Szittyakürt, 1975 (14. évfolyam, 11. szám)

1975-11-01 / 11. szám

1975 november hó

«iTTVAKOirr

3. oldal

HAZAI MUNKA TÁRSUNK TOLLÁBÓL:

Széljegyzetek egy magyarországi TV-adáshoz

A Magyar Televízió 1975. okt. 18-i “A nyelv világa” c. adása első felében a műsorvezető Sugár András beszélgetett Hajdú Péter, Komoróczy Géza és Bálint Csanád nyelvész ill. régész szakemberekkel a sumér-magyar nyelvrokonság kérdéseiről.

A közönség egy része a nyelvészeti kutatások eddigi szűk körének kitágítását várta ettől az előadástól, annál is inkább, mert Hajdú Péter a Tiszatáj ezévi szeptemberi számában a nemzet közi finnugor kongresszust bevezető cikkében ilyen kijelentéseket tett: “A finnugor stúdiumok kitörése a nyelvhasonlítás . . . bástyái mögül . . . ez napjaink finnugor kutatásainak jellemző fejlődési tendenciája, amelyet egyrészt a komplexitás, másrészt . . . korszerű módszerek érvényesülése különböztet meg a régebbi finnugorisztikától ”, (6.1.) . . . “A régészeti-történeti szekciónak az uráli őstörténet számára leggyümölcsözőbb ülése minden bizonnyal az lesz, amelyet L. Ja. Krizsevszkaja tanulmánya vezet be az Ural-vidék mezőik és neolit kultúrájának déli kapcsolatairól (ezek Kazahsztán, illetve az Arai tó felé utalnak)”. (U.o.) — De foglalkozott Hajdú Péter a sumérmagyar nyelvrokonítással is, amelynek kutatóit “tudományos szektának” nevezte . . . “amelyik a finnugor kutatásokat a Habsburg-hatalom által a magyar nép ősi műveltségének letagadására, meghamisítására és végső elfelejtetésére szervezett és pénzelt mozgalomnak — nemzetközi összeesküvésnek bélyegzi.” (9.1.)

A közönség egy része ugyancsak tudomással bírt az ősnyelvészeti kutatások két szovjet úttörőjének — Illics Szviticsnek és Dolgopolszkijnak — eddigi eredményeiről is. Ezeket többek között Korenchy Éva is ismertette, aki az 1974 augusztusában megrendezett budapesti etimológiai konferencián erről a tárgyról tartott előadást, majd később a Nyelvtudományi Közlemények 1975. évi első számában angol nyelvű tanulmányban ismertette Dolgopolszkij nézeteit az uráli, indoeurópai, kvartéli, semita-hamita, dravida, stb. nyelvek összefüggéseiről és feltehető ősrokonságáról. Itt megjegyzendő, hogy a Dolgopolszkij által “boreális”-nak nevezett ősnyelv hipotézise további kutatásokra ad ösztönzést, így többek között a sumérnyelvi örökség feltárására a különböző ma élő nyelvben, de elsősorban a magyar nyelvben, amelynek sokat keresett, “ismeretlen eredetű ”nek mondott szavai alapos kutatás után jórészt az ősi szumir szavakra vezethetők vissza, olykor teljesen azonos hangképei és tartalommal.

Mindezek ismeretében meg kell állapítani, hogy az október 18-i TV-beszélgetés nagyon hiányos, sőt egyoldalú volt. A három előadó pusztán saját elgondolásait ismertette a sumérosok — Hajdú Péter szerint sumérozók — szektájáról, akiket a hazai sajtóban mindeddig nem engedtek szóhoz jutni, hogy saját maguk mondják el álláspontúkat. Az előadáson a sumérosok egyes állításai egyoldalúan kerültek ismertetésre, az előadók a műsorvezető által feltett kérdéseket is sokszor megkerülték úgy, hogy egész szereplésük inkább a közönség befolyásolásának, mint tudományos eszmecserének tekinthető. De különben is a Televízió nyilvánossága előtt a tudományos álláspontok közötti mérkőzés csak akkor időszerű, ha a sajtóban s így a közvéleményben is már világos kép alakul ki a kérdés lényegéről, az érvekről és az ellenérvekről.

