Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-12-01 / 12. szám
1977. december hó «ItTVAKÖkt 11. oldal Magyarországi röpcédula “. . . ISTEN NEVÉBEN MAGYAROK T ROMÁNIA JOGIGÉNYE Erdély területén semmivel sem bizonyítható. A “dákó —román kontinuitás” elméletét 1800-ban Petru Major kreálta, melyet a román történészek ma is kritikátlanul elfogadnak. — Az UNESCO történelmi szakbizottsága pedig elvetette. — Nevüket: blacchos, vlacchos a görögöktől kapták. Jelentése: pásztor. Ezt a népet éppen a görögök kényszerítették a továbbvándorlásra a megbízhatatlanságuk miatt. — A Magyar Király fennhatósága alá tartozó kenézségből alakult 1200-ben a havasalföldi (munténiai) oláh vajdaság, mely a török előrenyomulásig tartott. — A török fennhatóság alól a két vajdaság csak 1878-ban szabadult fel. Ezt megelőzően 1861-ben — még a török uralom alatt — a két román fejedelemség egyesült és megalakult az ún. román állam, melyet a berlini kongresszus is elismert és 1881-ben lett királyság. Ezek alapján történelmi jogigényük nekünk lehetne bizonyos regáti területekre — de minek?! Különös öröm számunkra, ha román részről — ritkán — objektív megnyilatkozással találkozhatunk. Ilyen volt Ghibenescu képviselő, aki 1924- ben ezeket mondta a román kamarában: “Nekünk tisztelnünk kell a magyar történelmet, amelynek részese a mi népünk is és a magyar királyokat, akiknek köszönhetjük politikai, kulturális és gazdasági fejlődésünket." — A győztes nagyhatalmak az ezeréves magyar birodalomból erőszakkal kiszakították Erdélyt és odaadták az alacsony kultúrájú román népnek, minden történelmi jogcím nélkül. Nagy tévedése a mai román történelemtanításnak, hogy ők ajándékozták meg kultúrával a barbárnak minősített magyarokat, mert Lupu Vazul idejéig a két román vajdaságban csak elvétve találni egy glagolita vagy cirill írású egyházi szertartás könyvet. A magyarok ezekkel az írásjelekkel soha nem írtak, de írtak rovással, melynek az eredetét már 7 ezer évre lehet visszavezetni. A történelem-tudomány tisztázta, hogy 1500-ig semmilyen román írott nyelvemlék nincsen. Nagyon lényeges tudni, hogy az első románnyelvű nyomtatott, ún. “Szászvárosi ószövetség”-et (Palia) Geszthy Ferenc dévai zászlós úr költségén Erdélyben nyomtatták, 1582-ben, mely azonban nem a bizánci ortodox biblia alapján készült, hanem a kolozsvári tudós Heltay Gáspár magyar biblia román nyelvű fordítása. Ennek előszava sem oláh származású, személyt, de Báthory Zsigmondot és jeszty Ferencet méltatja. — 1648-ban románnyelvű Újszövetség jelent meg Gyulafehérváron és ezt 1651- ben követte egy románnyelvű zsoltárfordítás, mely ugyancsak a gyulafehérvári Rákóczi nyomdában készült. Ezt követte többek között Szegedi Gergely, Angyalfalvi Sándor Gergely, idős Halics Mihály, Viski János, Gönczi György, Dávid Ferenc, Szenczi Molnár Albert írásainak románnyelvű fordításai. — A Kárpátokon túli románság kultúrája ezekben az időkben mozdulatlan. Nincs iskolájuk, nincs nyomdájuk. Románnyelvet először 1600-ban kezdtek tanítani a gyulafehérvári és a nagyenyedi kollégiumban. Az első magasabb igényű román iskolát erdélyi mintára Lupu vázul moldvai vajda alapította, magyar és olasz szerzetesek bevonásával. — Az első román —latin szótár Pápai Páriz Ferenc vezetésével készült ugyancsak Nagyenyeden! Ezek után nem igényel további bizonyítást, hogy a román kultúrát a magyar ill. erdélyi humanizmus indította útjára. — Joggal következik, hogy mindezért mi volt a hála? Az esztelen mészárlás. Vér, könny, gyász ártatlan magyarok ezrei számára. — A Kolozsvárt nevelkedett Gheorghe Baritiu az Observatioul c. újságban ezt írta: “A magyar szteppék vágták el a románokat a nyugati kultúrától. ” Álljon itt nyers fordításban Balcescu primitív verse: “Hallottam Abrudbánya romjai között egy ifiu, magas termetű, szép havasi lányt, édes és fájó dalt énekelni. Egy