Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)

1974-03-01 / 3. szám

1974. március hó «ITTVAKÖfcf 11. oldal PÉCSI KORNÉL dr.: VÁLSÁGOS IDŐKBEN MIELŐTT a szőnyegre került, ismét meg újból vitatott kérdésre: "kima­radhatott volna-e Magyarország a II. világháborúból?” válaszolnánk, né­hány elvi jellegű előzményt kell tisz­táznunk. Ezek megfontolása — hi­szem — előmozdítja a dr. Cserytől sürgetett tényismeretet, tárgyilagos­ságra, szenvedélymentességre irá­nyuló törekvést. Mindez valóban szükséges főbenjáró kérdések vizs­gálatakor. AMÍG egy ország erős, addig a kül­politika cselekvő tényezője; csak­nem függetlenül határozhatja meg, kivel, milyen föltételek mellett szö­vetkezik, mert szövetkezés mindig volt és lesz. — Amikor egy ország gyönge, a külpolitika szenvedő ala­nya, az erősek érdekellentétjeiben valamelyik oldalára kényszerülve próbálja a maga érdekeit menteget­ni. Nyersen kifejezve ez annyit je­lent, hogy az erősebbek játékszerévé válik; azok érdekei az övét mindig megelőzik. A MAGYAR népnek van egy szálló­igéje: Meghalt Mátyás, oda az igaz­ság! — A történtek ismeretében ne­künk ezt így kell fogalmaznunk: Meghalt Mátyás, oda az erős Ma­gyarország! — Mi tette naggyá, erős­sé — néhány nagyon rövid megsza­kítástól eltekintve — Magyarorszá­got az Árpádházi urakodóktól Má­tyásig? Az a három elem, ami erőt kölcsönöz az országnak: magas lé­lekszámú népessége, fejlett gazdasá­ga és jól felszerelt hadserege. Ha ezek állandósításához és ésszerű fel­­használásához céltudatos vezetés já­rul, az ország erős, tekintélye van a nemzetközi életben. ILYEN volt hát Magyarország a XV. század végéig. Ha az 1490—1526 között élt nemzedék képtelen volt és nem akart tudomást venni az elké­pesztő süllyedésről, akkor a mohácsi vész rádöbbentette a szörnyű való­ságra: Meghalt Mátyás, jaj! Vége Magyarország hatalmi állásának ... De mint minden keserű ébredés, ez is már későn jött. A maradék erőt ezentúl a nemzeti létet bizonyító ér­tékek védelmére kellett fordítaniuk. Ebben a küzdelemben olykor és ak­kor is csak nagyon kevés, még rit­kábban önzetlen segítséget kapott a magyar. A segítőkéz elsősorban a sa­ját érdekeit nézte. (Példa erre a Zá­­polyai Jánosnak nyújtott török, a Thökölynek, majd II. Rákóczi Fe­rencnek francia támogatás.) — A mohácsi vészt követő idők magyar­sága egész történelmét Bárdossy László tömör fogalmazása jellemzi a legtalálóbban: "Misztikus csoda, hogy ebből a gyötrelemből újból rá­talált arra az útra, amely a nemzeti és állami élet teljességéhez elvezet.” (Magyar politika a mohácsi vész után, Bp. 1943, Magy. Kir. Egyetemi Nyomda, 19. 1.) A NEMZETI és állami élet teljes­ségének visszaállítása azonban nem vezethet senkit félre; senkisem áltat­hatja magát többé olyan ábránd­képekkel, hogy éppen a Trianonban megcsonkított, csaknem életképte­lenné tett Magyarország önálló, ha­talmi külpolitikát folytathatott vol­na! A magyar kérdés, ha 1920 után — ma már kevesek előtt ismert erő­feszítéseink árán — szőnyegre ke­rült, az európai hatalmi viszonyok alakulásának függvénye lett. ♦ A KÉRDÉS előtt, hogy "kimarad­hatott volna-e Magyarország a II. világháborúból?” a harmincas évek táján született nemzedék természe­tesen meglehetősen tanácstalanul áll, hamisan, félrevezetve, akik a Rabország iskoláiba jártak. — Bár gondtalan gyermekévek áldásaiban ez a nemzedék nem igen részesülhe­tett, a szülők arcán annál inkább látták nap mint nap uralgó boron­gást, azt mégsem vagy alig érhették meg. AZ ISKOLÁKBAN a fali térképen a Magyarországot ábrázoló tájegységet egy barna és egy vörös vonal kere­tezte. A barna a hegyláncolatok nemzetközi egyezményes színe, a Kárpátok koszorúján, ezt a Gondvi­selés alkotta erődművet ábrázolta — a régi Magyarország ezeréves hatá­rát. A vörös az 