Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-05-01 / 5. szám
4. oldal ttlttVAKOUt 1973. május hó Egy hadsereg tragédiája Harminc év telt el azóta, hogy a magyar királyi 2. honvéd hadsereg v. Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt a Don mellett, hazájától 1500 km-re súlyos védelmi harcokat vívott. A túlerejű, modern fegyverekkel, az oroszországi téli hideghez edzett és ennek megfelelő ruházattal ellátott szovjet seregtestek a magyar hadsereg védőállásait több helyen áttörve, azt állásaiból kivétenék, cs veszteségteljes visszavonulásra kényszerítettek. A 2. hadsereg felmorzsolódásának a m. kir. honvédségnek a háborúban való további résztvétele és erőkifejtése szempontjából is döntő jelentősége volt. A 2. hadsereg tragédiájáról, mivel az a „dicső“ szovjet csapatok ellen küzdött, otthon nem volt illendő megemlékezni. A katonai szemlében hozott néhány cikken kívül 1971-ig csak egy könyv jelent meg a Hadtörténelmi Intézet bő anyagából Dr. Horváth Miklós összeállításában a budapesti Zrínyi kiadónál, 1958-ban. A könyv Dr. Münnich Ferenc előszavában bevallja, hogy a rendszer politikai céljai érdekében eltorzítva állítja be az eseményeket, annak érdekében válogatja ki a hiteles dokumentumokat, parancsokat, harctéri naplókat és azokból is csak e cél érdekének megfelelő részeket közöl. A könyvet a Clevelandban élt és azóta elhunyt v. Kovács Gyula altábornagy, a Donnál megsemmisült 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke méltatta 1959. júniusi számunkban. Megállapította, hogy a könyv az idézett hiteles okmányok ellenére sem pártatlan hadtörténelmi munka, hanem az otthoni rendszer, annak az 1956 utáni propagandájának szolgálatába állított okmányok gyűjteménye. A magyar hadsereg hadműveleti naplójának több ezret kitévő okmánygyűjteményéből, a hadtestek és hadosztályok irataiból talán csak százat közöl, de azokat is kihagyásokkal megcsonkítva. Lapunkban ismételten hoztunk harcleírásokat a doni hadsereg küzdelmeinek egy-egy részletéről. A hadsereg parancsnokának, v. Jány Gusztáv vezérezredesnek a felelőssége a hadserege összeomlásáért és a téli csata tragédiájáért az otthoni rendszer szemében kétségtelen, noha ezt az elfogulatlan vizsgálat szintén erősen vitathatóvá teszi (lásd 1968. januári számunkat). A múlt év nyarán jelent meg Budapesten a Magvető könyvkiadó kiadásában Nemeskiirty Istvánnak „Requiem egy hadseregért“ című könyve. Megjelenése a könyvpiacon feltűnést okozott, és heteken belül elkapkodták. Megjelenése az otthoni kritikusok és rendszerhű publicisták körében vitát és érezhető tanácstalanságot váltott ki. Mindazok részére, akik a harcokat átéltük és a gondviselés különös kegye folytán komoly sebesülés vagy fagyás nélkül, esetleg hadifogságon keresztül becsülettel hazakerültünk, a könyv rendkívül érdekes. Harminc év távlatából újra átéljük a napokon keresztül tartó éhezéseket, a puszta hómezőn vagy a községek körüli körvédelemben ragyogó csillagos ég alatt mínusz 40 fokos hidegben átvirrasztott éjjeleket. Úgy érezzük, írnunk kell a könyvről, mert az eddig eltelt harminc év alatt, egy emberöltő során nem jelent meg hasonló könyv Magyarországon a 2. hadseregről, harcairól és megsemmisüléséről. A szerző nagy előtanulmányok után elég ügyesen válogatta össze a harcjelentésekből, naplókból az érdekeset és a csapatrészekre vagy a hadseregre sorsdöntő elhatározásokat, eseményeket. A válogatás és a hangnem persze itt se mentes a célzatosságtól. Meg kell említenünk azt is, hogy számos ténybeli hiba is belecsúszott a könyvbe, aminek ennyi idő eltelte után és a hadsereg teljes okmány-gyűjteményének birtokában nem lett volna szabad megtörténnie (létszám és veszteség adatok, stb.). — Cikkünk nem katonai hozzászólás vagy könyvbírálat, s nem is akarunk az íróval hosszas vitákba kezdeni, inkább csak leírni mindazt, ami a könyv átolvasásakor eszünkbe jutott. Mindenekelőtt arra kell rámutatnunk, hogy Nemeskürty könyve minden kifogásolható fogyatékosság ellenére lényegében emléket állít azoknak a magyar honvédeknek és munkaszolgálatosoknak, akiket az akkori magyar kormány német követelésre a 2. magyar hadsereg kötelékében a keleti frontra kiküldött. Nemeskürtyről tudjuk, hogy a háború alatt a hűvösvölgyi műszaki hadapród iskola növendéke volt, később magyar nyelv- és irodalomtanárnak készült. Több érdekes könyvet írt, melyek közül a hatvanas évek közepén megjelent „Ez történt Mohács után“ című könyve élénk vitákat váltott ki, majd Gárdonyi Géza „Egri csillagok“ című regényének filmre való átírásával ért el sikereket. A „Requiem egy hadseregért“ c. könyvéhez Nemeskürty látszólag komolyabb előtanulmányokat folytatott; eddig nem ismertetett naplókat, visszaemlékezéseket, vallomásokat is kozol. Sőt mind a keleti, mind a nyugati katonai irodalomból is yett részleteket könyve összeállításánál. Német vonatkozásban Tippelskirch tbk. 1949-ben megjelent „A második világháború története“ c. könyvét tanulmányozta, amit több mint húsz év múltán részben túlhaladottnak tekinthetünk. Nemeskürty teljesen átsiklik Wilhelm Keitel vezértábornagy, a német véderőparancsnokság vezetőjének 1942. január 2(}-án kezdődő budapesti látogatásán és Hitlernek általa közvetített követelésem, melyet Dr. Horváth Miklós elég részletesen leírt könyvében. „Felelőtlen kalandnak“ nyilvánítja a Kállay kormány „hadsereg kiajánlását“ és nem veszi figyelembe az akkori középeurópai helyzetet cs az akkori eseményeket. így a 2. hadsereget az általános körülményekből kiragadva, szinte légüres térben tárgyalja. Szemére veti Horthynak, hogy már Hitler uralomra jutása előtt a náci Németország szekértolója volt. Erre csak az a megjegyzésünk, hogy úgy látszik nem olvasta el „Horthy Miklós titkos iratai“ című, 1958-ban Budapesten megjelent könyvet. Ugyancsak nem említi meg, hogy a románok már az 1942. januári kérés idején három hadsereggel vettek részt a Szovjet elleni harcban. A szlovákok két hadosztállyal voltak ott, sőt még a horvátok is küldtek ki csapatokat a keleti frontra, az olaszokról és másokról nem is beszélve. A tárgyalásoknál nemcsak Északerdély, vagy Erdély háború utáni hovakerüléséről volt szó, bár Keitel evvel fenyegetőzött, hanem az egész önálló Magyarország létéről, vagy nemlétéről volt szó. Mert egy más, a kérést elutasító döntés esetén Hitler nem sokáig keresett volna ürügyet Magyarország teljes katonai megszállására, egy politikai puccs létrehozására és az újonan megalakuló németbarát vazallus-kormány az egész hadrafogható férfi lakosságot kiküldte volna a frontra. Az otthon mardt lakosságot teljesen beállította volna a német hadiipar szolgálatába és német alapossággal mindent kiszállított volna az országból, ami vagonba rakható lett volna, — nem beszélve arról, hogy „magyar Lidicék“ is lettek volna. Talán nem került Nemeskürty kezébe Teleki Pál volt miniszterelnök 1941. március 3-i titkos tájékoztatója sem, amit az ország politikai és katonai vezetői részére állított össze a német oldalon való háborús részvételéről. Ezeket az irányelveket a politikai vezetők igyekeztek is mindvégig betartani. Ezek szellemében került 1941. év őszén, négy hónapos harcok és előnyomulás után, a Donyec mellől, hazaszállításra a Gyorshadtest, és ezért kellett Werth Henrik vezds-nek, a Vezérkari Főnökének távoznia helyéről, aki a korlátlan harcbalépés szószólója volt. Hitlernek Keitel által előadott követelése 15 harcos és 8 megszálló hadosztály volt. A napokig tartó, sokszor emelt hangon folytatott tárgyalások eredményeképpen egy 9 gyalogos és egy páncélos hadosztályból álló hadsereg kiküldésében történt megállapodás, amelynél hadosztályonkint lealkudtak egy-egy gyalogezredet, de ez a megtakarítás — mint tudjuk — nem volt szerencsés megoldás. A magyar politikai és katonai