ifiu, boldog román lányról énekelt, akit Flórának hívtak, s aki azért volt boldog és szerencsés, mert román volt és itáliai eredetű. Boldog volt, mert nem tudott magyarul. Anyja sem tudott egy szót sem. Boldog volt mert csak azt szerette ami román volt, és esküt tett, hogy sohasem fog magyart szeretni, amíg a földön csak egy román lesz." Ezzel szemben Ady így verselt: “Dunának, Oltnak egy a hangja.” Ezzel összecseng József Attila verse: “Románnak tótnak joga van e honban." A trianoni békekötés után megszületett a népdal, amely segítségével kibuggyant a román nép őszinte öröme: “Kukorica szár nélkül vettünk hazát vér nélkül. ” És ugye ez a fontos. Napjaink jelszava: TISZÁTÓL A DNYESZTERIG. Ezzel és ezekkel szemben egy imának is beillő versike: “Egymás szíves falán, Végzetünk éjén, Mint jeladást a katakombák mélyén, egy néma jelszót kikopogtatunk: ISTEN NEVÉBEN MAGYAROK MARADUNK." Olvasóink szíves figyelmébe Lapunk októberi számának (XVI. évf. 16. szám) 12. oldalán “Szót kér az Olvasó” címszó alatt Kovásznai László Áron levelében — akarva vagy akaratlanul —, de helytelenül idézett Kálnoki-Kis Tibor az MHBK Északamerikai földrész vezető “Néhány szó a tiltakozásról” (Az Újság, 1975. ápr. 11.) c. nyilatkozatából. A nyilatkozat teljes szövegét itt közöljük, s egyben elnézést kérünk Kálnoki-Kis Tibortól és olvasóinktól egyaránt, a * * * NÉHÁNY SZÓ A TILTAKOZÁSRÓL A magyarországi amerikai követségi fogadásokkal kapcsolatban beérkezett kérdésekre az MHBK északamerikai területi vezetője ezúton is válaszol: Az amerikai magyar követ azt teszi, amit kormánya parancsol. Természetes, hogy 1945 április 4 évfordulóját a kommunisták mint magyarországi hatalmuk hivatalos kezdetét ünnepük és képviselőikkel ünnepeltetik. Azok a magyarok gyalázzák meg nemzetünk gyászát, kik hőseink áldozatát, a magyar nép szenvedését elfelejtik és együtt ünnepelnek a követtel. Az emigrációs magyar társadalomnak azokat kell felelőssé tenni, kik a követségi meghívásokat elfogadják, köztünk élnek — nem otthon — és a fogadásokon részt vesznek. Kálnoki-Kis Tibor MHBK Északamerika földrész vezető. Vancouver >r •• n * Magyar összefogás az erdélyi egyházakért! A vancouveri Református Egyház műsoros gyülekezeti est keretében emlékezett a szenvedő erdélyi egyházakra. A rendezvény tiszta jövedelmét a földrengés sújtotta templomok javára utalják át. A közönség soraiban katolikus hitfelekezetűek is szép számban jelentek meg. Baraksó János presbiter vezette a gazdag és nívós műsort. Számosközi László lelkész mondott bevezetőt, majd megható imát. Közreműködtek: Csáky Ibolya művésznő (szavalat), Kutasi Lajosné és Miklós Jolán (ének), Nagy Zsuzsanna (zongora) és Nagy Sándor (klarinét). “Átmentem a Királyhágón” címen Tamási Miklós költő (verseskötete rövidesen megjelenik) tartott lebilincselő előadást erdélyi élményeiről. Szigati Jánosék társaságában érkezett a magyar —román határra. Az átkelés nehézségeit Ilonka asszony székely furfanggal és különféle “csúsztatásokkal” perceken belül megoldotta. Az autóbusz utasai anyaországbeli rokonokat látogató erdélyiek voltak. Általánosan panaszkodtak, hogy a mai Magyarországon sokan azt sem tudják, hogy kik a székelyek. Az egyik látogatót azzal faggatták, hogy miként tanult meg “Romániában” ilyen tökéletesen magyarul. Másikat ezzel a fölkiáltással mutatták be az ismerősöknek: “Csak beszéljetek vele nyugodtan, mert tud magyarul is." Nagyváradon, Kolozsvárott, sajnos, kevés a magyar szó. Nem mintha a magyarok itt teljesen kipusztultak volna, de csak románul tanácsos beszélni. Egy leány arról panaszkodott, hogy nyílt utcán arculcsapták, amikor meggondolatlanul, a “hazátlanok” nyelvén szólalt meg. Mert a magyarok “hazátlanoknak” számítanak őseik földjén. Bárhol magyar szóval érdeklődsz, rögtön megkérdezik: “Milyen kenyeret eszel csavargó?” — jelezve, hogy Románia határain