Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
4. oldal «ITtVAKÖftf 1973. január hó ták, nemzeti szocialisták, parasztpártiak, de még olyanok is, akik egyszerűen "kormánypártnak” titulálják magukat. Itt talán valamivel több képzelt valóság van, mint az előbbi osztályozásban, mert a régi vezetők neveinek csengése legalább három összefogásnak ad több-kevesebb, de legalább is morális támogatást. A szociáldemokraták svéd, angol és svájci támogatással még mindig a térképen vannak, a paraszt párt, fuzionálva a kisgazdákkal és a zöld internacionalizmus más népeivel meg-meg jelennek az idegen közvélemény előtt és érdekes módon a nyilasok, európai és délamerikai támogatással, még ma is tudnak világszervezetszerű igényeket felmutatni. A baj, a végesség ott van, hogy ezek a kezdeményezések ma már gyakrabban járnak a temetőbe barátokat gyászolni, a jónevű, öreg harcosokat temetni, a kihullottak helyét nem pótolja senki. Ezeknek a mozgalmaknak élettartamát ma már szinte évekre ki lehet számolni. Harmadik módszer az úgynevezett évszerinti osztályozás. Ebben a rendszerben azaz év, amikor valaki túlesett a határon, az egész életre szóló politikai formává változik. Ez az osztályozás valamelyik réteg érkezése pillanatában komoly és valóságos társadalmi különbségek miatt élő és elfogadott volt. A 19-es forradalom hulláma, a 45-ös jobboldali kiáramlás, a 48-as demokrata emigráció, az 56-os szabadságharc felejthetetlen rétege teremtett ilyen kategóriákat. Ma már az utolsó nagy hullám is több mint 16 esztendős, ebből az osztályozásból semmi nem maradt. A szétszórtságban élő magyarok között ma már csak egy elhatárolódás van, ami igaz, ami fájó, amin nehezen lehet segíteni, ez pedig a mérhetetlen érzelmi különbség a nadrágos és az úgynevezett nadrágtalan között. A fájó az, hogy ezen nem is lehet segíteni, mert a nadrágtalanok különbség érzete az otthoni, és ezt lényegileg jóvátenni nem lehet. A gyermekek együtt járnak iskolába, ugyanazon nevelési és társadalmi rendszernek szabályai szerint élnek, de nincs mód, hogy a szülők között megmaradt társadalmi előítéleteket el lehessen tüntetni. EGY ÚJ RENDSZEREZÉS Ha az előző rendszerezések ma már nem állják meg helyüket, akkor vajon mégis mi van? Politikai, társadalmi vizsgálatnál fel kell állítsunk valamilyen mai, valóságos rendszert, hiszen köztudomású, hogy a más korok másfajta rendszerezéseit csak a temetőkertek élik túl. Hosszan, és nehezen élve itt a határokon túl szakadt szellemi nyomorban, aktivitásban hosszú sorát meddőnek ítélve és magamat okolva ezért a meddőségért, ma már belátom, hogy az előzőkben ismertetett felfogások kivétel nélkül zsákutcához vezettek. Kísérletet teszek, hogy a határokon túli potenciált eddig ismeretlen formában adjam elétek. Nem hivatkozhatom elődökre, tudományos kiértékelésekre. Tudom, hogy felfogásom lesz lesz népszerű, sokan fogják szaggatni, én mégis igaznak érzem, s mert kértetek, elmondom. Ha meggondolásainkat nem a tegnap, de nem is a ma, hanem a holnap szemüvegén nézzük, akkor a határon túl esett magyarságot három kategóriába kell sorolnunk politikai súlya, fizikai súlya és alkotóképessége alapján. A POLITIKAI EMIGRÁCIÓ Kétségen kívül van magyar politikai emigráció. Parlamenti elnök, miniszterek, ismert képviselők, pártvezérek, neves