Az előadás azzal kezdődött, hogy — a szerző megnevezése nélkül — felolvasták Csőke Sándor: “A sumér-magyar összehasonlító nyelvtan” (Buenos Aires, 1972) c. munkájának előszavát, majd ugyanennek a szerzőnek “A sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig” (New York, 1969) c. könyvéből egy bekezdést (all. oldalról).

Ezután Hajdú Péter fejtegetése következett, aki elvetette az altáji és a finnugor nyelvnek a sumér rokoni családba való bevonását, mondván: “Természetesen a nyelvtumány, a nyelvész szemével nézve, ez az állítás — azt kell mondanom —, hogy ez nem helytálló. ” Bizonyítása csak a következő volt: “Tudniillik, voltaképpen 18—19. századi módszerekkel igyekeznek bizonyítani a nyelvrokonságot, ami a 20. században már nem megy. ” Ez az általánosító kijelentés bizonyíthatóan téves. Éppen Orbán Árpád suméros volt az, aki a Magyar Nyelvészek II. Nemzetközi Kongresszusán (Szeged, 1972. aug.) mintegy száz főnyi nemzetközi hallgatóság előtt szót emelt az idejét múlta, tudománytalan, két nyelvből kiinduló szórokonosítások ellen, s bebizonyította, hogy az általa “sokszögesnek” elnevezett komplex (vagyis legalább 5-6 nyelvet bevonó és a melléktudományok eredményeit is figyelembe vevő (összetett) vizsgálatokkal lehet csak célt érni. Jellemző a hazai nyelvészet módszereire, hogy Orbán Árpádnak a kinyomtatott kongresszusi műsorban meghirdetett és nagy érdeklődéssel végighallgatott előadását kihagyták a kongresszusi előadások kinyomtatott szövegéből.

Hajdú Péter tehát mindjárt első kijelentéseivel félrevezette a szakmai részletkérdésekben járatlan hallgatóságot. Összességükben lekicsinyelte a hazai és külföldi sumér kutatókat, s így vele tudományos szintű vitát folytatni nem lehet. Mégis annak bemutatására, hogy fejtegetései során milyen további hasonló kijelentéseket tett, folytassuk a vázlatos beszámolót.

A fent idézett egy mondatnyi tudományos álláspont kifejtése után ez következett: “Nem is szólva arról, hogy amint hallottuk, itt különböző politikai kicsengései is vannak a nyilatkozataiknak, a felelősséget a nyelvészek nyakába óhajtják varrni, akár a trianoni határokért, akár a mohácsi vészért is úgy, hogy ezekkel a kérdésekkel én nem foglalkozhatom, mert ez már nem kizárólag a hazai tudomány ügye, hanem az egész nemzetközi tudományosságért, amit támadnak”.

A valóság azonban az, hogy a Csőkétől idézett szöveg csak a trianoni békeszerződés felé vivő út előkészítésével vádolta meg a finnugor nyelvtudományt, s hozzátéve “és a történetírást”. A mohácsi vészért való felelősség kérdése másutt merült fel, éspedig “A magyar őstörténet-kutatás legújabb eredményei” c. tudománypolitikai tanulmányban (Magyar Múlt, 1974. 4. sz.), amelyben utalás történt a Habsburg uralomnak a magyarságra végzetesen káros szerepére. Ez tény, amelyet “az egész nemzetközi tudományosság” kutatási eredményei igazolnak, s melynek rövid összefoglalását elolvashatjuk Hermann Zsuzsanna: “Az 1515. évi Habsburg-Jagelló szerződés” (Bp., 1961, Akadémia) c. munkájában. Ebben a szerző megvilágítja a Fugger-bankház és a vele szövetkezett más európai bankárok talmudista elveken alapuló ténykedéseit, amelyek végső soron Magyarország tönkretételére vezettek. A mohó haszonlesés magatartásából és szemléletéből indult ki a trianoni szerződés is. Erről — illetve a versaillesi szerződésről — 1920-ban már megállapította: “Németországra ráerőszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok, mészárosok békéje volt. Mert kirabolták Németországot és Ausztriát (értsd: Ausztria —Magyarországot). Megfosztották őket az élet minden lehetőségétől, a gyermekeket éhezésre és éhhalálra kárhoztatták, ez hallatlan béke, rabló béke. Tehát, mi is a versaillesi szerződés? Hallatlan béke, rabló béke, mely az emberek tízmillióit, s köztük a legcivilizáltabbakat rabszolgasorba taszítja. Ez nem béke, ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatnak”. (V. I. Lenin Összes Művei, Kossuth, 1974, X. 41. kötet, 334. 1.)

Ugyanilyen bosszúvágy vezette az 1848-as szabadságharc csalárd leverésére, majd a Bach-korszakban a magyar szellemi életet elnyomorító intézkedésekre, köztük a finnugor nyelvtudomány politikai eszközökkel történt erőltetésére, az ellenvélemények kigúnyolására és üldözésére. Tehát ismét nem úgy van, amint Hajdú állítja, hogy a “nyelvészek” vannak vád alá helyezve a mohácsi vészért és Trianonért, hanem ugyanazok a nemzetközi életet behálózó és nyerészkedésre törő sötét erők, amelyek végzetesen befolyásolták a történelem menetét a mohácsi és trianoni tragédiában. Ma már világosabban látjuk a nemzetközi eseményeket sokszor előkészítő romboló erők “eredményeit”. Hajdú Péter nem akar a magyar nyelvészetben az okok feltárásával foglalkozni, s azt “az egész nemzetközi tudományosság” illetékességi körébe utalja. Nem tudhatta, mikor előadását tartotta, hogy éppen előző nap a világpolitika legfőbb iránymutató szerve, az ENSz 3. sz. szociális — humanitárius — kulturális bizottsága

már megbélyegezte a nemzetközi cionizmust, mint “a fajüldözés és faji megkülönböztetés egyik formáját”.

“A sumér-magyar rokonság művelői között — folytatta tovább Hajdú — voltaképp nyelvészt nem találunk. A nyelvészt most olyan értelemben értem, hogy nincs közöttük olyan ember, aki a nyelvelméleti és nyelvhasonlítás-történeti kutatásban képzett. Ugyancsak . . . nincsen közöttük olyan, aki az ókori filológiában és ékírásban járatos.” Ez a kijelentés nem felel meg a valóságnak, mert a magyar sumerológusok között is olyan képzett nyelvészek vannak, mint Kun-Hosszú Sándor (NSzK), Gosztonyi Kálmán (Párizs) és Csőke Sándor (Ausztria), akik egyetemi intézetekben szereztek felsőfokú sumér nyelvészeti kiképzést, és akik erről írásaikban, könyveikben mindenki által ellenőrizhetően tanúságot is tesznek. Hogy ezek és más sumér kutatók műveit Hajdú nem ismeri, ez nem jogosítja fel őt arra, hogy felelőtlenül általánosítson. Mert ugyanakkor Hajdú Péter, majd később Komoróczy Géza — valószínűleg szándékosan — megfeledkezik azokról a különféle nemzetekből kikerült sumér kutatókról és orientalistákról, akik a sumér-magyar nyelvrokonság gondolatát már több száz esztendeje megállapították és hangoztatják. Ezt a tudományos feltételezést nem lehet kizárólag a magyar kutatóknak tulajdonítani és őket — itteni kiszolgáltatott helyzetükben — támadni és gúnyolni, ugyanakkor pedig elhallgatni azt, hogy a rokonság tényét olyan neves külföldi kelet-kutatók állapították meg, mint Rawlinson, Hincks, Oppert, Sayce, Lenormant, stb., Akik annyira jártasak voltak a keleti nyelvekben és az ékírásban, hogy sok ókori történeti feliratot ők fejtettek meg legelőször.