belül csak románul illik és szabad beszélni. A sok szomorú és lehangoló tapasztalat után felüdítő élmény a Székelyföld. Ezt a népet ötvenhét esztendő szörnyű terrorja sem tudta megtörni. Nyolcszázezer székely egy tömegben él és ékes magyar nyelven beszél. A látogatót kitáruló szívvel és testvéri öleléssel fogadják. Az utcán megszólított gyermek, egytől-egyig, büszkén mond magyar verset, vagy énekel magyar dalt. Egy szikár góbé ezzel búcsúzott Tamási Miklóstól: “Hát tegyenek meg odakünn érdekünkben, amit lehet, de miattunk ne búsúljanak. Kitartottunk itt évszázadok viszontagságai között és ha kell, kitartunk még pár évszázadig.” — Magyarok és románok között szinte kiengesztelhetetlen a gyűlölet. Jellemző, hogy a bukaresti helyreállító munkállatokhoz átszállított székelyeket nem lehetett a román munkásokkal együtt dolgoztatni. Mivel a góbék hazavágyakoztak, hát a rájuk szabott munkát nagysietve befejezték. Ennek dacára a prémiumot, természetesen, a románok kapták. Kocsmai italozás során összeszólakozás, majd verekedés támadt. A bukarestiek késre kaptak és leszúrtak két magyart és halálosan megsebesítettek egy másikat. Erre a vér elborította a székelyek agyát, sutba dobtak minden óvatosságot. Elő a csákányt, elő a baltát. Huszonnégy román maradt halva a bukaresti kocsma padlóján. Negyven székely azonnali kivégzését csak a magyar és a szovjet követség erélyes közbelépése akadályozta meg. Szükséges lenne, hogy az emigrációs magyar szervezetek a Vöröskereszt útján érdeklődnének a lefogott székelyek sorsa iránt, mert erélyes tiltakozás hiányában a börtönben egyszerűen agyonverik őket. Több hetes erdélyi tartózkodása alatt, a költőnek módjában volt neves írókkal beszélgetni. Átadta Wass Albert üzenetét egy erdélyi írónak. A nagy író válasza rövid volt és sokatmondó: “Mi itt, ti ott!” — Értsd: ki-ki a maga helyén, ahogy lehet. A MAGYAR MENEKÜLTEKÉRT! KEDVES MAGYAR TESTVÉREK! Az elmúlt évekhez hasonlóan az idén is fölkeresem soraimmal azokat, akik még szívükön viselik az Olaszországban levő magyar menekültek nehéz helyzetét. Sokan szintén végigjárták a várakozásnak, a létbizonytalanságnak és kiszolgáltatottságnak ezt a kálváriáját, amikor be kellett érniük a dél-itáliai meleg éghajlaton ugyan megszokott, de nekünk magyaroknak szokatlan, kalóriában szegényebb táplálkozással; a pénztelenséggel, amikor néha még az is probléma, ha valaki hozzátartozóinak levelet akar küldeni. Ezt a helyzetet akarom enyhíteni jótevőink nagylelkű adományaival. A közelmúltban egynéhány tévedést tartalmazó újságcikket lehetett olvasni, amely szerint pl. az olaszországi menekülttáborokban nagyszerű koszt van (a cikk írója maga is említi, hogy Áldozócsütörtök, azaz ünnep volt — ez azonban nincs mindig!) és a menekültek számára “luxustábor” épülCapuán. Ebből aligha lesz valami, de ha lenne is, ki tudja mikor lesz kész. Addig a menekültek csak a latinai .barakkokban fognak lakni, és éppúgy rá fognak szorulni már révbe jutott honfitársaink támogatására, mint eddig. Ne feledkezzünk el róluk az idén sem! Kiolvasott, szükségtelenné vált szórakoztató és tanulságos magyar nyelvű könyvek küldésével is sok örömet okozhatnak a menekülteknek, akik munkaengedély hiányában nem csak pénztelenségre vannak kárhoztatva, hanem tétlenségre is. Mindkettő sok rossznak lehet és volt már a forrása. Igyekezzünk mindkét nehézségükben segiteni őket, főleg most Karácsonykor! Róma, 1977 Karácsonyára. P. Salamon Z. László OFMCap Comitato Cattolico Ungherese az itáliai magyar menekültek 1—00193 Roma lelkipásztora. Via della Conciliazione, 44 U.I.: Mivel az ajándékcsomagok vámmentesítését lehetővé tevő állami szerv megszűnt, az adományokat lehetőleg pénzbe kérjük. — Előre is hálás köszönet a megértő támogatásért! KEGYELEMTELJES KARÁCSONYT ÉS BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁNOK JÓTEVŐINKNEK!