ideológusok, sajtóképviselők, kiugrott követek és politikailag disszidált funkcionáriusok tábora, akik a maguk működését legálisnak mondván, minden erejükkel azt kísérlik bizonyítani, hogy ami az ő országlásuk után történt, az jogtalanság következménye, hogy ez a jogtalanság még ma is fenn áll, annak megszüntetéséért harcolni kell. A harc lényege, majdnem hozzátartozója, hogy lényegtelen az az erő, amelyik a mai jogtalanságot megszünteti, legyan az amerikai vagy német páncélos oszlop, vagy atombomba. Ez a politikai emigráció tulajdonképpen nem is politikai erő, hanem tiltakozó mozgalom (protest movement) a mai orosz megszállás ellen. Ez a meggondolás újra és újra hangoztatja, hogy mit tesznek ma otthon az oroszok, és hogy ezért mennyiben felelős a Nyugat. Ennek a mozgalomnak vannak jobboldali és baloldali elemei, sokan egymással sincsenek beszélő viszonyban, kezdeményezéseikben, akcióikban mégis közösséget találunk. Legyen az Korona-ügy, az otthon és a Nyugat gazdasági kapcsolata, otthoni tudományos törekvés vagy egyszerű kultúrkapcsolat, legyen az határon túl eső probléma, elszakadt magyarság a Kárpát-medencében, új elképzelés az otthoni kormány részéről, a tiltakozás megjelenik, jobb- és balodalról egyaránt, a politikai emigráció összhangja valóban megvalósult. A politikai emigrációra szükség van, ha nem lenne, alkotni kellene valamit helyébe. Sok magyar, akik a maguk életútjukat igaznak érzik, segítséget adnak; tehát ennek a tiltakozó, tagadó szervezetnek van alapja és mély gyökere. Akik így látják az emigráció politikai szerepét, azoknak a politikai emigráció hézagpótló szerepet tölt be. A kérdés komolyan csak a kizárólagosság pontján merül fel. Ha a magyar politikai emigráció azt hiszi, hogy az egyedül járható utat járja, akkor mélyen téved. Az útjuk világnézeti kiállás az otthoni rendszer tagadása mellett, tehát sem arra nem szolgál támaszul, hogy ma mit lehet otthon politikailag tenni, sem pedig arra, hogy mi lesz otthon, ha az oroszok egyszer tényleg kimennek onnan. A politikai emigráció a határon túl élő magyarságot statikussá szeretné tenni dinamikus alkotás helyett. Felfogásukat mindennek lehet nevezni és szeretni, de politikának nem. Visszafognak, ahelyett, hogy előre engednének. Útjuk a kihaláshoz vezet. Számuk ma nem haladja meg a határon túli magyarság 4—5 százalékát. Szavuk ennél erősebb, hiszen a kinti újságok nagy többségének tulajdonosai, főszerkesztői, igaz, hogy ezek az újságok ezért lehanyatlóban is vannak. Potenciálisan magyar a kintiek nagy százaléka. A magyar szülők és gyermekek, kivételesen egy magyar szülő és az idegen házastárs, ha gyermekét magyarnak neveli. Neveli azokat a maguk képére és hasonlatosságára és ez természetes: szülő csak így nevelhet. Ha magyar letelepedési helyen élnek, akkor elviszik gyermekeiket a március 15., és október 23. megünneplésére. Megtapsolják a politikai emigráció szólamait, és azután nyárra hazamennek 6—8 hétre, hogy gyermekeik valóban megtanuljanak magyarul, emberi élményt kapjanak szüleik “elveszett paradicsomából”. Ez a réteg meg veszi az itt kiadott könyvet, mert ott saját érzéseiket is megtalálják, de kultúréletükhöz hozzáadagolják az otthoni könyvet, újságot, mert abból tudják meg, hogy valójában mi is történik. Ezek azok a