Szittyakürt, 1976 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1976-05-01 / 5. szám
1976. május hó «IttVAKÖftt 5. oldal DR. ZA KAR ANDRÁS: A MAGYAR ÉS VELÜK ROKON NÉPEK AZ EGYHÁZTÖRTÉNELEM SZÍNTERÉN Általában köztudott, hogy a történettudománynak feladata nemcsak a külső események lerögzítése, hanem az egyes korok, népek felfogásának, gondolatáramoknak forrásait és ezek hatásait is fel kell kutatnia és ismertetnie. A gyakorlatban azonban ha mindenütt meg is teszik ezt (például budhizmus, kereszténység, mohamedánizmus esetében stb.) a zsidóság gondolatvilágát hallgatással elmellőzik. Legfeljebb az ószövetségi zsidóság esetében térnek ki erre, de már a talmudi zsidó gondolkozásmód ismertetését teljesen elhallgatják. Ebből pedig veszedelmes egyoldalúság születik meg. A Római Birodalom bomlásával az apáról —fiúra öröklődő talmudi magyarázat előbb szóban, a hatodik századtól kezdve írásban is továbbadódik és észrevétlen irányítója, szervezője a zsidó tőkéseknek. A Talmud megengedi a nemzsidó becsapását, a nemzsidó előtt tett ígéret, fogadalom, eskü, kijelentés érvénytelen a Talmud szerint, ha az év elején ezt a szándékát egy zsidó megfogalmazza stb. E sorok írója egy másik munkában részletesen ismerteti ezt a gondolkodásmódot, ideológiát, melyet csak az ismer meg, aki átolvassa a teljes Talmudot. (például Lazarus Goldschmidt: Der Babilonische Talmud 1929 — 36). Legtöbb Talmudkiadás (például a legújabb NSZK —beli is) csak kedvező megállapításokat tartalmazó szemelvény. De még ebben az utóbbi munkában is benne áll, hogy a zsidó az állam törvényeit kötelezőnek ismeri el, ha azok nincsenek ellentétben a Talmuddal! Vagyis állampolgári kivételezettséget biztosít magának saját értelmezése szerint az emberi jogegyenlőség nyilvános meghirdetése és elismerése korában is! Mennyivel inkább megtehette ezt a kereszténységet valló merovingi birodalomban, ahol zsidóüldözésnek minősíthetett minden akár központi, akár egyéni intézkedést, mely — véleménye szerint — nem adta meg vagy nem ismerte el az “uralkodó nép” —ként magának kisajátított jogokat. A nagy pénzemberek tervszerűen rászálltak egy törzsfőre vagy fejedelemre és újabb és újabb háborúkba sodorva őket a kölcsönzött pénzeiket búsásan visszakapták az összeharácsolt zsákmányból. Közben a maguk érdekeinek megfelelően építették ki az egyes országok, birodalmak nemzetközi kapcsolatait. Ebben pedig a fejedelmi családok összeházasítása jelentős szerepet kapott. Mikor azután egy nép vagy fejedelmi család züllésnek indult, kellő időben egy másik népre vagy családra rakták az igát, hogy az nekik szolgáljon. így váltotta fel a merovingeket még hivatalos uralkodásuk alatt a karolingok felfelé emelkedő hatalma. Előbb ezek az utóbbiak csak udvarmesterek voltak, az udvari nép főnökei. Később más, országos ügyeket is bíztak reájuk az uralkodók sőt az udvar jelentős személyei is. Ezek között elsősorban a pénzemberek szerepeltek. így áttételesen a katonai felszerelések biztosítása ellenében a hadsereg és az országos politika háttérben meghúzódó urai lettek a bankárok. így uralkodott huszonhét évig heristali Pipin palotagróf is a pápák buzgó támogatója, bölcs uralkodója népének, gyakorlatilag annak királya már a merovingok kora végén. Az avar követek többször megfordultak a frank udvarmesterek palotájában annál is inkább, mert a szászokkal szemben történt katonai beavatkozásaikkal többször könnyítettek a frankok szorult helyzetén, akikkel időnként határaik találkoztak. Az első avar hullám kritikus időszakában, 630 táján, nyugati határukon három évtizedig tartó szláv államot alakított egy Samo nevű frank kereskedő. Csehszlovák történészek szerint Samo, tulajdonképpen Sámual, a frank fennhatóság érdekeit szolgálta. A frank szövetség különösen jelentőségteljessé vált az avarok számára a 670 táján beérkezett második avar hullám kapcsán. A régi hagyomány teljesen valószínűvé válik az avar kérdés alaposabb vizsgálatánál. Egyik avar követjárás idején egy frank udvari előkelőség a küldöttség egy nőtagját vette el feleségül és az ő gyermekük lett Martell Károly. Ez a név, Károly eddig a frankoknál ismeretlen volt. Az avaroknál viszont a kara—ulu vagyis fekete ölyv jól ismert cimerállatként szerepelt. “Az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket, hadakat sodort a Kárpát —medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le” — állapítja