1920-ban ránkkény­­szerített "béke” művét, a Csonkaor­szágot, ahonnan elszakítottak millió és millió magyart a hozzájuk ragasz­kodó szomszédnépekkel. A Csonka­országot ugyanakkor megfosztva ter­mészeti kincseitől, erőforrásaitól, a Csonkaország népét koldusbotra kárhoztatták. AZ ISKOLÁK falain az elszakított területek egy-egy nevezetesebb váro­sa, a magyar művelődéstörténet ér­tékes tűzhelyeinek képe előtt méláz­hatott a diák. Tanítói beszéltek Po­­zsonyról, ahol királyokat koronáz­tak, a kassai dómról, ahol II. Rá­kóczi Ferenc hamvai fölött ismét idegen szó hangzik, kincses Kolozs­várról Mátyás király szobrával, Vajdahunyad váráról, a Zrínyiek sasfészkéről, Csáktornyáról, Fiúmé­ról, a magyar tengeri kikötőről... Oh, minek soroljam?! — A serdül­­tebb ifjúság hajlandó lett volna a hallottak nyomán akár fegyvert is ragadni, hogy visszaszerezze ezeket a magyar véren-verejtéken szerzett és megtartott, most elrabolt terüle­teket. De még fegyver sem volt, hi­szen a Csonkaországot fojtogató álla­mok arról is gondoskodtak, hogy a magyart lefegyverezzék. Míg azok állig fegyverkeztek korszerű fölsze­reléssel, addig Csonka-Magyarország­­nak nevetséges 35 ezer főnyi "hon­védséget” engedélyeztek! BUDAPEST elszigetelésére ugyan­ekkor Prága vezetésével mindent el­követtek, félrevezetve elsősorban Pá­rizst ... Ha valaha ismét igazolódott, hogy "egyedül vagyunk!”, akkor ez bebizonyosodott ezekben az években. S ha imitt-amott olykor elhangzott egy-egy bíráló szó az I. világháborút záró békék — igazságtalanságaik miatt — tarthatatlanságáról, az pusztába kiáltó maradt. — E vázla­tosan ismertetett szoros körülmé­nyek megszabták a magyar politikai vezetés siralmasan szűk lehetőségeit. Mind kifelé, mind befelé a békés re­vízió sürgetésére kényszerültünk. A 30-AS ÉVEK második felében az I. világháborúban fegyvertársunk és a trianonihoz hasonló súlyos versail­­lesi béke ellen tiltakozó Németor­szágban olyan politikai változás állt be, amely a párizs-környéki békék­kel már régen elégedetlenkedő Olaszországban is kedvező légkört biztosított a revíziós igényeknek. — Mussolini is, Hitler is, miként Horthy és sokan az Európában vezető poli­tikusok közül saját tapasztalatukból ismerték, mit jelent a háború. így a győztes hatalmaknál is, jelentkezve a békediktátumok keserű gyümöl­cseként a gazdasági válságok soroza­ta, egyre több hajlandóság mutatko­zott a békés rendezésre. 1938 őszén ebben a szellemben született meg a müncheni egyez­mény, amelynek folyományaként elő­ször sikerült valamelyest érvényesí­teni a magyar revíziós törekvéseket is. Minden utólagos támadás a müncheni egyezmény ellen ugyan­akkor vallomás arról, hogy Anglia és Franciaország szabad kezet adott Német- és Olaszországnak a párizs­­környéki békék igazságtalanságai ki­küszöbölésére. Hogy csak látszólag, az a tényen mitsem változtat, hova kell Budapestnek igazodnia, hova kell fordulnia panaszai orvoslásáért. Az sem volt többé kétséges, hogy a Csonkaországot szorító kisentente szövetség halálos döfést kapott. (Be kellett látnunk őszinte sajnálatunk­ra, hogy vagy tíz esztendővel előbb Lord Rothermere értékes kampá­nyát Londonban sem akkor, sem utóbb nem méltányolták az illetéke­sek, mint ahogy a mohácsi vész 400. évfordulóján Horthy kezdeményezé­se Belgrád felé szintén meddő ma­radt. Az azonban kétségtelen, hogy Mussolinit ez bírta mozgásra, hiszen olasz érdeket keresztezett volna a Budapest—Belgrád "tengely” ...) ÍGY JÖTT hát létre a bécsi döntés német és olasz külügyminiszter köz­bejöttével 1938. november 2-án. — A Felvidék egy zömében magyarlakta sávja békés úton visszakerült ma­gyar fennhatóság alá. Budapest nem sokáig örülhetett kitartó törekvései sikerének Északon, mert: a) várako­zásában, hogy Bukarest és Belgrád is