszentebb hagyományait ékírásos fatáblákra vésve gyalázatos módon összetörték és elégették — mi más eszközökhöz nyúlhatnánk annak helyrehozása érdekében, mint a logika fegyvereihez, illetve eszközeihez? Minden történésnek, minden cselekménynek meg van az oka. Ha táltos-mágusaink annyira birtokában voltak az új hazában is sumeriai asztrológiai-asztronómiai és orvosi tudásuknak, hogy egymás után kerülnek ki a földből otthon, a csonka hazában és Erdélyben, a sikeresen megoperált koponyák, az ezüst lapocskákkal, akkor a bámulatos pontossággal kikalkulált csillagászati számításaik mellett, a “terepfelvételi” tudomány egyszerűen eltörpül. Csak a Duna folyásának a vonala volt többé-kevésbé az állandó út, melyet követtek Nyugat felé, amíg attól északra, vagy délre el nem kanyarodtak, hogy újabb, ismeretlen területeket seperjenek végig; vagy egyenesen folytatták útjukat nyugatnak, az Atlanti-óceán felé... Schleswieg Holsteintől a Pyreneusok vonaláig mindenütt nyomukat lehet találni... A Balkán volt még az egyetlen terület, melyet belevettek stratégiai számításaikba, mert ott is létezett egy katonailag elég erős államalakulat Bizánc; de sem tőlünk közvetlenül északra Lengyelország felé, sem keletre, az orosz fejedelemségek szervezetlen országai felé nem végeztek felderítő, vagy “éles hadgyakorlatokat”, mert onnan támadás sohasem érte őket. Hadviselő magatartásuk, mint a továbbiakban bebizonyítjuk hiteles “kolostori” és “enciklopédiái” adatok alapján, sokkal emberibb volt mindenütt, mint századokkal is később, pápailag “igen katolikusnak” titulált nyugati császárok katonáié... A “Szilágyi-Marczali” nagy Magyar Történelem, valamint a Csóka J. Lajos 1969-ben otthon kiadott “Szent Benedek Fiainak Világtörténete” c. munkája megemlíti, csak futólag, hogy 978-ban, a jelenleg belgiumi Gemblouxi bencés kolostor akkori apátja, a szent életű Vikbert, az akkor arra “pusztító" magyar éles-hadgyakorlatozó lovas sereg előtt hirdette az Úr Jézus evangéliumát. A “vértanúság reményében” prédikált a jó apát, írja Csóka J. Lajos. Azonban mind a “Szilágy}Marczali”, mind pedig Csóka J. Lajos munkája kihagyta a jó Vikbert atya sorsának további ismertetését az ott pusztító vad pogány magyarok karmaiban... Jellemző ez a mi történetírásunk vonalvezetésére... Ha Vikbert atya ott lelte volna a halálát, a barbár magyarok nyilaitól, biztosan szégyenkezve kérnék rájuk, most utólag is, a kénköves villámokat. De nem. Mindkét történelmi munka hallgat, bölcsen hallgat, a jó Vikbert apát sorsa felől, aki pedig onnan egyenesen a Mennyországba akart jutni, a Bemard Shaw által megírt “Androkles és az Oroszlánok” c. szatíra szerint, a gyilkos pogány magyarok által kioltott szent élete jutalmául. Vikbert apát azonban szerencsésen túlélte ezt a súlyos esetét a pogány magyarokkal, mert utána 984-ben ágyban, talán párnák közt halt meg, ugyanott. Házasságunk révén, rokonságba kerültünk a belga római katolikus egyház és a belga diplomáciai külképviselet néhány eminens tagjával. Már több mint egy éve annak, hogy rajtuk keresztül megtudni próbáltuk a gemblouxi bencés kolostor levéltárából a mi nagyszerű hadgyakorlatozó őseink ottani viselt dolgainak egyes részleteit... Az elmúlt év októberében jött meg a válasz. Gembloux környékére a kb. háromezer főnyi lovas magyar hadoszlop 978 augusztus második felében érkezett, miután a La Manche csatorna partjairól elmosódott vonalakban áttekintést nyertek a nagy Angol Sziget partvidékére. Namur-tól nyugatra megszállták az Ardennek egész vonalát, mert ott várták be az északról, batave (holland) vidékről érkezendő másik lovas hadoszlop csatlakozását. (Az itt magyarul visszaadott beszámolót nem a jó Vikbert atya írta, hanem vagy ötven év után, az ő és rendtársai feljegyzései alapján Sigebertus Gemblacensis bencés páter, aki egészen 1112-ig állította össze a gemblouxi kolostor történetét.) Vikbert apát úr valóban hirdette a magyar lovas hadoszlopnak az Úr Jézus evangéliumát, abban a hitben, hogy az életébe fog ez a missziója kerülni, tekintettel a “steppe lovasai” (les cavaliers de la steppe) érkezése előtt már őket megelőző “pogány" hírüket. A gemblouxi apát úr kereste azon a napon a vértanúhalált. A magyar lovashadsereg szemben a kolostor kapujával állt fel arcvonalban (en ligne), néhány száz méterre