magyarok, akik vörösre tapsolják kezeiket, ha egy határon túli művész lép fel a helyi kultúrterem színpadán, de a legmélyebb átérzés és művészi értékelés alapján hallgatják, ha a Carnegie Hall-ban a pesti gyerekkórust hallják, a népi együttest, vagy a "Vérnász” részleteit a rádióból. Ez a réteg ugyan hivatalosan nem hisz Kádárban, hiszen tőle menekültek, de gondosan vigyáz arra, hogy nehogy olyat tegyen, ami lehetetlenné tenné a jövő nyári hazamenetelt. Ez a réteg áll öreg-amerikásokból, 45-ösökből, 48-as futottak-mégből, 56-os tízezrekből. Ez a réteg, bármilyen furcsán hangzik, talán politikusabb, mint az előző. Ők azt csinálják, amit az otthon, túlélik a mai adottságokat. Vannak, akik ezt tudatosan teszik, de a nagy többségnek fogalma sincs arról, hogy ők milyen politikusok. Az ő életük a magyar paraszt életformájához hasonlít, aki több mint ezer év óta átél mindent; van, és ezzel biztosítja azt is, hogy magyarok még vannak és lesznek. Az átélők közül sokan járnak magyar templomba, néha magyar gyűlésekre is, dollárt adnak, ha kell; hangját is hallatja, de nem annyira, hogy ez a hazai köldökzsinórt veszélyeztetné. Az életforma itt érdekesebb, mint a százalékos meghatározás. Hiszem, hogy közel járok az igazsághoz, ha ezeknek a magyaroknak a számát mintegy 70 százalékban állapítom meg. Ennek a számnak az aránya növekvőben van, mert a nyugati népszámlálások nemcsak azt tekintik nemzetiséginek, aki maga az, hanem azt is, aki ilyen szülőktől származik. 50—60 év távlatában ez a réteg is felszívódhat, ha nem kap igazi, megvalósítható, mai feladatot. Utánuk maradhatnak még talán ethnikus foltok, melyek a néprajzista felfogását lázba hozzák, de politikai értelmük csak úgy születhet, ha ezt valaki nekik megteremti úgy, hogy az többek, sokak számára járható úttá váljon. A NYOLCADIK TÖRZS ... Vannak olyanok is, akik másképpen gondolkodnak. A magyar mélykultúra élményszerű ismerete a színeken és hangokon túl a gondolkodásmódig is eljutott. A paraszti életforma tudat alatti bölcsességét megismerve új korszakot jelez az a törekvés, hogy ennek a bölcsességnek megfelelő helyet találjunk közügyeinkben, a mai politikai életben is. Kodály Zoltán üzente néhány évvel ezelőtt a németországi iskola tanulóinak, hogy ha minden harmadik magyarnak valakije külföldön él, akkor annak a nagy tömegnek nem kell szükségszerűen elvesznie, inkább az történt, hogy az otthoni hét magyar törzs mellé egy nyolcadik keletkezett. Kodály a hét törzs nevében üzent, ezzel világosan kifejezte, hogy ő, s talán sokan mások, szívesen fogadnák a nyolcadik törzset, ha új Pusztaszerre kerül a sor. Azóta ez a gondolat cselekvő gócpontok munkájával sokágúvá terebélyesedett. Újabb és újabb erőfeszítésekről hallunk, melyeknek egymáshoz kevés köze van, csak a gondolatok mélységének lelki rokonsága. Dél-Amerikából, most Ausztráliából hoz a hír szárnya egy-egy előadást, könyvecskét, konferenciát, bátor megnyilatkozást: a nyolcadik törzs lázas munkában van. A nyolcadik törzs a szervezetlen szervezettség kell legyen, mint az otthoni faluk népe. Mindenkit azonos lélek, egy csíra hajt, de mit tudtak arról a Nyírségben, hogy vajon mi történik Somogybán vagy Zalában. Ma Torontóban valaki dalt vagy táncot tanít, Sydney-ben kiállításra készülnek, Buenos Aires-ben tanszéket kap a magyarság, Ohióban kőnyomatos készül, New Yorkban a szomszéd népek felé keresik az utat. A nyolcadik törzs egymásról nem tudó képviselői tárgyalnak Washingtonban, tárgyalnak a Balaton partján, beszélgetnek Tokióban, vagy házalnak Stockholmban: a mai állapot nem a nagyvilágban való szétszórtság helyzete, hanem a világ megszállása, behálózása. A mai állapotban nem a terveket hangoljuk össze, hanem az eredményeket gyűjtjük egy kosárba, így a munkát megakadályozni nem lehet, az eredmények gazdagsága és súlya pedig akkora, hogy azt otthon is tudomásul kell vegyék az ország mai vezetői. A nyolcadik törzs nem más, mint a határon kívül élő magyarság tudatos kísérlete, hogy élő valóságukat történelmi szereppé tegyék a magyar nép szolgálatában. Ezen az úton csak fontos "tananyag”, amit a tegnapból magunkkal cipelünk, és csak módszertani okosság, ami ma van; egyszerűen nem lehet olyan autóbuszra felszállni, amelyik már elment, de arra se juthatunk fel, amelyik soha meg nem érkezik. Márpedig arra a büdös autóbuszra csak fel kell szállnunk, nem maradhatunk ítéletnapig ugyanannál a megállóhelynél. A feltartózhatatlanul tovább futó élet mai ritmusa kell krédónk legyen, nem engedhetjük, hogy Kleofások, Tamások, Pilátusok vagy Péterek útunkat állják. Szeretném, ha megértenétek, hogy ez az az út aztán igazán politikai út, politikai szerep. Politika a magyarság legmélyebb valósága szerint. Ezt a tényt hiába tagadják, hiába erősködnek Debrecenben vagy Garfielden, Budapesten vagy Washingtonban. Én úgy látom, hogy szinte ez az egyetlen út és lehetőség, amin együtt mehet végig a nyolcadik törzs a Tátrák, vagy a Hargita tövének magyarságával, és főleg közös út ez azzal a tíz millióval, akiknek társai, testvérei és szövetségesei akarunk lenni. A nyolcadik törzs valósága már ma is meg van, egészében szervezhetetlen, de természetes kapcsolat Pesttől New Yorkig és Marosvásárhelyig, Kasáig és Újvidékig. A kérdés olyan egyszerű: Mit tudunk tenni? Amit ilyen globális meglátásban tenni tudunk, az a jövő csíráját magában hordozó politikai szerepünk. A történelem utolsó 450 évét kell jóvátennünk, amikor a mai nemzedék, talán de profundis, reálisabban, világosabban és racionálisabban teszi fel a kérdést: mi az amit ma tudunk tenni, a jövőért alkotni. Ennek a kérdésnek pozitív megválaszolása nemcsak a nyolcadi-k törzs politikai útja, hanem az egész magyarságé, tehát a Kárpát-medencén belül élőké is, a mai magyar politikai határok közé szorítottaké is. Kedves barátaim, tudom, hogy elmefuttatásom nem maradt meg a tudományok hűvös, tárgyilagos analízisénél, hiszen a hivő embert nem lehet egyszerűen kifordítani a bőréből. Talán szokatlan formában, de csak a régit mondom, hogy a mi népünkért, a mi fajtánkért érdemes küzdelmet vállalni, áldozatot hozni. Talán az én nemzedékem önmagában nem bizonyult elég erősnek, hogy gondolatait a cselekvés-valóságig fejlessze, jöjjenek hát az új, és újabb generációk a maguk hogymint-jével. Ha fenti gondolataim segítenek, akkor ezért egymagában is érdemes volt születni, addig pedig megyegetünk, és Sinka Pista egyik sárguló kötetének piros vérrel írott sorait motyogom magamban: ... Nyilván van, mi összekösse őket, azért jöttek össze; kalácsot sütnek s kenyeret... (Az ITT-OTT találkozó anyagából.)