megérti a békés revízió szükséges­ségét, csalódnia kellett; b) a danzigi kérdésben támadt német—lengyel feszültség újabb bonyodalmakkal fe­nyegette. A figyelem tehát Kelet felé fordult s az 1939 márciusában fel­bomló Csehszlovákiától — állíthat­juk — puskalövés nélkül példamuta­tó akcióval visszacsatolva Kárpátal­ját, a Csonkaország feljutott az ezer­éves határok egy magyar—lengyel szempontból egyaránt fontos szelvé­nyére. (Kisebb, nyilvánvalóan szov­jet izgatású partizán-tevékenység csak biztonsági intézkedéseket igé­nyelt. Kárpátalja lakosságának nagy többsége örömmel tért vissza a meg­­újhódó magyar államiságba.) A BÉKÉS revízió politikuma azon­ban csakhamar viharos tenger játék­szerévé vált. — Bizonyos, hogy a német—szovjet megegyezés követ­keztében Bukarestnek sem állt szán­dékában a Budapesttől és most már Moszkvától is támasztott igényekkel szembeszegülnie — már csak azért sem, mert a lengyelek lerohanása után az óvatos Anglia visszavonta Bukarestnek addig nyújtott garan­ciáját. Így került sor a 2. bécsi dön­tésre ismét német—olasz közremű­ködéssel Erdélyre vonatkozólag. (A turna-severini tárgyalások nehezek voltak és eredményeit egyik fél sem fogadta el.) NEM TITOK az sem, hogy az ekkor már a délkelet-európai térségben egyre leplezetlenebből folyó pánger­­mán törekvések ellensúlyozására az érdekelt népek szorosabb összefogá­sa vált kívánatossá, s hogy a véde­kező mozdulatokban a magyar kül­politika kezdeményezésekkel élt. (Elhárító lépéseket követeltek a ma­gyar vezetés részéről az egyre sűrűb­ben érkező jelentések a zsaroló jel­legű német udvarlásokról a rumé­nek felé. Kiértékelésükkor két fölte­vésünk volt: a) csupán humbugról; b) "kísérleti léggömbről” van szó. Hitelességüket utólag azonban bizo­nyítják G. Gafenco följegyzései. Kö­zülük egyet idézek: "Azt állítják, mondta Hitler a rumén külügymi­niszternek —, hogy vissza akarom állítani Nagymagyarországot. — Egy nagyobb Magyarország csak útjában lenne a Birodalomnak. Ettől elte­kintve, a magyarok mindig hálátla­nok voltak irántunk. Kíméletlenül és szeretet nélkül bántak a kisebb­ségekkel. — Csákynak és Horthynak megmondtam: a ruméniai és jugo­szláviai németek nem akarnak Ma­gyarországhoz visszatérni. Új hazá­ban jobban bánnak velük. — Semmi­féle Ruméniával szemben támasz­tott igényt nem támogatok, termé­szetesen amíg Ruménia barátságára számíthatok”!) A MAGYAR—JUGOSZLÁV szerződés ilyen légkörben jött létre 1940 végén, amit fölborított az olasz—görög há­ború következtében ma már nyil­vánvalóan angolszász sugalmazásra végrehajtott belgrádi államcsíny 1941. március 26-án. Békés erőfeszí­téseink ezúttal csődöt mondtak és az angol fenyegetés sem akadályozhat­ta meg, hogy a felbomló Jugoszláviá­tól visszacsatoljuk az ősi magyar Bácskát. (Idevonatkozólag Id. Török B. dr.: Ttieki Pál tragédiája, Sidney 1972, kitűnő elemzését.) ♦ "A POLITIKAI elhatározások min­dig csak viszonylagos értékét a he­lyesen megválasztott időpont adja. Ugyanaz az elhatározás, ha más-más időpontban hajtjuk végre — nem ugyanaz. Értéke, jelentősége elvész, ha a körülmények kényszerítik ki; amikor is, a szó igazi értelmében, már nem is beszélhetünk elhatáro­zásról, hanem csak alkalmazkodás­ról, meghajlásról a tények ereje előtt.” — Szeretném, ha az Olvasó Bárdossy László (i.m. 71) ezen örök­érvényű figyelmeztetése fölött elmél­kednék, mielőtt az alábbiakra tér­ne. — Hogy egy ilyen elhatározást hány és hány tényező megfontolása előzi meg, arról a legfontosabbak rövid említése nyomán is fogalmat örömmel jelentjük, hogy Szalay Istvánnak és kedves feleségének Massachusetts államban 1973. december 12-én kisleányuk született. Lapunk nevében szeretettel köszöntjük a kis Szalay Réka Teréziát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom