Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-12-01 / 12. szám
1977. december hó «imAKöirr 7. oldal KÖNYVISMERTETÉS KOMORÓCZY GÉZA: SUMER ÉS MAGYAR? (MAGVETŐ KIADÓ, “GYORSULÓ IDŐ” SOROZAT, BUDAPEST, 1976. ISBN 263 270 294 8. - 169 old., k80. - Ft 6.50.) (Folytatás előző számunkból) AZ ELSŐ “ELLENTÁBOR” E “fejezetében” Szerzőnk három nevet ad: Mahler Ede, Munkácsi Bernátés Venetianer Lajos. — Mindhárommal már foglalkoztunk, így hozzáfűzéseinket rövidre foghatjuk. Mahler E. nevének ilyeténképpeni említése már önmagában hamisítás: az előbbiekben egyik írásából (A szumer ősnép nemzetisége, l.m.f.) már idéztünk néhány megnyilatkozást. Szerzőnk szavai: “a sumerológiát önállóan nem művelte ugyan, de számon tartotta a nemzetközi kutatás minden eredményét, így a sumer-magyar nyelvrokonítást illető elmarasztaló bírálata a komoly, megbízható szaktudós jól megalapozott ítélete volt” (ism.m. 20—21. old., kiemelések tőlem). — Az előbbi idézetekből már láthattuk, hogy Mahler E. “elmarasztaló ítélete” legfeljebb csak Szerzőnk fantáziájában, méginkább vágyálmaiban létezik. Sokkal feltűnőbb azonban az az “elmarasztaló ítélet”, amelyre Szerzőnk ehelyütt hivatkozik: Országhalom szumér szó? Magyar Nyelvőr 33 (1904) 45—47. old. (Kiemelés a címben.) Ebben Somogyi E. egyik melléfogását bírálja. Lássuk azonban az “elmarasztaló ítéletet”, amely így hangzik: “. . . sőt az az érzésem, hogy nagyon is illetékes részről eredő ellenvetések dacára a szumérek és az uralaltáji nyelvcsaládhoz tartozó népek művelődési elemei, kivált pedig nyelvük között van bizonyos viszony” (id. m. 46. old.). — Igaz, utána módszertani ellenvetéseket tesz, amelyek a tudomány akkori állása szerint helytállóak. (Ne feledjük: e sorokat 73 évvel ezelőtt írták, Munkácsi hírhedt akadémiai bírálatával egyidőben — amellyel pedig, az idézet tanúsága szerint szembehelyezkedik!) — Ennyi elég, hogy lássuk a szándékos ferdítést! De Mahler E. emlékének tartozunk e ferdítés helyesbítésével. Ö ugyanis — amint itt is — nem “elmarasztal”, hanem építő kritikát gyakorol: vadhajtást nyeseget! Az összecsengésre alkotott szó ugyanis a magyarban is értelmetlen, önkényes szóösszetétel. Hogy ez ellen szót emelt: helyes volt. — Annál meglepőbb, hogy a legutolsó időkig Magyarországon senki szót nem emelt ennek méltó párjára, az ugyanígy csak összecsengésre épített, lehetetlen “finn” mondat ügyében: “kala uiskelee elävänä vesien alia”. Ezt nemhogy kipellengérezték volna, de iskoláinkban tanították! “Elmarasztalása” is csak nemrégiben történt meg, Csőke S.: A manipulált mondat, A Nap Fiai 11 (1973), 125—128. old. írásában. Munkácsi B. szereplésével már foglalkoztunk. — Itt elég, hogy maga Szerzőnk is elismeri, nem a szumír, hanem az akkád érdekelte elsősorban. Érthetően: zsidó ember lévén, a sémita akkád könnyebben esett neki. — Szerzőnk méltatása: “. . . a módszer tisztasága jellemezte: ő jövevényszavakat vizsgált, s nem a nyelvrokonság délibábja után futott” (ism.m. 21. old.). — Hogy a “jövevényszavak” keresgélése mennyiben azonos “a módszer tisztaságával”, nem tudjuk. Talán azért, mert ezzel a módszerrel sikerült bölcs nyelvészeinknek “tiszta munkát” végezniük, s “jövevényszóként” elajándékozgatniuk nyelvünk csaknem teljes szókincsét a szélrózsa minden irányába? — Akkor ugyanis: értjük! Szumírral Munkácsi nem foglalkozott — hacsak nem tekinthetjük hírhedt akadémiai véleményét, amellyel a kutatást megbénította “szumirológiai tevékenységnek”. Eszerint tehát valóban nem “a nyelvrokonság délibábja után”, hanem sokkalinkább “a nyelvrokonság lidércnyomása elől” futott — éspedig sokkal eredményesebben, mint maga Halévy: mert Munkácsi szelleme még ma is kísért! Venetianer Lajost illetőleg: szumirológiai “munkálkodása” kimerült a Galgóczyval folytatott “tigin”-vitában. A “népes