meg László (1974, 207). Az úgynevezett “kalandozások” idején a magyarok a korábbi frank kapcsolatok felújításának a lehetőségeit is kipuhatolták. Ezek a hadjá-III. RÉSZ rátok, különböző szövetségek keretében, felderíttő és diplomáciai jelentőséggel is bírtak, mint azt Padányi és Földváry tanulmányai igazolták. Még nagyobb szükség volt ezekre és még kisebb ellenállásba ütköztek az ilyen vállakózások az avarok esetében, akik viszont a hun birodalom szövetségi keretének helyreállítása után puhatolóztak a nyugati fejedelemségek udvaraiban. Több helyen sikerült is egyes népeket vagy országrészeket hűbéres fejedelemségek láncolatába vonni. így szűnt meg Samo frank hűbéri tartománya, alakultak meg a mai Ausztria területén hűbéres avar fejedelemségek, sőt a svájci völgyekben visszamaradt hunokkal közvetlenül kapcsolatok teremtődtek meg (V.ö.: Fischer), majd legtöbbet emlegetett avar hűbéreseként ismeretessek a longobárdok. Sok esetben ezeknek a hűbéres tartománynak avar volt a fejedelmi családja és udvartartása. Az avar követjárások nyomán világossá vált a kagán vezéri kara előtt, hogy a Bizánc felől erősödő nyomás, az avarok által leigázott népek lázadása miatt is a Donig elnyúló keleti területeiket fokozatosan elvesztve nyugaton, diplomatikusabb módszerekkel szövetségi hálózat kiépítésével pótolhatják. A griffes — indás második avar hullám, melyet László által feltárt bizonyítékok alapján első magyar honfoglalásnak is nevezhetünk, a kaukázusi vezető réteg segítségével hatékonyabb és központosítottabb államszervezésbe fogott. Az avar követek az ősi keleti hadi tudomány, a lovasszerszámok, ötvös —művek, erőd építés stb. terén valami ujjat hoztak Nyugat —Európába és tudásukat megosztották a szövetségi viszonyukba bevont fejedelmi udvarokkal. Valószínű, hogy az akkor hatalmas lovas seregekkel Dél—Franciaország felől támadó arabokkal szemben a frank udvarmesterek szívesen látták az avarokat és felhasználták tanácsaikat. Amikor más Bordeaux is elesett, rendkívül veszélyessé vált a helyzet egész Európára. “A muzulmán történetírók szerint minden képzeletet felülmúló zsákmányra tettek szert benne a győzők.” A közkatona is topázokat, smaragdokat kapott osztályrészében, nem is szólva az aranyról, amely csekélységnek tűnt fel ez esetben” (Ribáry IV.132). Martell Károly nagy szövetséges sereggel ment az arab sereg ellen, melyet Abdel—Roman spanyolországi helytartó vezetett és 70,000 főt tett kis. A döntő csata Poitier táján folyt le, 732-ben. A nyugat — európai sereg zárt sorokban állt “mint szilárd falak vagy jéghegyek” az arabb lovasság támadásaival szemben. A lovasság mozgékonyabb volta miatt azonban kilátástalan volt a gyalogság győzelme. Ekkor egy kis csapat megtámadta az ellenséges tábort a harcvonal mögött, mire az arabok visszafordultak megvédeni az ott felhalmozott roppant zsákmányt. Ez a nem várt hadmozdulat megzavarta az arabok egész seregét és a rettenetes dött, csaknem az egész arab sereg ott veszett. A korabeli haditechnika és a gyakori avar követjárások ismeretében nem járhatunk messze a valóságtól, amikor a döntő stratégiai lépés kitervelését és megvalósításának vezetését egy avar küldöttségnek tulajdonítjuk. Nyugateurópában ilyen haditettekkel szemben még kétszáz év múlva is csak sokára tanulták meg a védekezést a magyarok esetében. Ilyen előzmények eléggé indokolhatták, hagy Martell Károly halála után fia, Pipin, éppen vezető tanácsosai javaslatára, Magyarországból, a fejedelem udvarából kérjen feleséget magának. Ahhoz sem kell különösebb képzelőtehetség, hogy ezzel a tervvel szemben voltak aggályok, sőt talán ellenlépések, cselszövések is. Figyeljük meg, mit mond a történelem: “Tekintélye (ti. heristalli Pipiné) annyira növekedett, hogy örökölhetővé tehette a palota-grófi méltóságot családjában. Neje Plectrud gyámsága alatt unokájára, Theodoaldra hagyta azt, mellőzésével második — az egyház által törvénytelennek tekintett — neje gyermekének, a máris vitézi hírben álló Károlynak. Özvegye börtönbe vetteté a kiskorú palotagróf e versenytársát, de az asszonyi uralomtól idegenkedő austrasiaiak kiszabadíták és királyuk gyanánt üdvözölték Károlyt.” (Ribáry IV. 131). Károly csak sereget gyűjtve tudott győzni ellenfelein annak idején. Lehettek tehát ellenségei, akik most legalább fiának királysága ellen törtek. A cselszövő meroving-ház környezetében is — a történelmi példák alapján — lehettek olyan erők, melyek nem nézték jó szemmel az egykori udvarmesterek hatalmának megnövekedését. Végül, ami még inkább valószínű, az eddig is háttérben uralkodó pénzemberek nem láttak szívesen egy avar királyi kapcsolat szövődését, mely további mesterkedéseiknek gátat szabott volna. Ezért ugyanúgy szemben álltak a tervvel, mint azok, akik Attilát sem kívánták, ugyanolyan okokból Európa uralkodójának elfogadni. így a Berta történet minden részlete egyre valószerűtlenebbnek tűnik. Az olyan cselszövés, amilyent Bertával kapcsolatban kiterveltek, alkalmasnak látszott arra, hogy minden feltűnés nélkül a pénzemberek kerüljenek hatalomra a Karoling-házban is. Lehet, hogy a komorna kiválasztása is már az ő terveik szerint történt, aki vállalta is szerepét, mikor az idő arra eljön. Az, hogy leánya Aliste pénzéhesnek, kapzsinak, adókkal sanyargatónak bizonyult a frank közvélemény előtt, szoros kapcsolatot árul el a talmudista körökkel. Mindezt nyomatékozza az a tény, és ez már ismét történeti tény, hogy Nagy Károly pénzügyminisztere zsidó volt, ami akkor is egyet jelentett a talmudistával Frankhonban. Pipin halála után, legalábbis részben, tehát ezek a körök elérték céljukat. Igaz, ezt szörnyű mészárlások mutatják amilyenek Pipin idejében nem voltak ismeretessek. Mint láttuk, Pipin alatt a diplomácia és a pápai tárgyalások voltak uralkodók. Nagy Károly 772-ben kezdte meg véres háborúját, a Rajna és az Elba közötti szászok ellen. Rákövetkező évben elhunyt édesanyja, Berta, mintegy nem akarva látni fia pusztításait. 778-ban maga vezette az arabok elleni hadjáratát. Saragossától azonban már vissza kellett fordulnia az erős ellenállás miatt és a felajánlott “roppant aranyösszeg” fejében. Visszavonulás közben az arab támadások során az utóvégi csapat teljesen elvérzett. Erről szól a “Róland ének”. Károlynak nyomban az újabb szász felkelés ellen kellett fordulnia, melynek csak nagy kegyetlenséggel végbevitt pusztítások után a Widukind vezérrel kötött béke vetett véget (785). Ezután a közben fellázadt bajorok ellen fordult. Tassiló felesége, Liutberga, a Nagy Károly által koronájától megfosztott longobárd királynak, Desideriusnak volt a leánya. Ez rávette férjét, a bajor herceget, Tassilót, hogy szövetkezzék a szomszédos avarokkal. 788-ban Nagy Károly hűtlenség vádjával halálra ítéltette a herceget, de megkegyelmezett neki. Hercegségét, azonban grófságokra osztva, királyi hivatalnokok igazgatása alatt bekebelezte a frank birodalomba. “A gyökerében elfojtott bajor—avar szövetség volt közvetlen oka az avarok első betöréseinek s a frank birodalommal folytatott hosszas harcainak, melyek csak az avar állam teljes bukásával értek véget.” (Ribáry IV. 150). A kilenc évig folyt frank hadjárat az avarok ellen mérthetlen mennyiségű kincshez juttatta a frank pénzügyminisztert, aki az avar foglyokat rabszolgáknak adatta el és az avar lakosságot szláv hűbéresek felügyelete alá rendelte, ahol ilyenek voltak: “A rég elfojtott bosszúszomj vad kitörésével rontottak az avar nép roncsaira e törzsek, felégették falvaikat, elpusztították azt is, amit a hosszas frank háború még megkímélt” (Ribáry IV, 181). A védtelen és már 803-tól a frank birodalommal békében élő avarok elleni, alattomos és lesből folytatott gyilkolások és rablásokkal szemben, maga a frank uralkodó lépett fel, aki az egész avar háborúban sohasem vett személyesen részt. Még a 870. évi verduni szerződés is megemlíti Pannóniában az avarok, azaz hunok országát. Ekkor érik meg a helyzet arra, hogy az Álmos által jól megszervezett, felszerelt és kiképzett magyar szövetséges seregek az avarok megsegítésére bevonuljanak. Attila örökébe. A honfoglalókat az ország lakói hódolattal fogadták az örökség címén. Három helyen volt ellenállás kisszámú várőrség részéről valamennyi a Kárpát —medencén kivülfekvő hatalmi erők megbízásából: Mén —Marót Biharban Bizánc, Nyitrán a morva vezér a morvák, Zalán vezér a bolgár hatalomra hivatkozott. A honfoglalók az avar birodalomban békésen otthont talált valamennyi rokonnépet egységbe szervezték, részt adtak nekik a közhatalomból, magas műveltséget, saját anyanyelv használatát biztosították nekik, amint az eddig is szokásban volt. Később is befogadták a hozzájuk menekülőket, arra azonban nem is gondoltak, hogy akiket befogadtak, azok egyszer majd kirabolják azokat, akik befogadták őket.