Ez az eljárás teljesen világossá teszi, hogy vagy tudóshoz nem illő tájékozatlanság vagy szándékos félrevezetés volt az előadók célja. Az igazság azonban azonnal kiderül, ha kézbe vesszük dr. Érdy Miklós nagyszerű könyvét: “A sumir-uralaltájimagyar rokonság kutatásának története” (New York, Gilgamesh, 1974). E témakörben páratlan értékű ez a kutatás-történeti mű, amelyhez csatolt gyűjteményben valamennyi — e témával foglalkozó — múlt századbeli kutató tanulmánya hasonmás kiadásban olvasható. Ez a könyv egymagában halomra dönti az előadásban elhangzott “érveket”. De különben is, a felfedezések történetében járatosak azt is jól tudják, hogy amatőr kutatók is jutottak már értékes felfedezésekre, mert nem köti őket a sokszor hamis feltételezések, előítéletek, politikai nyomás, karriervágy és sok más tudományon kívüli szempontok kolonca. Nem az a döntő tehát, hogy valaki hivatalos vagy műkedvelő kutató, hanem az, hogy mit ér a felfedezése és milyen érvei vannak.

Hajdú a sumér-magyar nyelvrokonságot illúziónak, mítosznak nevezi, amely “eszmeileg a hajdani turánizmussal áll szoros kapcsolatban, melynem az volt az ideológiája, hogy egy nemzet jövője a múltban van megalapozva és minél dicsőbb egy nemzetnek a múltja, minél mélyebben nyúlnak vissza a kulturális teljesítményei és erkölcsi értékei, annál ragyogóbb jövő előtt áll. Hát ez egy naív elképzelés, egy nagyon naív történetszemlélet és egy hamis történelmi tudatot alkot az emberekben”. Eddig Hajdú. A valóságban a turánizmusnak nem ez volt az alapgondolata, hanem kifejezetten a turáni népek jogos önbecsülését akarta felébreszteni a minden más nemzeti öntudatot elsorvasztó túlzó iranizmussal szemben. Irán és Túrán egyértékű történeti tényén és hagyományán állva a turánizmus az indo-európai, főleg német nyelvészek és történészek egyoldalúságainak, sőt ferdítéseinek a hatására és annak ellensúlyozására született meg. Ez a germániszta szemlélet hatott Bach rendőrminiszteren keresztül Ausztriában is a keleti ősi kultúrák s elsősorban a jogos magyar nemzeti érzés lebecsülésére, sőt lerombolására, egy nagy-német birodalom álmának megvalósítása érdekében. A turánizmus ezzel a nyomással szemben védekezett, s ezért nem “naív elképzelés” volt, hanem a szükség parancsolta ellentámadás a minden téren — irodalomban, nyelvészetben, történelmi szemléletben és a politikában is jelentkező német történelemhamisítás kihívása ellen. Mint ilyen, szószólói nyilván túlzásokba is estek, de a történeti mag és a történelmi igazságkeresés alapjában helyes és igaz volt — a nagy-német terjeszkedéssel szemben pedig ez jelentette a legtudományosabb ellenhatást az akkori Európában. A túlzó iranizmus mögé később felsorakoztak a plutokrata titkos érdekszövetség megbízottai is — ők szállították a magyarellenes “érveket” a szlovák és román sovinisztáknak is.

Meglepő, hogy Hajdú, mint marxista, nem veszi észre, hogy — mint minden kortörténeti jelenséget — a turánizmust is a születésekor uralkodó társadalompolitikai okok részletes elemzése alapján kellene ismertetnie, vagyis rá kellene mutatnia az indo-európai nyelvészeti, történeti hamisításokra is, vagy ez nem vág össze céljaival? Megteszi ezt azonban helyette Sebestyén László, akinek “Kézeai Simon védelmében” (MÉM Rotaprint, 1975) c. munkája pontos adatokat közöl a fentemlített erők történelmi és nyelvészeti hamisításairól. Munkája mindenkinek ajánlható, aki e kérdésben tisztábban akar látni.

A TV-beszélgetésben elhangzott az a megjegyzés, hogy a sumérosok egymás között sem értenek egyet, csak a főkérdésben, hogy ti. “a sumér valamiképp ide tartozik”. Nos, ez a megjegyzés egyenesen a sumér kutatók javára írandó. A vitatható részletkérdésekben mindenki védheti azt az álláspontot, amit legjobban bizonyítottnak lát, a lényegben azonban, hogy ti. a sumér-magyar nyelv