vezetés a Kárpát-csoport (8. határvadász és 1. hegyi dandár), valamint a Gyorshadtest 1941. évi hadműveleteit kiértékelve arra a megállapításra juthatott, hogy az áttörésben résztvett két dandár, valamint a gyorshadtest, — az előbbiek a Kárpátokban felépített orosz áttörésnél, az utóbbi, mely szárnybiztosítást végrehajtva 4 hónap alatt több mint 1000 km-es utat megtéve, számos áttörést végrehajtva és nem egyszer bekerített német csapatok segítségére sietve — mind harcértékben, mind fegyverzetben közel álltak a németekhez, és hogy harcban a szovjet csapatokkal szemben is megálltak helyüket. Sőt merész támadásaikkal arcvonalukat nem egy helyen áttörték, — tehát velük egyenlő értékű hadműveleti egységek voltak. A magyar vezetés még nem tudhatta a tárgyalások idején, ami viszont Keitel és a német vezetés előtt már ismert volt, hogy az orosz tél és a megélénkülő orosz téli ellentámadások a német csapatokat igen megtépázták', nemcsak emberanyagban, hanem harceszközökben is, főleg gépjárművekben. Tehát a győzelmesen előnyomuló hadosztályok harci értéke erősen, talán kétharmadára, esetleg felére csökkent. De a németek azt sem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy a moszkvai ellentámadásokban résztvett szovjet csapatok harcértéke már erősen különbözött a nyári harcokban tapasztaltaktól, ami főleg a drákói rendszabályoknak és a politikai biztosok ténykedésének volt betudható. \ fentieken kívül azért is szükség volt a szövetségekre, mert a kb. ezer km-es kezdeti front Oroszország földrajzi alakjánál fogva állandóan nőtt, sőt 1942 nyarára annak duplája lett, amihez ipég hozzájárult az is, hogy Hitler a döntést délen kereste és mindenképpen el akarta foglalni a Kaukázus-i olajvidéket. Visszatérve a magyar honvédségre, ismert, hogy a trianoni békeszerződésben megtépázott ország anyagi lehetőségei igen szűkösek voltak, és hadserege is ennek megfelelően volt felszerelve. Arra volt szervezve, felszerelve és szellemileg előkészítve, hogy valamely szomszédos állammal harcbakeveredve, megvédje az ország határait, de semmiképp sem arra, hogy az akkori idők egyik legerősebb hadseregével, erejét jóval túlhaladó feladattal harcoljon. (Részlet a Hadak Ut ján c. folyóiratból) L. K. BURJÁN GYULA NEMZETPOLITIKAI ÍRÓ ÉRDEMKERESZTES SZENT LÁSZLÓ LOVAG NEMES EMLÉKÉNEK VÉGTISZTESSÉGGEL ADÓZIK A SZENT LÁSZLÓ REND: ... einbersorsának záró-kapujánál megállva, életpéldájának lelkiismeretünkre nehezedő’ súlyát szinte elbírhatatlannak érezzük. Ö, aki mögött bezárult az ajtó, a pályát bevégezte, de a feladat nehézségét a mi számunkra nyomasztóvá növelte. Méltán kérdezhetjük: van-e hitünk, akaratunk és mindenekeló’tt jóravaló merészségünk hozzá?! Burján Gyula, a gondolat és írás bajnoka az egyenes út férfia volt. Nemcsak legfó’bb értéknek tartotta az embert, de meggyőződéssel bízott benne és jövőjében. E meggyőződését azonban élethűen magyarul és magyarán élte. Századunk magyar balsorsában éppen ezért elsősorban nem az elvesztett Földet fájlalta, hanem a magyari lélek szellemi mesterművét, a keresztény civilizáció kárpát-dunai sarokkövét: a történelmi Emberországot! Az ő történelme tehát élő valóság volt, s nem romantikus káprázat, mint ahogy nem volt szublimált anyag, vagy szublimált impulzus sem! Életszemlélete a napjaink sekély gondolatvilágában gyökerező, tudományoskodó csöndes idiotizmust sem bírta elviselni. Legújabb korunk két elferdült társadalmi kísérletéhez, a judeo-kommunista és judeo-kapitalista életnyomorításhoz még taktikai okokból sem közelített. Az egyenes út férfia nem támasztott kételyt afelől, hogy szerinte az 1945-ben civilizációnkra telepedett ikertenyészet nem történelmi működés, hanem gombás, élősködő konjunktúra, mely bár kegyetlenül életfojtó, de mindenképpen csak kóros és nem elkorcsító veszedelem. E magyar realitás tudatában európai évezredünk távlataiban küzdött