ellentábor” tehát végeredményben: egy személyből állt. Ez az egy azonban egymagában több kárt tett, mint bárki más. A nemzetközi szumirológiának azzal, hogy mindenestől kikapcsolta a kutatásból a magyarokat — a magyar tudományok egyetemességének pedig azzal, hogy egy tudományos diszciplínát kikapcsolt kutatási irányából. Kmoskó Mihály (1876—1931) említése pedig, éspedig éppen itt, egyenesen kegyeletsértő. Hogy ő “nem ide tartozott”, Szerzőnk is beismerni kénytelen (ism.m. 22. old.). Az az ügyefogyott megállapítás pedig, hogy “a ‘sumer-magyarológusok’ táborába sohasem állt be” (u. ott), igen egyszerűen megmagyarázható azzal, hogy ilyesmit aligha tehetett volna — hiszen ezt a “fogalmat” csak Szerzőnk agyalta ki, 1976-ban! ADY ÉS ZEMPLÉNI Bízvást elintézhetnénk a kérdést azzal, hogy ez nem tartozik a tárgyhoz. Sem az asszirológiához, sem a szumír-magyar nyelvhasonlításhoz, a kutatástörténethez is csak lazán. Az utóbbit nem tekinthetjük teljesen nemlegesnek. Köztudomású, hogy minden jelentős szellemi irányzatnak megvan a maga irodalmi vetülete, sőt éppen sokszor a nagy, egész nemzetet sőt emberiséget megmozgató eszmék első hordozói, terjesztői a költők és írók. E jelenségek vizsgálata tehát fontos kultúrtörténeti felismerésekkel járhat. Itt, e pontban Szerzőnk írásának pozitív haszna van: lehet ugyan, hogy akaratán kívül, de felvetett egy olyan kutatási irányt, amellyel eddig nemigen foglalkoztak, s amellyel foglalkoznunk kell. Kár csupán az, hogy ezek az érdekes fejtegetések nem önállóan jelentek meg, rendesen kidolgozva, hanem egy ilyen negatív-destruktív irományba illesztve, ahol ezeknek végeredményben semmi keresnivalójuk. Annak az olvasónak pedig, aki e kérdések irodalmi vetületével akar foglalkozni, ajánlhatjuk B. Kovács Fréda: A halhatatlan harcos (Budapest, 1944) c. regényét. A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI KOR E szakasz ismertetésénél megint módszertani szempontból kell kifogást emelnünk. Még kutatás történeti ismertetést sem szabad kiszakítani az érintett kor általános, főképp politikai és gazdasági történetéből. Szerzőnk ezt teszi. Meg sem említve az időszak bonyolult korképét, s még az általános tudománytörténeti vonatkozásokat sem érintve, egyedül a szumirológiai kutatást ragadja ki. Az eredmény tehát: torzkép. Nem végezhetjük el egy ismertetés keretében azt, amit maga a szerző elmulasztott. Csupán azon nemzeti élmény-anyag rövid felsorolására szorítkozhatunk, amelyek a kor szellemi életét is befolyásolták. Öregebbjeink még jól emlékeznek azokra az időkre és a részletekre, amelyeket nem írtak a történelemkönyvekbe — fiatalabbjaink azonban az idősebbek töredékes elbeszéléseiből összefüggő képet alig alkothatnak. Szerzőnk részére mentségül elkönyvelhetjük, hogy otthon erről a korról beszélni ma “nem illik”, és kellemetlen. E mentség azonban erősen elveszti értékét, ha Szerzőnk megfogalmazását nézzük, s erősen az az érzésünk támad, hogy itt sem hiányossággal, hanem szándékos kihagyással van dolgunk. A torzkép tehát: torzítás eredménye. Csak éppen megemlítjük tehát mindazt, ami a kor szellemi életét befolyásolta: az összeomlást, a forradalmat, a tanácsköztársaságot, a főváros és az ország keleti felének oláh-megszállását; majd a rend helyreállítását követte a békediktátum, az ország embertelen megcsonkítása és ennek velejárói: a hónapokig, sőt évekig vagonlakásokban nyomorgó menekülttömegek, az infláció, a B-listák; majd a szanálás után az általános gazdasági válság, a diplomás villamoskalauzok és szellemi ínségmunkások szomorú korát. S a legnehezebb idők elmúltával, amikor az ország és népe lassan erőre kaphatott volna, jött az újabb háború, annak tragikus végével. Mindezek legalább vázlatos érintése szükséges lett volna. így az, amit kapunk, több mint hiányos. Szerzőnk összekeresgélt egy csomó nevet, olyanokét, akiknek írásaiban valamiféle szumír vonatkozás található. Mivel ezek mind turánisták, ezekre mennydörög. Közli itt, hogy a turánizmus számos részre bomlott, s a szumír vonatkozások a másféle irányok mellett legfeljebb mellékesen jutottak figyelemhez. Összefoglaló korkép birtokában láthatjuk, ez nem is lehetett másként. Az összeomlás, forradalom, országcsonkítás, infláció, minden kísérőjelenségével igen hátráltatóan hatott a tudományos életre. Noha kultuszkormányaink dicséretes igyekezettel, s az adott lehetőségeken belül igen szép eredménnyel küzdötték le a nehézségeket, s a tudományos tevékenység újból megindult, mégis a nehéz helyzet nem tette lehetővé, hogy minden úgy haladjon, ahogyan kellett volna. Hozzájárult ehhez a gazdasági okokból eredt nehézségekhez még az is, hogy az uralkodó szellemi irányzat is ugyanaz maradt, mint régente volt, a tudományos hierarchia szelleme mitsem változott. Ez érthető is: a régi szellemi vezetők, akadémiai tagok, egyetemi tanárok helyükön maradtak, s folytatták tevékenységüket ott és úgy, ahogyan az összeomlás előtt abbahagyták. Ez a helyzet a nemzedékek váltódásával sem változott, hiszen mestereik nyomába azok tanítványai léptek. Ezt a hivatalos szellemet pedig a megmerevedett tudományos dogma jellemezte, és ez a hierarchia más szellemi, mégkevésbé tudományos irányzatot nem tűrt meg. Természetes következmény tehát, hogy a hivatalostól eltérő minden más irányt csakis magánemberek, magán-kutatók képviselhették. Ezek pedig, ki-ki a maga lehetőségét hasznosítva, fejtették ki kutatótevékenységüket. Akinek távoli utazásra volt módja (mint Zajti Ferenc Indiába, Baráthosi Balogh Benedek Japánba stb.), az saját utazásainak eredményeiről számolt be az érdeklődő nagyközönségnek. Hogy egy magyar utazó egyezéseket figyel meg, természetes, valamint az is, hogy nézetét, véleményét saját megfigyeléseire alapozza. Ez a nézet természetszerűleg el kell térjen másoknak másutt tett megfigyeléseiből leszűrt eredményeitől. De mi sem természetesebb, hogy bármelyik így kialakult új nézet legelsősorban — s leggyökeresebben — a “hivatalos” nézetektől tért el. A hivatalos irányzat ugyanis mindeme területeken soha nem kutatott, kutatni nem is akart, sőt azt is gátolni igyekezett, hogy ott más kutasson. — A hivatalosok fölényeskedő hangneme természetesen vitákat szült, amelyek nemcsak elmérgesedtek, de a turánista szemléletet egyre inkább elidegenítette a hivatalos nézeteket valló köröktől. Ezek pedig, ahelyett, hogy az új kutatási eredményeket hasznositották volna, inkább teljesen elszigetelték magukat. S ez a helyzet máig sem változott! Amint látjuk tehát, a turánizmus — ha így nevezhetjük — nem “bomlott több irányzatra”, hanem több irányban működött. Látóköre, s érdeklődési köre tehát, az elszigetelt hivatalos iránnyal ellentétben, egyre bővült, gazdagodott. A dolgok ilyenténképpeni ismeretében tehát szintén természetes, hogy a szumir irány csak egyik kutatási irányt képviselhette. (A művelt Olvasónak nem kell fejtegetnünk — talán még Szerzőnk is megérti —, hogy pl. egy japáni utazás aligha hozhat közvetlen szumír eredményeket; legalábbis tudásunk mai állása szerint.) Nem fűzünk megjegyzéseket a Szerzőnk által felsorolt nevekhez. Felsorolásuk (ism. m. 27. old.), s méginkább fontosabb munkáik megemlítése (1.: ism.m. 130—131. old., ad 27. old. 2—24. sorok) lényeges az érdeklődő olvasó szempontjából. Kivételt Mészáros Gyulával kell tennünk azért, mert példája annak, hogy még egy “hivatalos” állás sem védte meg azokat, akik a dogmatikusok előírásaitól eltértek. Szerzőnk által is említett munkája (Kelet-Európa néptörténete, II. Chatiak és skythák., Szeged, 1938., 2 füzetben; 1.: ism.m. 131. old., ad 27. old. 20. sor), pedig iskolapéldája a széles alapokon fel-