nemzeti megmaradásunkért s az ilyirányú erőfeszítéseit nem állította függő viszonyba sem a konjunktúrával, sem saját egyéni múlandóságával. Politikai és kulturális életérzése messze túltapintott önnön egyéniségének határain, úgyhogy törekvéseiből az idővel kimaradt mind a magánélet, mind a magánérdek. Önzetlen és fáradhatatlan szolgálatban emésztődött és éget el úgy testi, mint lelki élete! Halálával Rendünk szellemi vitéze távozott sorainkból. Szellemi látóhatára, virrasztó ébersége és betű-fegyvere úgyszólván pótolhatatlan hiány a kihívó és szüntelen harcban, de serkentő példája a mi számunkra örök buzdítás marad. Burján Gyula, nemes és hűséges bajtársunk, Isten veled! Mi tovább harcolunk! Boldogasszony oltalmazz! Szent László segíts! Főszéktartó INNEN - ONNAN Amióta a fedezetlen amerikai papírdollár mentése folyik Nyugat- Németországban egyre fokozódik az amerikaellenesség. A munkásság megelégelte már, hogy a verejtéken megteremtett gazdasági jólétet feláldozza Amerika gazdasági megmentése érdekében. Schell német külügyminiszter ugyan óva int az amerika-ellenességtől, de hiába! Ami sok, az sok. A szociáldemokrata pártban se rózsás a helyzet: a belső forrongás már igen láthatóvá vált. Egyrészt a pozíciókért folyik a harc, másrészt igen megerősödött a párton belül az “ifjú szocialisták” helyzete, befolyása, akik — ha nem is kommunisták, de majdnem azok és hívei az államosításnak. Az öreg Wehner, a párt alelnöke már le is mondott tisztségéről. Ez a vén kommunista már látja a közelgő veszélyt és idejében átadja a helyét másnak. Már nyílt titok, hogy a beteges Schell külügyminisztert nemsokára a kommunista zsidó Bahr váltja fel a miniszteri székben. Azután pedig — a jóslat szerint — a kancellári székbe fog kerülni a következő kancellár-választás idején. Akkor fog egyesülni a két Németország a sarló-kalapács címere alatt. Ne csodálkozzunk ezen! Magyarországon is voltak már zsidó miniszterek, törvényhozók és törvénykönyv-szerkesztők. Az utolsó ilyen — a kommunistáktól eltekintve — dr. Csemegi Károly volt. Politikai vélemény, hogy "az oroszok nem akarnak háborúba keveredni Európával, mert már mindent elértek, amit akartak.” A nyomosabb ok azonban az, hogy Kína készen áll a vele való leszámolásra. Európát bizony élvezettel rabolná ki, ha Kína engedné. • Izraelben ötszázezer arab él, akik törvény szerint egyenjogúak a zsidókkal; de csak “törvényszerint", azaz: papíron. A vezetésben semmi befolyásuk nincs, érvényesülési kilátásuk egyenlő a semmivel. "Vendégmunkások” saját hazájukban. Egész Izraelben csupán 500 arab tanul. “Amikor a fiam izraeli egyetemre ment, olyan volt, mintha külföldre ment volna. És az a saját hazájában(!), ahol mi csak megtűrtek vagyunk és a legpiszkosabb munkát végezzük. Elküldtem őt Németországba tanulni...” — mondta egy arab apa. "Tíz évig kellett egy arab tanítónak várni, míg igazolták diplomáját”. (Stern, 1972. okt. 15.) Akárcsak a magyarok sorsát látnánk! • Albániában a tanuló fegyveres szolgálatban tölti el tanulási idejének egyharmadát. Romániában a kötelező katonai szolgálat — az új törvény szerint — a nőkre is vonatkozik. A férfiak szolgálati ideje: sorkatonaságnál 16 hónap a tengerparti őrségnél és tengerészeknél 24 hónap. A repülőkre különös szabály vonatkozik, mint speciális egységre. A románok tanultak a csehszlovákokon kipróbált "rendcsinálás”-ból. • A vietnámi háború 1.6 millió emberéletet követelt. Amerika vesztesége: 45.943 halott, 300.600 sebesült. A dél-vietnámiaké: 166.439 halott, 453.039 sebesült. A vietkongiaké: 937.562 halott, a sebesültek száma ismeretlen. A délvietnámi lakosság vesztesége: 415.00 halott, 935.000 sebesült. • Az olasz vámhivatalnokok és munkások sztrájkja több millió kárt okozott az államnak. • 1972-ben Kína saját maga fedezte gabona szükségletét 240 millió tonna termelésével, míg a Szovjet gabonát koldul. (Sz. S.)
